Madarak lágy éneke idilli aláfestést szolgált a nyújtózó Nap sugaraiban sütkörésző víz már-már giccsesen gyönyörű látványához. A házak közti kis utcákban az ébredező város halkan duruzsoló lakói indították napjukat és élettel töltötték meg azokat; igazán gyönyörű napnak néztünk elébe.

Azonban tizenegy órával később ezen gondolatomat a sors csúfosan megcáfolta.

― Szép jó reggelt! ― Elliot kedves csengésű hangjára lettem figyelmes, így hátra fordulva az erkély küszöbén álló fiúval találtam szembe magam.

― Neked is ― viszonoztam mosolyát, ami mindig egy felüdülést jelentett a Peter által sugárzó rosszindulatú hullámok fejem felett összecsapásakor. ― Úgy néz ki, a csillagok állása kedvezett, mert meseszép ez az utolsó detroiti reggel.

― Nem kell, hogy ez legyen az utolsó ― megkerülve az asztalt, leült annak túlsó oldalán üresen pihenő székre és a tájon legeltetve szemét beszélt hozzám. ― Beszéltél már Ryannel?

― Nem akartam elrontani a boldogságát, úgyhogy nem feszegettem a "mi lesz velünk" témát.

― Ezzel nem rontasz el semmit. Tervezni kell és ironikus, hogy erre nekem kell téged emlékeztetni.

― Sok mindent kell végiggondolnunk és nem vagyok benne biztos, hogy mindketten ugyanazt akarjuk.

― Miért, te nem akarsz vele maradni? ― vezette rám barna tekintetét. Vöröses szőke tincseit aranyra festetette a horizontvonalon táncoló Nap sugaraival, halovány félmosoly kúszott arcán, de szemei aggodalmat tükröztek. Félt, hogy bántani fogom a testvérét, de a feltételezés alaptalan volt.

Azonban tizenegy órával később ez fordítva sült el.

― Én szeretném, ha ez nem csak életünk egyik epizódja lenne, sőt, szeretném, ha komoly kapcsolat forrna ki ebből. Ha visszatérek a saját életembe, akkor viszont háromszáz kilométerre leszek innen, minkettőnk munkája teljes odaadást kíván és tapasztalat híján csak ábrándokat kergetek a tápcsolatot illetően.

― Úgy gondolod, hogy nem vagytok elég erősek átugrani ezt az akadályt?

― Abban nem kételkedem, hogy egyenként vagyunk olyan szívósak, hogy ledöntjük az élet által elénk gördített nehézségeket és a múltban már szenvedtünk eleget, ami csak erősebbé tett minket. Pontosan ezért tartok attól, hogy ez a két dudás nem fér meg egy csárdában, mert inkább hátrány lenne, hogy ennyire karakán és makacs személyiségek vagyunk, mintsem, hogy előnyt kovácsoljunk a hasonló karakterünkből.

― Én ezt egész máshogy látom. Szerintem, mint ahogy azt már te is mondtad, valóban mindketten erős jellemmel rendelkeztek, ugyanakkor vannak hiányosságaitok és ezt magatokból potolva kiegészítitek egymást. Gondolod csak végig, Ryan egy spontán srác, míg te gondosan átfontolsz még egy italrendelést is, ő forrófejű, te nyugodtabb típus vagy, ugyanakkor fennakadsz apró dolgokon, amiken ő túllendül. Az ellentéteitek teszik lehetővé az egységet, hogy egyik fél sem győzedelmeskedik a másik felett, de a hasonlóságokról se feledkezz meg. Mindketten maximalisták vagytok, odaadással dolgoztok, szeretitek a szépirodalmat és a művészeteket. A lényeg, hogy olyanok vagytok, mint az ász és a dáma; vannak saját értékei, mégis megférnek ugyanabban a pakliban.

