Én és az elhamarkodott döntéseim. A vacsora megvolt, a kaja szuper stb. És most itt állok megdermedve a bejárati ajtó előtt a korom sötétben és nem merek bemenni. Egy mély lélegzetvétel után erőt veszek magamon és egyik kezemmel belököm az ajtót. Az öreg falap nyikorogva ad utat a még mindig poros, pókhálós nappali szerűséghez.

Zseblámpámmal körbe világítok és rájövök, minden ugyan úgy néz ki, mint legutóbb. Lassan lépkedek a szemben lévő ajtóhoz; talpam alatt a padló szintén nyikorog, ami a frászt hozza rám. Van egy olyan érzésem, hogy már tudja, újra itt vagyok. Mikor a szoba elé érek kétszer megkopogtatom az ajtót, hogy jelezzem itt létem. Mintha mozgolódást hallanék. Elkezdek fülelni és mikor ráveszem magam, hogy kinyissam a nyílászárót, az lassan magától kezdi felfedni a bent tartózkodót. Ő nyitotta ki nekem.

Eléggé ledöbbenek, mégis csak egyedül rá tudok világítani. Most közelebb van hozzám, mint tegnap, két lábon áll így jóval magasabb nálam, háta görnyedt az alacsony mennyezet miatt és egyenesen engem néz. Nyelek egy nagyot tettére és mikor egy lépést tesz az ajtó felé én jobban a fal takarásába húzódok. Amint ezt meglátja, megáll egy helyben és nem jön közelebb.

Gyerünk Dominic, mély levegő, nem fog megenni. Legalább is remélem.

Visszalépek rendesen vele szembe és teszek én is egy lépést előre. Viszont a küszöbnél tovább nem megyek. Bemenni rendesen abba a kis helyiségbe nem merek még. Talán majd egyszer. Rávezetem a lámpa fényét arcára és színtiszta döbbentséget illetve érdeklődést fedezek fel tekintetében.
- Szia. – Nem tudom miért de egy lágy mosoly kíséretében intek neki egy aprót köszönés közben. Eléggé ledöbbenthettem szegényt mert csak nézett rám majd egyik brutál hosszú kezét felemelve próbált ő is valami integetés félét összehozni. Ezen a tettén jobban elvigyorodtam. Aranyos. Várj, mi?

- Én...Dominic vagyok. – Mutatkoztam be neki bár fogalmam sincs miért. Hirtelen elindult felém én pedig az összes bátorságomat összeszedve próbáltam nem arra gondolni, hogy most meg fogok halni. Hosszú kezeit maga mögött húzva lassan csoszogott felém majd közvetlen előttem megált. Nem jött ki a szobából, mintha egy láthatatlan fal lenne köztünk. Leült a földre és így pont egy magasságba kerültünk. Belenéztem a szemébe és nem tudtam megszakítani a szemkontaktust. Remegésem is abba maradt és csak bámultuk egymást.
- Gyönyörű szemed van. – Suttogtam ámulatba esve majd mikor rájöttem mit is mondtam zavartan köhintettem egyet és lehajtottam a fejem. Ez nagyon kínos. Visszavezettem rá a tekintetem ő pedig megbillentette fejét olyan „köszönöm" stílusban.

- Neked van neved amúgy? – Ültem le én is elé törökülésben és bár így fel kellett néznem rá, nem tudott jelen esetben ez a tény érdekelni. Óvatosan bólintott én pedig elgondolkoztam. Először is azon, hogy ez egy nagyon hülye kérdés volt. Mielőtt elátkozták, rendes embernek számított, persze hogy van neve. Másodszor pedig mivel a szája is be van kötve így nem tud beszélni. Telefonom nincs, amibe bele tudná írni a nevét és szerintem azokkal a nagy kezeivel nem is tudná. Megvan!
- Gondolom tudod az ABC-t. – Néztem rá izgatottam, neki pedig láttam a tekintetében, hogy összezavarodott, de pár másodperc múlva bólintott ismét.
- Akkor... – Tettem le magam mellé a zseblámpát úgy, hogy azért világítson mindkettőnket. – Most azt fogjuk csinálni, hogy elkezdem mondani lassan az ABC-t és te valahogy majd jelzel azoknál a betűknél, amik a nevedet alkotják és bumm. – Csaptam össze a tenyerem, a fiú pedig újabbat bólintott. Neki kezdtem sorolni a betűket és mikor olyanhoz értem kicsit felemelte a kezét én pedig próbáltam nem elfelejteni melyiknél is jelzett. Mutogatásával megértettem, hogy csak 4 betűből áll a neve és a végén összeraktam azokat. Gozi lett. Elég érdekes egy név, de aranyos. Jesszus mi van velem?
- Szóval Gozi a neved. – Túrtam hajamba, erre a tettemre pedig oda vezette tekintetét majd vissza a szememre. Meglepődtem, ugyan is az ő íriszeiben csillogást fedeztem föl.

