― Jó reggelt! ― léptem be vidáman a kis háztartási-barkács üzlet ajtaján. Reggel nyolckor nyitunk és annak ellenére, hogy ezokból fél hétkor kelek, igazán üdén libbentem be az ajtón.

― Jobbat Főnök! ― horkantotta Aiden miközben háta mögött megkötötte konyakbarna bőr kötényét.

― Látom örülsz nekem ― ironizáltam szemeimet forgatva.

― Semmi személyes ― kiáltotta miközben hátra ment a raktárba. Én a tegnapi forgalmat kezdtem megszámolni, majd azt feljegyeztem az elnyűtt füzetbe. A számítógépre vitt adatokat összegezve az egész májusi elszámolást kinyomtatva egy fekete csatos mappába helyeztem és a pult mögötti polc irattartójába tettem.

Dolgom végeztével még volt tíz percem, ezért a csapóajtón át bementem a raktárba. Aiden barna kötényét néhol festékfoltok tarkították, ingerülten pakolta a rekeszeket, ádámcsutkája határozottan mozgott, ahogy nyálát nagy elánnal nyelte. Két csésze kávéval a kezemben érkeztem hozzá, amiket az imént főztem le.

― Kösz a kávét ― vetette oda és lehörpintette a fekete folyadékot, majd újra a festékekkel teli rekeszekhez fordulva munkához látott. Aiden nem egy rest teremtés, de a legjobb napjain sem jellemző rá ekkora munkamorál, hisz szíve szerint inkább kedvenc sorozatait bámulja Netflixen, mintsem kimossa szennyesét. Így gyanúsan hatott a légből kapott szorgossága.

Akármilyen is, a szíve a helyén van.

― Hé, jól vagy? ― állára kulcsolva ujjaimat magam felé fordítottam fejét, hogy kékjeivel felvegyem a szemkontaktust. ― Egy cetlit raktál a mindent megjavító ragasztóra "figyelem, az összetört szív darabjain nem segít" felirattal. Mi történt?

― Tegnap rajtakaptam a barátnőmet és a bátyámat a saját ágyamban.

― Ú ― szisszentem fel.

― Még nincs vége! ― nevetett hitetlenkedve. ― Miután kérdőre vontam őket, Emily azt mondta, hogy sötét volt és az alkohol miatt azt hitte, hogy én vagyok ott és nem Adam ― magyarázott nyugtalanul. ― Igaz, hogy ő tizenöt évvel idősebb, de kit izgat?!

― Szegényem ― vetettem rá sajnálkozó pillantást és álláról feljebb csúsztatva kezemet, tenyeremmel megsimogattam arcát.

― Ha azt hitted itt vége, tévedtél kisanyám! A legjobb az egészben, hogy én voltam lecseszve, amiért húsz perccel korábban hazaértem és nem jelentettem be, ezek után pedig összeverekedtünk Adammel és Emily választott szét minket. Most se barátnőm, se testvérem, ráadásul tető sincs a fejem felett mert Adam kirakott a lakásból ― hadarta, majd egy gondterhelt sóhaj hagyta el vékony ajkait. ― Na most van vége a sztorinak.

― Te, én és a piásszekrényem ma randizunk ― mutattam rá, majd magamra. ― A lakás felől meg ne aggódj, maradhatsz nálam ameddig csak szeretnél.

― Miért nem lehet minden nő olyan, mint te?! ― kérdezte egy mély sóhaj kíséretében és magához ölelt.

A műszakunk általában gyorsan telik, mert Aiden társaságában csak úgy repül az idő, hisz mindig egy-egy frappáns beszólással, vagy poénnal feldobja a hangulatot. Az aznapi is ilyen sebesen közeledett a végéhez, egyet pislogtunk a nap kezdetén, majd az esti takarításnál találtuk magunkat.

Aiden kocsijával, a méregzöld furgonnal mentünk haza, melynek platóján az összes cucca ott hevert. Gyakorlatilag az élete bőröndökbe csomagolva. Az én kétszobás lakásomban pedig bőven van hely egy vendég, főleg Aiden, a legjobb barátom és egyben kollégám számára.

― A szerelmi válság mértékegyszége a liter ― állapította meg bölcsen, némi alkohol elfogyasztása után.

― Igyunk erre ― emeltem meg kissé a kezemben tartott rosés üveget.

― Már megint ő? ― kérdezte Aiden türelmetlen hangsúllyal, amikor már sokadjára csipogott a telefonom az online póker alkalmazásom sajátos jelzésével.

― Igen ― sóhajtottam nagyot, s mit sem törődve a villogó "canadianwoods88 játékba hívott"-értesítéssel, kikapcsoltam a telefonomat.