Tekintetemet Elliot szavait emésztgetve a javában az égbolton világító Napra vezettem. Sugarai hálóként ölelték át a várost, kivételt nem téve az egyre a szívemhez növő erkéllyel. A hófehér takaró, melyet valószínűleg Ryan terített rám, mikor észrvette, hogy a balkonon alszom, vakítóan ragyogott, ahogy az anyag a világegyetem központi erejének közvetítőivel megszívta magát. Lecsukva szemeimet élveztem, ahogy a fény és a D vitamin átjára a testemet, energiával megtöltve.

― Reggelt kislányok! ― toppant be az erkélyajtón Peter hívatlanul.

― Nem tudtam mi hiányzott a tökéletes reggelhez.

― Sierra, örülök, hogy ilyen szíves fogadtatásban részesítettél, ugyanis pont hozzád jöttem, a testvérem azt üzeni, hogy a parkolóban vár.

― Azt nem mondta miért?

― Nem, de gondolom majd elmondja, ha le óhajtasz menni.

― Akkor legyetek kedvesek távozzatok, hogy össze tudjak készülni.

― Divide et impera, latinul annyit tesz "oszd meg és uralkodj" ― támaszkodott az ajtókeretnek Peter, majd kék szemeivel aprólékosan feltérképezett. ― Ryan mindig ezt hajtogatja, gondolom nem ütközik elveibe, ha nem egy üzlet, hanem te vagy a mondás tárgya.

― Fick dich ins Knie, németül annyit tesz "baszd meg" ― fröcsögtem a szavakat, majd beviharzottam a szobába és magamhoz kaptam az első ruhát, ami kezembe akadt a nyitott ajtajú szekrényre pillantva.

A fürdőbe zárkózva kaptam magamra a fekete farmeromat egy citromsárga fodros ujjú pólóval, sminket pedig az sietségnek köszönhetően nem is tettem fel.

― Ryan már ki tudja mióta vár rám, szóval ideje mennem. Mielőtt elmentek, csukjátok be az erkély... ― mikor a balkonon ücsörgő fivérekhez szóltam, hűlt helyüket leltem, mert mire felöltöztem, ők már távoztak a hotelszobámból. ― ...ajtót.

Egy zavart bólogatással zártam a szituációt és a kiszámíthatatlan időjárási viszonyok miatt még kezembe vettem fekete bőrdzsekimet és izgatottan igyekeztem a parkoló felé.

Ryan fekete melegítőbe bújtatott lábaival egy ezüst cabrionak támaszkodott és egy telefonbeszélgetést bonyolított le éppen, mikor kiléptem a négy csillagos szálloda forgóajtaján. Szokásos fekete lakkcipőjét egy sportcipőre cserélte, eleganciát tükröző, élére vasalt ingje helyett kapucnis pulóvert húzott.

― Holnap délutánig semmiképpen sem alkalmas. Rendben, köszönöm. Viszhall! ― zárta rövidre a beszélgetést, miután megpillantott. Ajkain széles mosoly ült, melyek arcára kúszva apró barázdákként jelentek meg szemei sarkában. ― Jó reggelt!

― Most már az ― üdvözöltem egy csókkal, nyaka mögött átkulcsolva kezeimet, majd homlokának döntve az enyémet élveztem ki a harmóniát.

― Nagyon csinos vagy drágám, de kicsit túlöltöztél.

― Túl? A liftben azon gondolkodtam, hogy visszafordulok és felveszek egy szép ruhát, mert ez így kevés lesz.

― Egy dolgot már biztosan megtanultam ma; a postagalambot nem véletlenül hívják postagalambnak és nem Posta Peternek ― nevetett fel, majd egyik kezét leemelve derekamról, az autó hátsó ülése felé nyúlt, hogy elővegyen onnan valamit, amit aztán kezembe adott. ― Kis ízelítő a mai programról.

