És itt is vagyunk. Június 14, szombat. Ma jönnek haza Peter-ék. Már nagyon izgatott vagyok.

Csak, hogy Gozi-ról is mondjak pár dolgot. Minden este vacsora után elmentem hozzá. Mindig vittem neki kaját és szerencsére a nevelők nem kérdezősködtek. Nagyon jól megvagyunk. A szemei még mindig gyönyörűek. A kötéseiből többet nem vettem le, de szerintem így pont jó. Testén egy kis javulás látszódik ugyan is már nem olyan gebe, mint amikor először találkoztunk. A hangjától pedig még mindig kis híján összecsinálom magam, de legalább a szájszagán tudtam javítani. Igaz, hogy megitta a szájvizet, de akkor perpillanat kellemes illatú lett az illata a leheletének.

Na de akkor térjünk is vissza. Reggel 10 óra én pedig az aulában toporgok. Mikor látom bekanyarodni a buszt rögtön, kirontok az épületből és az elsők közt leszálló haveromra röhögve ugrok rá. Ő szintén nevetve fetreng velem a földön, de az egyik köcsög nevelőnő fel ráncigál minket, mondván ne viselkedjünk kisgyerekekként. Peter a cuccát megkapva indul el velem az oldalán a szobánkba, ahol le is vágjuk magunkat az ágyamra. 

- Úristen haver. Annyira örülök, hogy még nem vagy diliházba. Jobban bírod, mint gondoltam. – Csóválta a fejét vigyorogva. Száj húzva nézek rá, amin ő meglepődött fejet vág.

- Peter figyelj. Miután elmentél a táborba. Én... - Nem tudtam kimondani. Féltem, hogy el fog ítélni.

- Te? – Próbálta belőlem kihúzni a mondat végét. Mély levegőt vettem és kimondtam.

- Visszamentem hozzá. – Először csak értetlenül figyelt majd, mint aki megvilágosodott eltátotta a száját és felugrott az ágyról.

- Te képes voltál visszamenni oda? Megőrültél? Meg is ehetett volna. – Kiabált velem. Gondoltam, hogy ki lesz akadva, de legalább meghallgathatna.

- Gozi nem bánt. Összeismerkedtem vele és egyáltalán nem az a vérszomjas dög, mint aminek beállítják. Azokat az embereket is csak azért ette meg, mert valamivel táplálkoznia kellett. – Mondott volna valamit, de leintettem így kezeit két oldalt combjára csapta és idegesen fordította el a fejét, de nem szólt közbe.

- Azok, akik pedig elmegyogyóba kerültek vagy öngyilkosok lettek, azért lettek, mert nem volt bennük elég kitartás, hogy csak átsuhanjanak a dolog fölött. Bolhából elefántot csináltak és beetették azzal a többieket, hogy aki ránéz az beteg lesz. Én ránéztem. Sőt be is mentem hozzá a szobába. Adtam neki enni és inni, levettem a kötéseit és beszélgettem vele. És mint látod, még itt vagyok totál egészségesen. Azért, mert én nem egy szörnyet látok benne, hanem egy szegény fiút ki az apja miatt szenved, kitudja már mióta. Én vagyok az egyedüli barátja. Nem hagyhatom magára. – Néztem rá könyörgően, remélve, hogy megérti, amit mondani akarok neki ezzel. Száj húzva hajtotta le a fejét és gondolkodott.

- Szóval...Akkor, amíg nem voltam itt, lecseréltél? – Nézett fel rám végül vigyorogva, amin a szemeim forgattam. Tudtam; innen már nyert ügyem van.

- Téged haver senkire sem cserélnélek le soha. – Erre az igencsak ironikus megjegyzésemre szipogott egyet és elkezdte törölgetni kamu könnyeit. Ám a számára meghitt mondatomat folytattam.

- Ha akarnálak, se tudnálak lecserélni, mert ekkora idióta, mint te, nem létezik még1. – Erre eltátotta a száját majd felkapva a papucsa egyik felét hozzám vágta. Ezen csak röhögni tudtunk. Elmesélte mi volt a táborba, hogy találtak egy kóbor macskát, ami megkergette őket meg még egyéb érdekes dolgot. Pontban délben szóltak, hogy irány ebédelni. Le is mentünk majd beállva a sorba magunkhoz kaptuk a tálcáinkat. Miután megkaptuk a kajáinkat, elindultunk a megszokott helyünkhöz a sarokba. Miközben ettünk tovább beszélgettünk viszont Peter feldobott egy érdekes témát.

- Tudod haver. Azon gondolkodom már egy ideje, hogy ha ezzel a Gozi-val ennyire puszipajtások vagytok, akkor bemutathatnál neki. Mi baj lehetne belőle?

