Végigsimítva a lepedőn Ryan után kutattam, de ujjaim közé a fiú barna tincsei helyett egy virág került. Kezeimben forgattam a bordó orchideát, mely szirmait díszítő fehér mintázatától vált egyedivé. Oldalasan felkönyökölve körülnéztem a szobában, melyet ártatlan bájjal ragyogták be a napsugarak. Magam köré tekertem a ropogós fehér takarót és széles mosollyal arcomon mentem ki az erkélyre.

― Jó reggelt ― sandított felém az újság felső sarkát behajtva Ryan.

― Neked is ― pillantottam rá egyik kezemmel a testem köré fonódó takarót tartva, míg másikat szemem felé helyezve napellenzőként.

― Jól aludtál Hunyori? ― kérdezte és fekete szövetnadrágba bújtatott combjára csapott kettőt, ezzel jelezve, hogy foglaljak helyet rajta. Az újságot péksüteményre cserélte, mely egy tálcán volt két csésze kávé kíséretében.

― Soha jobban ― feleltem vigyorogva és ölébe huppanva karoltam át nyakát, hogy megcsókoljam. ― Na és, mi a terv mára?

― Úgy tudtam, ön a tervezés királynője, Miss Mitchell ― hőkölt hátra teátrálisan felvonva szemöldökét.

― Valamikor a királynőnek is kell pihenni ― kuncogtam és beleharaptam a kezében tartott croissantba.

❤️♠️♦️♣️

― Tessék, Pszichiátria! ― szólt bele a telefonba Aiden magasabb hangon, nőt imitálva.

―Jó napot, Aiden Lewis nevezetű betegük felől szeretnék érdeklődni ― mondtam mosolyogva és egy kontyomból kilógó tincseimmel játszadoztam.

― Máris adom ― felelte, majd a másodperc töredéke alatt beleszólt a telefonba eredeti hangján. ― Na, küldhetek már vizimentőket a Concordiára?

― Ha olyan vízimentő jön, mint Zac Efron a Baywatch-ban, többet is ― nevettem fel. ― Komolyra fordítva a szót, nagyon jól érzem magam.

― Ezek szerint canadianwoods88 mégsem egy pocakos negyvenes ― állapította meg. ― Érezd jól magad Sierra, de ne egy gyerekkel a hasadban gyere haza, ha lehetséges.

― Vedd úgy, hogy most belebokszoltam a válladba. Veled mi újság?

― New York Times ― felelte. Ezt már nagyon régóta el akarta sütni, valószínűleg... ― Még nem égettem fel a boltot és életben vagyok.

― Maradjon is így! És mi a helyzet Adammel meg Emilyvel?

― Gondolom kialakították a családi fészket a házban, ami hétszázezer dolláromba fájt.

― Próbálj meg velük beszél... ― kezdtem, de Aiden félbeszakított.

― Részemről rendben van így. Ha ők boldogok, akkor én is az vagyok.

― Ne hazudj! Figyelj, nem mondom, hogy bocsáss meg nekik, mert ez a megcsalás leggerinctelenebb formája, de beszélned kell velük. Ha másért nem, akkor legalább azért a hétszázezer dollárodért, amit ha kifizetnek, övék a lakás.

― Rendben ― adta be derekát vonakodva. ― Most le kell tennem, mert a sas leszállt ― utalt egy vevő érkezésére. ― Vigyázz magadra Sierra! Csók.

― Csók ― köszöntem el, majd bontottam a hívást. Fejemet hátradöntöttem, így az ütközött az ágy puha bőrbevonatú háttámlájával. Kék-fehér csíkozású trikóm fedte hasamra ejtettem a mobilomat és egy mély sóhajtás közepette halántékomat masszíroztam, mikor Elliot kilépett a gardróbból.

― Szerinted a világos szürke vagy a sötétkék zakót vegyem fel ma este? ― kérdezte feltartva a két említett ruhadarabot.

― Legyen a szürke ― mutattam a bal oldali zakóra.

― Én is erre gondoltam ― jegyezte meg kisfiús mosollyal, majd lecsúsztatta vállfájáról a választott zakót, melyet felém dobott. A fürdőszobából kihozott nekem egy gőzölős vasalót, mellyel könnyedén simává varázsoltam a szürke anyag gyűrődéseit.