Érdeklődve vizslattam az összehajtogatott textíliát, amit széthajtva egy mezt véltem felfedezni benne, hátulján az egyes szám állt, felette pedig a Tremblay név húzodott egy kis félkörben. Gondolkodás nélkül belebújtam a bő felsőbe, majd cselesen kihúztam alóla sárga pólómat, ügyelve arra, hogy ne legyek mozivászon a felénk ólálkodó gondnok számára.

― Most már értem, hogy a taknyos gimnazisták miért vannak oda azért, ha a barátnőjük a mezüket viseli ― derekamnál átölelve húzott magához annyira közel, amennyire csak bírt és egy szenvedélyes csókban részesített. ― Azt jelképezi, hogy az enyém vagy és ez úgy feltüzelt, hogy kedvem támadt itt helyben magamévá tenni.

― Pont olyan kanos vagy, mint egy kamasz ― kuncogtam rosszallóan és eltolva magamtól beültem az anyós ülésre. ― Amíg nem szólítasz bébinek, addig nincs bajom a rögtönzött időutazásoddal.

― Észben tartom ― mosolyodott el szélesen és feldobta kocsikulcsát mielőtt beült volna a kormány mögé, majd a rádiót bekapcsolva egy betétdal kíséretével kanyarosdott ki a parkolóból.

Ahogy elhagytuk a százas sebességmutatót, hajam szinte vízszintes hullámokban lovagolta meg a tető hiánya miatt felerősödött szelet. Az út két oldala fákkal keretezve egyszerre nyújtott mesebeli látvány és friss oxigént, amitől, Ryan társaságával összegezve felhőtlen boldogság telepedett rám, melyet lehunyt szemekkel élveztem ki.

― Köszönöm neked ezt a hetet ― baritonja keserédes érzelmekkel mélyítetten csengett. Ebből tudtam, hogy ugyanazon gyötrelmeken töri fejét, hozzám hasonlóan az esze és szíve közt még abban az önmagáért megszólaló pillanatban is egy csatát vezet. ― Várni akartam ezzel a nap végéig, talán akkor eljő a megfelelő pillanat, de ahogy telik az idő, azt érzem, erre nincs megfelelő pillanat.

Szavait csend követte. Hosszú, gondolkodással teli csend, melyben ő kereste a szavakat eszméi megtestesítésére, én pedig igyekeztem olyan módot találni, amivel enyhíthetem ezt a kellemetlen helyzetet. Egy biciklikölcsönző parkolójában álltunk meg, s mikor ő a biztonsági öv csattjához nyúlt, hogy kiszálljon, megfogtam kezét ezzel megállítva. Tekintetét a minket elrejtő fák árnyéka sötétítette, de még így is kedvesen csillogott.

― Ez az utolsó napom, nem szeretném, ha rágörcsölnél, mert a feszültség megmérgezi az élményt. Valóban nincs megfelelő alkalom erre a beszélgetésre, pont ezért ráér este is. Addig is, nyugodj meg és érezd jól magad, kérlek ― kulcsoltam össze ujjainkat, majd magamhoz húztam egy csókra. ― Egyébként én is köszönöm neked ezt a hetet.

― Hé kalácsképű, nem érek rá örökké! Be kell zárnom a boltot, mert az asszonyt el kell vinnem bevásárolni, úgyhogy ha lehet ne most fald fel a tiédet ― egy harsány kiáltás hallatszódott a bolt tornácáról. Éreztem, hogy Ryan belemosolygott csókunkba, nyilván megörült a férfi nem túl udvarias, ám annál barátibb üdvözlésének.

― Szevasz haver! ― miután kiszálltunk az autóból, Ryan a hangoskodó fickó felé terelt, akinek nem kellett bemutatnia, mert saját kezei közé vette az irányítást.

Terepmintás nadrágot viselt, nyurga testét egy bézs színű póló fedte, melyet két megkopott szürke nyaklánc simogatott. Az olaj néhány helyen fekete foltokban nyilvánult meg nikotintól elsárgult ujjbegyein. Barna tincsei kócosan lógtak szemébe, melyekben önfeledt csillogás tükröződött.

