― Nem tudtad volna megállni, hogy ne tedd tönkre ugye? Hogy feleslegesen ne keverd a szart? ― fordultam Peter felé könnyekkel megtelt szemekkel. ― Köszi szépen ― mondtam s gyors léptekkel távoztam a helyiségből.

Ha hibázom az élet bármely területén, előbb vagy utóbb belátom. Azonban hiába törtem a fejem a zuhanyzóban állva, hosszú percekig folyatva magamra a vizet, nem jöttem rá, melyik pontnál szúrtam el. A hajszárító búgó hangja mindig segít a gondolataim összeszedésében, de ezúttal nem jártam sikerrel. Kiültem a teraszra, térdemre támasztottam a füzetemet és rotringommal vonalakat húzva vezettem le a feszültséget.

― Bejöhetek? ― hallottam hátam mögül Elliot hangját.

― Persze ― fordultam felé mosolyogva és a másik székre intettem. ― Még mindig nem szoktam meg, hogy a Tremblay fiúk folyosóként járkálnak a szobámban.

― Mit rajzolsz? ― vezette tekintetét a kezben időközben becsukott füzetemre.

― Magam sem tudom ― sóhajtottam, majd az asztalra rakva a füzetet a borra mutattam. ― Kérsz?

― Nem iszom alkoholt.

― Annál több marad nekem ― vettem kezembe az üveget. ― Nem kérdezem meg, hogy meglett -e Ryan.

― Én meg nem válaszolom meg, hogy a szobájába zárkózva bömbölteti a zenét, mint egy tizenéves kamasz ― felelte én pedig egy hitetlen sóhajjal újabbat kortyoltam az üvegből.

― Légy őszinte velem Elliot ― pillantottam rá. Zöld tekintete találkozott az én smaragd íriszeimmel, mikor nekem szentelte figyelmét. ― Mit rontottam el, hogy a tesód ennyire megorrolt rám? Mert hiába gondolkozom, nem jövök rá.

― Semmi rosszat nem tettél az ég világon Sierra. Tudod, Ryan az a birtokló típus, aki irtó féltékeny ha csak megkörnyékezik azt, ami az övé. Így történt az imént is, ahogy azt láthattuk ― sóhajtott gondterhelten.

― Jó tudni ― morogtam és ismét nagyot kortyoltam az üvegből. A rosé édes íze kényeztette a számat és az alkohol szétáradva ereimben megemelte a testhőmérsékletemet. Éreztem a határt, amit nem léphetek át, különben megárt az ital és magamon kívül kerülök, így inkább visszatettem a félig lévő borosüveget az asztalra.

― Kedvel téged. Amióta anya elment nem láttam még ilyen boldognak. Csillognak a szemei, nekiállt edzeni és folyton rólad beszél ― ecsetelte Elliot és arcára fagyott fájdalmas mosollyal bámulta az elénk táruló kilátást. ― Bizonyára lenyugodott már, szóval érdemes lenne váltanod vele egy pár szót, mert mostanra átgondolhatta a dolgokat.

― Nem tudom Elliot, ha a kapcsolat elején nincs meg a bizalom, mi lesz később?

― Szóval hagyod annyiban?!

― Én ezt egy szóval sem mondtam. Arra gondoltam, hogy ennek így kellett történnie, hiába hiszem, hogy az életben minden okkal történik, ez alól ez sem kivétel.

― Tehát szerinted esz egy égi jel, miszerint még csírájában el kell folytani a dolgot kettőtök között? Ezek szerint nem figyeltél arra amit mondtam ― rázta a fejét, majd hátra dőlve a székén farmerja első zsebéből egy kulcsot halászott elő, melyet kezembe nyomott. ― Sierra, látszik rajtad, hogy bejön neked és az érzéseid kölcsönösek. Ez a kulcs a személyzeti emelethez, a 21-es Ryan szobája.

― Köszönöm ― mondtam és szorosan tenyerembe zártam a kulcsot. Másik kezemmel felkaptam a maradék rosét és elhagytam a szobát.

Gyorsítva lépteimet, szaladva szeltem a folyosót egészen a liftig, mely nem éppen a legokosabb döntésnek bizonyult a véremben terjengő alkohol végett. Szédülni s dölöngélni kezdtem, így kívülről úgy nézhettem ki, mint egy partra vetett fóka, ahogy vergődik egy jégtáblán, mert vissza akar menni a vízbe.

