*Gozi szemszöge*

- 5 perc és kezdünk Mr. Price! – Szólt be egy nő az öltözőbe mire én kedvesen megköszöntem, hogy informált. A tükörbe nézve igazítottam meg fehér ingem gallérját majd fekete farmerom zsebébe süllyesztettem kezeim. Nem kell ide kiöltözni. Csak legyünk túl rajta.

- Kezdhetünk! – Nyitották ki újból az ajtót, mire megfordulva kiléptem a szobából és elvezettek egy kis lépcsőig. Felmenve rajta szembe találtam magam egy mikrofonnal, amögött pedig több tucat emberrel, akik érdeklődve figyeltek és várták amikor eláraszthatnak a kérdéseikkel. Tartójából kivettem a mikrofont majd a nekem kikészített székbe lehuppanva néztem körbe.

- Üdv mindenkinek! Köszönöm szépen, hogy eljöttek. Sajnálom, hogy le kellett adniuk a fényképező gépjeiket és telefonjaikat a bejáratnál, de nem szeretnék kockáztatni, hogy ez a beszélgetés bárhova kikerüljön. Több ilyen nem lesz, ez egy egyszeri alkalom, szóval aki akart eljött, aki nem az nem. – Hát, ez nem sikeredett valami kedvesre, de már otthon akarok lenni. Na folytassuk.

- Gozi Price vagyok, immár 25 éves. Rajz tanárként dolgozok egy általános iskolában. Gondolom mindenki hallott már a városi legendáról. Hogy van egy sötét ház, benne elzárva egy elátkozott fiú, kit, ha meglátnak, az illető rögtön meghal, depressziós lesz vagy maradandó agyi károsodást kap, illetve ki sem jut a házból. Kicsit szíven ütnek ezek a dolgok, de nagyrészt igazak. És onnan tudom, hogy én voltam az a fiú. Én voltam oda bezárba majdnem 1000 évig. – Itt elhallgattam és egy mély levegőt véve néztem köre az itt lévőkön. Sok kéz a magasba lendült, jelezve kérdésük van. Random rámutattam egy szemüveges nőcikére, aki már rögtön kapta is a mikrofont magához, a körülötte lévők pedig engem figyeltek és vártak a válaszomra. Papírt és tollat sem hozhattak be magukkal. Ez a kérdés-felelek sehol sem fog megjelenni.

- Hogy került abba a házba és miért? – Jött is az első kérdés.
- Gondolom mindenki ismeri a fantasy dolgokat. Vámpír, vérfarkas, kobold. Na ezeket gyorsan felejtsék el. Maradjanak nyugodtan az Alkonyat-nál. – Intettem körbe mire pár emberből felszakadt egy-egy halk nevetés. – Viszont akármennyire is megdöbbentő, de démonok léteznek. Édesapám anno régen összeismerkedett egy nővel és több is lett belőle, mint egy sima randi. Ám a nő férjnél volt, méghozzá mind a kettő démon volt. Apám mikor megtudta, hogy bizony a nő férjnél van, megölte őt. Amikor a démon férje megtudta ezt, el akarta átkozni apámat. Ám ő hirtelen kapott szívinfarktust, amibe belehalt. Édesanyámat születésemtől kezdve nem ismertem így árva lettem volna. Viszont a démon így az átkot rám szórta.
Abból a sötét házból nem tehettem ki a lábam; nem tudtak megölni sem; két méteres hosszú kezeim voltak; testem minden pontját kötés fedte. A meghalt emberek azért voltak mert valahogy nekem is táplálkoznom kellett. – Rántottam vállat nemtörődöm stílusban ám szívem ezerrel dübörgött. Hatalmas lelkiismeret furdalásom van miattuk mai napig. De nem tehettem mást.

Következőnek egy férfit szólítottam fel.
- Szokták mondani, hogy nem minden átok tart örökké és mindegyiket meg lehet törni valahogy. Az önre bocsátott átkot ki törte meg és hogyan? – Áh elérkeztünk a drágámhoz is. Már vártam.
- Igen, mint minden átkot, az enyémet is el lehetett úgymond távolítani rólam. Nyálas vagy sem, egy szerelmes csók tényleg képes mindent legyőzni. – Tekintetemmel átkutattam a nézőteret és a háttérben meg is találtam páromat ki boldog mosollyal arcán nézett vissza rám; tekintete azt sugallta „mindjárt vége, tarts ki". – És én ezt a szerelmes csókot életem értelmétől kaptam meg, Dominic Price-tól. – Itt páran összenéztek és kisebb sugdolózásba kezdtek. Nem értem mit kell így kiakadni azon, hogy fiúval vagyok.