― A nem jóját, elnézést kérek, nem láttam, hogy ilyen csinos leányzót hoztál magaddal, ha tudtam volna, akkor nem beszélek így előtte.

― Dehogynem, barátom, rossz pénz nem vész el ― veregette hátba, majd rutinos lépésekkel ment be a házba kettesben hagyva a férfival, akit korban Ryannél nagyjából öt-hat évvel idősebbnek lőttem be.

― Apám hibája, amiért minden nap iskola előtt úgy indított el: "Kevés rosszat ne halljak rád, Fiam!". Én pedig, mint szófogadó, rendes gyerek, teljesítettem a kérését ― nevetett fel harsányan, majd kezét khaki zöld nadrágjába törölte, hogy tisztán nyújtsa felém azt. ― Becsületes nevem Maverick Jones, de errefelé minden jóravaló polgár Turbónak szólít.

― Örvendek, én Sierra vagyok. Honnan ismeritek egymást?

― A gimnázium a belvárosban volt, az általános iskola pedig az öreg Tremblay munkahelyével együtt a város külső peremén. A reggeli induláskor, hogy ne kelljen annyit ingázni, Ryant nem vitte suliba, hanem vett neki egy buszbérletet. Egyik nap lekéste a buszt, így elindult gyalog, de itt nálam lefulladt és mivel autó nem állt a ház előtt, gondolta nincs itthon senki, így gond nélkül kicsempészhet egy biciklit a fészerből. Pechére én éppen dolgozat miatti lógással szenvedtem itthon és kiszaladtam a házból, mert hangokat hallottam, ekkor pedig rajtakaptam, ahogy a bicómmal ügyetlenkedik. Amikor észrevett, el akart szaladni, de üzletet kötöttem vele, mert szükségem volt valakire, aki igazolja azt, hogy lógok a suliból. Így történt, hogy dr. Raul Thompson igazolást adott egész hétre, cserébe pedig minden nap odaadtam neki a biciklimet és ezzel együtt a barátságomat is, aminek tiszteletére az egykori otthonomon most egy kerékpár kereskedést üzemeltetek.

― Egy szavát se hidd el, csak próbál rossz színben feltűntetni, hogy ne érezze magát olyan szar embernek ― csatlakozott hozzánk Ryan két kezével egy-egy biciklit kormányozva. ― Valójában osztálytársak voltunk és mindig megette az ebédemet, majd egyszer csak besokalltam és idejöttem behajtani a tartozását, de nem akart verekedni, mert kétszer annyit nyomtam, mint ő, ezért inkább, mivel a szüleinek kerékpár kereskedése volt, amit mára átvett, adott egy biciklit. És a barátságunk itt kezdődött.

― Régen volt, igaz se volt ― legyintett hetykén, majd megpaskolta a kölcsönzött biciklink ülését. ― Jó utat fiatalok!

― Köszönjük, viszlát Turbó! ― intettem vissza, mikor felpattanva a biciklire követtem a gyorsulva tekerő Ryant.

Habár az út közben nem beszélgettünk, mégis éreztük egymás jelenlétét és olyan harmónia kerített hatalmába, ami szinte megszólalt a madár csicsergéssel dekorált napos táj csendjében. A kerékpárokkal végül egy hatalmas épület előtti biciklitárolónál parkoltunk le.

― Quendon? ― kérdeztem a homlokzaton kúszó feliratot leolvasva.

― Ebbe a gimnáziumba jártam, a mai nap pedig idehoztalak, hogy körbevezesselek.

― Ú, életnagyságban láthatom a cikis sportverseny képedet és a tanulmányi versenyes fotóidat? ― cukkoltam könyökömmel oldalba bökve, de nem igazán találta humorosnak a helyzetet. ― Ez egy nagyon jó nap lesz, érzem! ― karoltam belé, majd közelebb húzva egy csókot nyomtam arcára.

Azonban kilenc órával később ezen megérzésem falsnak bizonyult.