A "személyzeti" gombot megnyomva a szerkezet öt emeletet ment le, majd egy kis szobába érkezett, a mozgásérzékelő villany fényt nyújtva vezette tekintetemet az ajtó kilincséhez, melybe beledugva az Elliot-tól kapott kulcsot kinyitottam a súlyos fát, mely belátást engedett a hosszú folyosóra. Sürgő emberek szorgosan járkáltak, a takarítók maguk előtt húzták a tisztítószereket és egyéb eszközöket tartalmazó kocsit, a szobapincérek eper-pezsgő kombinációkat szállítottak a szobákba. Sasszézva közlekedtem a tömött folyosón, mely egyre halkult és üresedett a vége felé haladva, s a 21-es, egyben utolsó szoba környékén már csak egyedül én voltam.

Mély levegőt vettem ziláló mellkasomra helyezve kezem, majd kalapáló szívvel hármat kopogtam az ajtón. A korábban átszűrődő zene lehalkult, majd másodperceken belül Ryan ajtót nyitott.

― Bejöhetek? ― kérdeztem félve és megemeltem a kezemben tartott üveget.

― Egy szép nőre és egy cuvée-re vétek lenne nemet mondani ― tárta szélesebbre az ajtót. ― Nekem nincs olyan menő erkélyem, mint neked, de remélem ezzel is beéred ― mutatott az ablak előtti fehér körasztalra, melyet két hasonlóan világos kovácsoltvas szék keretezett.

― Nem rossz ― mondtam egy elismerő mosoly kíséretében és leültem az egyik székre. Ryan a velem szemben lévőn foglalt helyet egy zacskó ropival kezében. ― Azért jöttem, hogy tisztázzam az imént történteket.

― Sejtettem, hogy előbb-utóbb felbukkansz.

― Amióta itt vagyok, veled és Elliottal egész jól kijövök, de Peterrel, mintha lett volna egy láthatatlan ellentét. Az öcséd pedig mesélt arról, hogy miért lett olyan, amilyen és így megértettem, hogy valójában Peter csak egy sértett lelkű gyerek, aki az anyukáját szeretné visszakap... ― egy roppanás szakított félbe, mire Ryan kezére pillantottam, ami ökölbe szorult, s a fiú egész testtartása megváltozott, nyakán dudurodott verőere és állkapcsa szokásosabbnál is markánsabban keretezte arcát.

― Mi a francról beszélsz?

― Elliot elmesélte, hogy Peter azért vált ilyenné, mert anyukátok halála túlságosan rosszul érintette és elindította a lavinát a lejtőn.

― Hát ez kész őrület ― csapta le szemüvegét az asztalra, majd megdörzsölve csukott íriszeit felemelte a hangját. ― Azt is elmesélte a drága öcsém, hogy anyánk félrekefélt apa háta mögött és a megcsalásból született meg ő?

― Utalt rá ― motyogtam elhalkulva mikor visszaidéztem Elliot szavait, miszerint anyjuk egy hibaként tekintett rá.

― Más szennyesét kiteregeti, a sajátját meg elhallgatja ― pattant fel a székről hanyag mozdulattal felvéve a szemüvegét. Idegesen járkált fel-alá a szobában s én felálltam, hogy megközelítve őt megnyugtassam, de eltolt magától. ― Ami a Tremblay családban történik, annak ott kellene maradnia, akármennyire is szétesünk, a családunk mocskát nem szivárogtatjuk ki idegeneknek.

― Ha az, ami köztünk elkezdődött, valós, akkor nem tekinthetsz idegennek.

― Minek beszélgettek egyáltalán ilyenről? Mit érdekel téged a családom, hm? ― kérdezte kiabálva, majd normál hangerővel folytatta. ―  Egyszer az életben át tudtam lépni a halott anyám és az alkoholista apám árnyékát, de kiderül, hogy az egész csak illúzió. A múltat nem tudom levakarni magamról, akármennyire is próbálkozom. Ez van, elbaszottak vagyunk, ezen nincs mit kíváncsiskodni; vagy elsétálsz vagy maradsz, de akkor megkapod az egész Tremblay-átkot a nyakadba.

Ryan tombolásba torkollott feldúlt beszédét csend követte. Az a fajta, mely a vihar lecsengése utáni lágy, ám érzélelhető erővel bíró szélhez hasonlított.

― Maradok ― törtem meg a csendet, ami beállt Ryan szónoklata után. Először csak értetlenül fürkészett, mintha kissé megkéstem volna az április elsejei tréfával, majd felfogta, hogy komolyan gondolom. Közelebb lépett, tekintetünket összefonva, arcomat két tenyere közé fogva s úgy csókolt meg, mintha a rossz dolgok tengerében én lennék a sziklája, melybe belekapaszkodhat, hogy ne süllyedjen el.