- Rendben. Vacsi után indulunk. – Jelentettem ki. Amúgy is menni akartam. A kérdés már csak az volt, hogy jön velem vagy nem. Kijelentésemen kicsit meglepődött, de utána falatozott tovább. A délutánt azzal töltöttük, hogy a játék szobából mindenkit kizavarva nyomtuk a videojátékokat miközben én meséltem neki Gozi-ról. Elmondtam neki a tapasztalataim, hogy mire számítson majd. A vacsorából megint kértem két kis dobozban. Bár a konyhások kezdenek hülyének nézni, de leszarom. Legalább örülnének, hogy valaki megeszi. Némelyik főztjük beazonosíthatatlan fajból van, és még félig mozog. Magunkhoz véve egy-egy lámpát és a hónom alá csapva az ételes dobozokat indulunk útnak.

A ház előtt azonban Peter megtorpan. Kérdőn nézek rá, ő pedig vesz egy mély levegőt és hangosan kifújva azt jön mellém. Bólint, egyet én pedig abban a pillanatban nyitok be a sötét és még mindig pókhálós épületbe. Bementünk az előtérbe és kicsit körbe világítottunk. Rossz előérzetem volt. Összehúzott szemekkel vezettem a fényt Gozi szobájának ajtajára. Valami nem stimmelt. Lassú léptekkel indultam el abba az irányba Peter pedig hű pincsiként a sarkamban loholt. Megállva a nyílászáró előtt kicsit meglöktem azt, az ajtó pedig nyikorogva tárta fel előttem a szoba belsejét. Lassan világítottam a kis helységbe, de azon nyomban le is fagytam. Hallottam, ahogy haverom lélegzete is elakad.

A démon hátra fordult és akkor vett észre minket. Magassága, szélessége majdnem ugyan akkora volt, két szemfoga annyira hatalmas volt, kinőtt a szájából és majd kiszúrta a szemét. Kopasz volt és barna szakadt nadrágot viselt egy sötétzöld szintén szakadt pólóféleséggel. Bőrszíne halványzöld volt, hasonlított az ogréra. Egészen a plafonig ért, sőt Gozi-hoz hasonlóan szinte már görnyedt volt. Tett pár lépést felénk mi pedig ekkor ocsúdtunk fel.

- Futás! – Kiáltottam föl és Peter-rel egyszerre fordultunk meg, hogy elhúzzuk a csíkot. Ám valami meggátolt benne. Annyit éreztem, hogy valami elkapta a bokámat és rántott rajta egyet, ami következtében én estem egy gyönyörű hasast. A dobozokat és a lámpát elejtettem és a földön feküdve próbáltam távolabb kerülni az ajtótól ám az a valami, ami szorongatott elkezdett húzni. Egyet pislogtam és már is fejjel lefelé lógva találtam magam, a démon fejével szemben. A bal lábam fogta és azzal lógatott miközben kidugva a nyelvét, két foga között megnyalta a száját.

- DOMINIC! – Kiáltott fel Peter és ránk irányította zseblámpája fényét. Ez a valami pedig kinyitotta a száját és egyre föntebb emelt. Jaj ne, ne, ne. Ugye nem akar megenni? Hülye kérdés volt, persze, hogy azt akarja. Már majdnem a szájában landoltam mikor is két kéz megragadott és kihúzott az ogre szerű szörny karmaiból. Nem tudtam mi történt, de mikor a talpam érintette a talajt odanéztem. Gozi mentett meg. Hol volt eddig? Hogy hogy nem vettük észre eddig?

- Fussatok! – Kiáltott ránk mély és rekedt hangjával, ami így még ijesztőbbnek hatott. Ha nem ebben a szituációban lennénk meg is ijedtem volna tőle. Ám nem olyanban vagyunk szóval megfogva a még mindig ledermedt Peter karját kezdtem el rohadt gyorsan sprintelni a bejárathoz. Dulakodás hangját hallottam magam mögül, de nem mertem megfordulni. Remélem Gozi megússza sérülés nélkül. Még annyira tellett az erőmből, hogy futtában lehajoltam és fel tudtam kapni a lámpát ám a kaja ott maradt. Bár az érdekelt most a legkevésbé. 

 Kivágva az ajtót vágtattunk ki rajta és lendületből, oda sem nézve csaptam vissza azt, végül őrült rohanásba kezdtünk, vissza az árvaház felé.

- Mih ah szhar volt ehz az egészh? – Kérdezte útitársam futás közben.

- Nemh thudom, deh...nem...akharok...találkoznih...veleh...még egyszer. – Az erőm és levegőm egyaránt fogyott, beszélni alig tudtam. A portás bácsi bizonyára nem nagyon díjazta, ahogy bevetődtünk az épületbe, de pillantásra sem méltattuk, a szobánkig meg sem álltunk. Az biztos, ma ebből már nem lesz alvás.

2021.01.02.

17:00