- Dominic-cal 5 éve vagyunk házasok. Neki köszönhetem, hogy most itt vagyok. Hogy igazán élhetek. Ha akkor, azon a pénteki napot nem vall nekem szerelmet és nem csókol meg, örökre abban a házban ragadtam volna, abban a testben. – Néztem újból szemeibe páromnak, akinek ekkora távolságból is láttam, hogy lefolyik egy könnycseppje.
- Több héten keresztül hordta nekem az árvaházból az ételt, beszélgetett velem és nem futott el. Törődött velem, ami borzasztó jól esett nekem azokban az időkben. Társaságom nemigen volt, kivéve azt a pár embert, akik a pletykák ellenére mégiscsak eljöttek, de ugyan úgy, mint elődjeik, sikítva menekültek. Mikor Dominic felbukkant, azt hittem ő is csak egy lesz a sok közül. De nem.
Ő teljesen más volt. Mikor az átok megtört és rendes ember lettem, engem is beköltöztettek az árvaházba. De még egy éjszakát sem töltöttem ott. Hálás vagyok Daniel Campbell-nek és Luna King-nek, hogy engem és páromat aznap este örökbe fogadtak. Kitűnő szülők voltak, sosem kiabáltak velünk és nem ítéltek el minket. – Dom mellé nézve megpillantottam még egy személyt. – És hát, hogy felejthetnénk el jó barátunkat, aki, ha nem lenne, unalmas életet élnénk. Peter Hale ugyan abban az árvaházban lakott, mint Dominic és szobatársak voltak. Igaz néha megkeseríti mindennapjainkat, de ő vele kerek az életünk. – Láttam ahogy Peter elővesz egy zsebkendőt és elkezdi törölgetni szemeit, miközben barátnője ott áll mellette és átölelve derekát próbálja vigasztalni. Ez az aranyos jeleneten majdnem felröhögtem.

Válaszoltam még pár kérdésre, végül meg egyszer megköszöntem, hogy ennyien eljöttek és visszatéve a mikrofont helyére sétáltam le a kis színpadról, magam mögött hagyva az utánam kiabáló még kérdésekkel teli közönséget. Átöltöztem, elpakoltam minden itt lévő dolgomat és fáradtan léptem ki utoljára az öltözőből.

*Dominic szemszöge*

Elfogadtam. Mi mást csináltam volna? Előttem volt egy kihagyhatatlan lehetőség, amire nem mondhattam nemet. Ráadásul Gozi is jöhetett és Peter is. Barátok, szerelem, család, kell ennél több? A ház, amiben laktunk, szinte már palota volt. És végre lehetett kutyám is.

Lunáék szereztek nekünk magántanárokat, akik segítségével minden kimaradt tananyagot a fejünkbe juttattak. Kemény évek voltak, de kitűnő eredménye lett. Miután megkértem Gozi kezét és lezajlott az esküvő is, a Campbell ikrek kiköltöztek külföldre, ahova vitték a párjaikat is, illetve Lexie magával vitte a kislányát, Sophia-t. Peter nagyon elvolt a picurral, és fordítva is igaz volt. El sem lehetett őket szakítani egymástól, de muszáj volt. A szülők azt mondták kell nekünk személyes tér így, hogy már nagykorúak vagyunk.

Gozi egy általános iskola rajztanára lett, Peter saját vállalkozású autószerelő, én pedig pszichológus. Nehéz szakmák, de szeretjük őket és nem dobnánk el magunktól. Maradtunk a házakban, annyi kivétellel, hogy mi Gozi-val ketten lakunk, illetve a kutyus, mellettünk pedig Peter, aki beköltöztette magához barátnőjét. Pontosítva leendő gyermekének édesanyját.

Gozi mindenképp meg akarta osztani a jó néppel élettörténetét, de én kézzel-lábbal tiltakoztam ez ellen. Végül az asszony szava döntött és most itt vagyunk a művelődési házban, a hatalmas tömeg mögött és figyelem, ahogy szerelmem vígan magyaráz. Mikor engem említett még szemeim is könnyesek lettek. Mindennél és mindenkinél jobban szeretem.

Félre húzódtunk egy sarokba, hogy a hatalmas tömeg ki tudjon menni azon a szerencsétlen kicsit ajtón. Miután a hatalmas terem üres lett, beszélgetni kezdtünk miközben vártuk szerelmem. Nemsokára rá meg is jelent. Ahogy megpillantottam, automatikusan görbültek felfele ajkaim kitártam kezeim egy ölelésre. Nem habozott, ahogy elém ért rögtön neki csapódott mellkasomnak.
- Büszke vagyok rád! – Csókoltam meg készségesen viszonzott. Nagy nehezen szétváltunk, de húztam is magamhoz vissza egy gerincropogtató ölölésre. Oldalra nyúlt és először nem értettem miért, de mikor még kettő test nekünk préselődött megvilágosodtam. A bejárat előtt tartottunk csoportölelést és had ne mondjam, nagyon idillikus és szívmelengető látvány lehettünk.

Ám ezt a pillanatot is meg kellett zavarni, ugyan is gond és rohanás nélkül nincs élet. Társaságunk egyetlen lány tagja, Selena hirtelen kapott hasához és görnyedt előre. Ha nem tartjuk szorosan, biztos összeesett volna. Ijedten figyeltük vajon mi lehet a probléma, de mikor egy kisebb tócsa keletkezett alatta, már kezdett összeállni a kép.
- Peter. Jön a baba. – Nyöszörgött a lány, de hűséges barátja csak állt lefagyva és teljesen elfehéredett. Selena sikított egy kisebbet, szemeiből hullottak a könnyek. Gozi pedig nemes egyszerűséggel pofán vágta ledermedt barátunkat.
- Apuka leszel te szerencsétlen! A fiad mindjárt világra jön! Hozzad már azt a baszott kocsit! - Rángatta felsőjénél fogva, mire úgy látszik Peter észhez tért mert kirohanva az épületből rohant az autóhoz, amibe betámogattuk az éppen szülni készülő kismamát és már száguldoztunk is a kórház felé, átmenve minden piros lámpán.

Hát ez lett volna a mi kis érdekes történetünk. Peter a nyámnyila, mindentől rettegő fiú, én, a kívül menő és kemény, belül összetört szívű srác, és eddig az utca végén lakó, elátkozott szerelmem Gozi. De ez így lett megírva.
Az átok megtört. És én törtem meg!

2021.02.15.

19:38