❤️♣️♦️♠️

― Jó napot kívánok, segíthetek valamiben? ― kérdeztem egy idős házaspárt, akik már bő tíz perce tanácstalan tekintettel bámulták a magas polcokat. Igyekeztem energiadúsnak tűnni, ám ezt megnehezítette a másnaposságom okozta tompaság.

― Igen, valójában egy olyan festéket keresünk, ami kiállja az időjárási viszontagságokat ― felelte az öregúr megigazítva gondosan fésült ősz haját. ― A kerítést szeretnénk lemázolni.

― Ha szabad kérdeznem, milyen régi az a kerítés?

― Igazából alig pár hetes, mert most renováljuk az otthonunkat ― felelte az idős hölgy csillogó tekintetét rám emelve. ― Még a legjobb szerkezetnek is kell néha egy kis olajozás, nemde?

― Így igaz ― helyeseltem. ― Tulajdonképpen bármely festéket választhatják, ha utána lekenik ezzel a waxszal ― mosolyogtam rájuk és kezükbe nyomtam az említett tartalmú dobozkát, majd magukra hagytam őket.

A pulton könyökölve támasztottam fejemet s az idős párt figyelve azon töprengtem, hogy a mai világban mennyi esélye van az embernek egy olyan embert találni, aki tiszta szívből szereti, egy társat aki támogat a bajban és kitart a másik féllel élete végéig.

― Aliz gyere vissza Csodaországból ― simogatta meg vállamat Aiden. ― Hogy' érzed magad? ― kérdezte miután szembe fordultam vele.

― Fél háromkor még tequiláztunk, szerinted hogy' érzem magam? ― kérdeztem szemeimet dörzsölve. A másnaposság nem az én reszortom, de ha Aiden így kiheverte a lelki fájdalmát, megérte.

― Jut eszembe, amikor elaludtál besurrantam a szobádba és meglestem a készülő festményedet.

― Agyon csaplak! ― fújtattam. ― Tudod, hogy utálom amikor a félkész munkáimat kukkolod. Azt szeretem amikor teljességében látod és nem... ― kezdtem kiakadva, de Aiden belém fojtotta a szót.

― Sierra, amit tegnap láttam a vásznon az gyönyörű ha kész van, ha nincs. Egyszerűen...tökéletes.

― A világon semmi sem tökéletes ― fontam karba kezeimet.

― Az viszont nagyon közel áll hozzá ― biztatott tovább.

― Reméltem, hogy tetszeni fog. Egy beteg kislány, Annie szülinapjára viszem a gyerekotthonba ― újságoltam el neki.

Szívem nagyon közel áll ahhoz az otthonhoz, hisz jómagam is ott nevelkedtem, úgy 3-4 éves korom óta. Az ottani nevelők és a gyermekek, sorstársaim alkotják a családomat, a ma magaménak tudható barátaimon kívül. Sosem adhatom vissza az otthonnak azt a mérhetetlen szeretetet, türelmet és gondoskodást amit kaptam, de igyekszem törleszteni azt.
A falon lévő képek tőlen vannak és hatalmas boldogsággal tölt el amikor egy-egy örömteli mosoly kúszik a gyermekek arcára, ahogy végignéznek rajtuk.

Az egyik kislánynak, a fél-ázsiai Annie Chen-nek, egy különleges betegsége van, amiért napközben nem játszhat társaival az udvaron, mert extrém fokozatú napallergiában szenved, ezért csak éjszaka élheti életét. A kilencedik születésnapjára pedig egy igazán különleges festménnyel készülök neki: a vászon szélein egy ablakkeret fut, alján egy párkányban nyíló virággal, a hátteret csillagokkal tarkított holdfényes égboltra festem és fehérrel egy idézetet írok rá ― "Néhány virág éjjel nyílik, mikor mindenki más alszik."

― Amelyik fiú összetöri azt az arany szíved, addig verem, amíg mozog! Gyere ide kislány ― intett s ölelésébe vont, majd mikor telefonom az ismert jelzéssel pittyent, eltolt magától. ― Hadd találjam ki: "canadianwoods88 játékba hívott" ― karcolt idézőjeleket a levegőbe.

― "Canadianwoods88 üzenetet küldött" ― olvastam fel az értesítést gyanakvóan megemelve hangszínemet és megnyitottam az alkalmazást. ― Azt írja, hogy kíváncsi milyen velem személyesen játszani, ezért találkozni akar velem. Holnap, a detroiti kikötőben ― nyeltem le a torkomban növekvő gombócot. ― Egy teljes hétre hívott a szállodájába.

― Kezdhetsz csomagolni kisanyám, holnap kezdődik életed legkalandosabb hete egy szenvedélybeteg Costa Concordiáján.