― Te mit tennél, ha a barátnőd kavarna a tesóddal? És te rajta kapnád őket? ― bukkott ki belőlem a kérdés.

― Te és Peter? ― tátotta el száját meglepetten.

― Jézusom, dehogy! ― tiltakoztam összevont szemöldökkel, fejemet hevesen rázva. ― A legjobb barátomról van szó.

― Hát ez sok mindentől függ ― gondolkodott el miközben lehuppanva az ágyra törökülésbe tette vékony lábait. ― Ha huzamosabb ideig együtt vannak a lánnyal, akkor lehetséges, hogy én nem adnám fel az együtt töltött éveket egy egyszeri botlás miatt. Én megbocsájtanék a testvéremnek, elvégre rá születésem óta számíthattam, illetve a barátnőmnek is, hisz mindenki megérdemel egy második esélyt.

― Köszönöm Elliot ― mondtam neki és hozzá lépve megöleltem, majd kezébe nyomtam a kivasalt zakót.

― Igazán nincs mit ― felelte és magához szorítva belepuszilt a hajamba. ― Visszatérve Peterre, azt hiszem bejössz neki.

― Csak meg akar fektetni, hogy kitegyen a trófeái közé. Egyébként nem csak ezért, de éget a vágy, hogy behúzzak neki.

― Ezzel nem vagy egyedül. Aki csak egyszer is találkozott Peterrel az az öklét kívánja az arcába ― nevetett fel. ― De valahol mélyen ő is jó ember.

― Mélyebben, mint a Mariana-árok ― mondtam, s ajkaimat elhagyta egy fáradt sóhaj.

― Hiszem, hogy a felnőtt énünket nagyban befolyásolja milyenek voltunk gyerekként és milyen volt a környezetünk, a körülmények. Egy gyermek számára pedig az a legrosszabb, ha elveszti azt a személyt, aki iránt legjobban ragaszkodott. Peter esetében ez a személy az anyánk volt. A szeretetük egymás íránt külső szemmel már-már betegesnek hathatott, de igaz volt. Akkoriban Peter megvetette a káros szenvedélyeket, úgy mint alkohol, dohány, drog, szerencsejáték és társai. Aztán amikor anya meghalt, lényegében Peter is meghalt, s onnan kezdődött számára a lejtő ― egy árny futott végig Elliot arcán, ahogy züllött testvéréről beszélt.

Mondandóját csend követte. Nem az a kínos fajta, inkább az a csend, melyet az elgondolkodó némaság idéz elő. Elliot azért némult el, mert számára fájdalmas emlékeket idéztek elő szavai. Én azért némultam el, mert szinte tökéletesen éreztem ezt a fájdalmat, mellkasomra nehezedő nyomás és összezsugorodott gyomrom képében.

― Tudom elhunytról vagy jót, vagy semmit de az igazság napvilágra kerül, még ha rossz is. Én is nagyon szerettem anyát, de ő csak úgy tekintett rám, mint egy hibára.

Csak csendben ültünk egymás mellett, a két megrontott gyerekkort magával cipelő fiatal, akinek túl korán kellett felnőnie az élethez.

― Én nevelőotthonban nőttem fel ― vallottam be. ― Elbeszélések szerint anyám az utolsó pennyjét is rám költötte és amíg tehette, szűkölködve is, de saját maga nevelt. Aztán, amikor óvodás korba léptem, nem volt elég pénze beiratni az intézménybe, emiatt a gyámügy elvett tőle és a Szent Antal Gyermekotthon és Árvaház-ba költöztetett. Az apám pedig larba tett kezekkel nézte végig, ahogy az egykori szerelme az utcára kerül, a közös gyermeküket pedig elveszik az anyjától.

Elliot hideg ujjai az enyémek köré fonódtak és úgy szorítottak, mintha biztonságot nyújtanának az elveszett fiú számára. Ebben a pár percben történt beszélgetésünk bizonyította, hogy a bizalom drága kincs és a mára már egyik nagyon jó barátomnak tutható Elliottal maradéktalanul megosztottam azt.

Megosztott egy darabot a múltjából, ahogy én is tettem vele. Tulajdonképpen kaptam tőle egy jegyet, mellyel az utazás a múlt feltárásával kezdődik, tart a jelenben, s folytatódik a jövőben.