- Biztos magányos lehetsz itt egyedül. – Mosolyogtam rá szomorún mire az ő tekintete is szomorú lett és bólintott.
- Gondolom nem sokan járnak ide. – Nevettem fel kicsit zavartan, mire kaptam egy lesajnáló pillantást.- Jó bocsi.

- Valamiért nem félek tőled. Vagyis már nem annyira. Kicsit fura szag jön ki a szobádból. A csontok miatt kezdem érteni miért. Láttam van egy ablakod is bár, ahogy látom az be van betonozva. Azért jöttünk amúgy tegnap a haverommal mert... - És elmeséltem neki mindent. A fogadást, azt, hogy vesztettem, meséltem neki Peter-röl, hogy ő a legjobb barátom, hogy most éppen táborban van és a mai napot is. Meséltem neki a gyerekkoromról, hogy mik történnek az árvaházban és hasonlóak. Csak mondtam és mondtam, megállás nélkül. Ő pedig nem csapta rám az ajtót, nem ment el, hanem kínácsian hallgatta miket magyarázok össze vissza.

Már jócskán eltelt az idő nekem pedig eszembe jutott, hogy bizony vissza kéne mennem az árvaházba, ha nem akarok büntetést és szobafogságot. Megragadtam a lámpát és felkeltem a hideg padlóról. Összezavarodott tekintetét látva újra mosoly került ajkaimra.
- Vissza kéne mennem, ha még holnap is jönni akarok. – Oldalra döntötte a fejét, mintha azt kérdezné „Mert holnap is jössz?".
- Most kedd van. Ha téged nem zavar akkor...minden nap eljövök. – Vakartam meg a tarkóm. Lelkesen bólogatni kezdett, amin elnevettem magam. Még kicsit beszélgettünk, vagyis hát én beszéltem, ő figyelt ezután pedig ténylegesen elindultam vissza. Még a bejárattól vissza világítottam és ugyan ott ült. Jobb kezét felemelve intett egyet én pedig viszonozva gesztusát léptem ki a friss levegőre magam mögött vissza csukva az ajtót.

A mosolyt nem tudtam letörölni arcomról. Nagyon boldog voltam, pedig nekem nem szokásom mosolyogni, legalább is, ha Peter nincs velem. Ahogy haverom megint eszembe jutott sóhajtottam egyet. Hogy fogom én ezt beadagolni neki? Mind1, ezen még rá ér agyalni.
Még éppen, hogy visszaértem ugyan is a portás már zárva be az épület ajtaját. Egy bocsánatkérő vigyor kíséretében csusszantam be mellette és míg fel nem értem a lépcsőn csak a morgását lehetett hallani, hogy ezek a mai fiatalok, azt hiszik mindent megtehetnek meg mittudomén, a többit már nem hallottam mert nem érdekelt. Mondjon fel, ha valami nem tetszik neki.
Szobámba érve gyorsan összekapkodtam a pizsamám és elrohantam zuhanyozni. Dolgaim végeztével bedőltem az ágyamba viszont aludni még nem tudtam. Hiányzott Peter is....és hiányzott Gozi is.

Vajon a nevelők hülyén néznének, ha mindig kérnék ételesben az ebédből és a vacsorából? Elvinném Gozi-nak, hogy rendes ételt is egyen. Elég vékony azért, a kötéseken keresztül is látszanak ahogy a bordái szinte átszúrják bőrét. Azok a csontok pedig van egy olyan érzésem, hogy nem állatoké. Nem hiába terjeng az a pletyka, hogy ha bemész a szobába, onnan már nem jössz ki. Majd azt mondom találtam az egyik ház mögött pár kismacskát és azoknak viszem az ételt. Csak beveszik, nem? Remélem.

2020.08.14.

23:00