― "Az elmúlt éjszaka alkalmával városunk idegenforgalmának példásan kiemelkedő szállodájának, a négy csillagos Amelia hotel resort & spa-nak hírén foltot találtak az igazságszolgáltatás elkötelezett képviselői. A rendőrség névtelen bejelentést kapott, miszerint a hotel alagsorában illegális kaszinót üzemeltet a vezetőség. A titok megszellőztetése után nem sokkal előzetes letartóztatás alá helyezték Ryan Tremblayt, a szálloda igazgatóját, valamint a kaszinóban pókerezőket, akikre a rendőrség óvadékot tűzött ki tízezer dolláros összegben".

Megdöbbenve olvastam fel a sárga borítékban talált, "A szerencse forgandó, a becsület állandó. Vagy fordítva?" ― című, dátum szerint egy héttel ezelőtt megjelent újságcikket.

― Gondolod, hogy Peter mártotta be őket?

― Nem gondolom. Tudom ― feleltem és a szoba sarkában pihenő bőröndért nyúltam, melyet az ágyra dobva cipzároztam ki.

― Most mit csinálsz?

― Elutazom Detroitba.

― És mihez kezdesz amikor odaértél?

― Nem is tudom, sétálok egyet a hajógyár épületében, vagy elmegyek egy múzeumba. Ne kérdezz már hülyeségeket, Aiden!

― Én csak nem akarom, hogy megint sérülj. Még ki sem lábaltál az előző Tremblay csapásból, már hajszolod is magad egy következőbe.

― Köszönök mindent, de nem tarthatsz vissza ― nyomtam puszit arcára. Ölelésével mellkasára szorított, így hallhattam szíve dobogásának ütemét. Ilyen lehet, mikor a szülők elengedik gyermekeiket az első buliba, az egyetemi kollégiumba, megvigasztalják az első szívtörés fájdalmától, vagy egy sikertelenségtől. Aiden értem élt, lelke egyszerre volt gondoskodó anyám, szigorú apám, féltő bátyám, derűs húgom, lendületes barátom és tanácsadóm. Ezért pedig sosem lehetek neki elég hálás neki.

― Csökönyös vagy ― morogta hajamba.

― Még egy dolog, amiben hasonlítok rád ― felpillantva nevettem s így megcsodálhattam a mosolya sarkaiban ülő gödröcskéket, melyek már nagyon hiányoztak.

― Annie Chen szülinapját ne felejtsd.

― Ha minden jól alakul, a bulira plusz egy fővel érkezem.

― Lecserélsz?

― Ugyan Aiden, te hozzám tartozol, így velem egynek számítasz. Szóval, ha úgy vesszük, Ryan a te plusz egy főd is ― böktem oldalba játékosan és a bőröndhöz fordultam. ― Segítesz pakolni?

― Hát hogyne ― sóhajtotta és a szekrényemhez fordult. ― Azért elég fura egy sorsunk van.

― Mire gondolsz? ― kérdeztem két kezében tartott ruha közül a kékre mutatva, majd azt összehajtva a bőröndbe helyeztem.

― Amikor megismerkedtünk nekem volt lakásom, párkapcsolatom és én pakoltam hétvégi kiruccanásokra. Most pedig mindez fordítva van.

― Ha te nem vagy, akkor én sem lennék már és a történteket ismerve, értheted szó szerint is.

― Milyen gyakran jut eszedbe az eset? ― kérdezte Aiden aggódó tekintettel.

♔ HÁROM ÉVVEL KORÁBBAN ♔

― Azért fizettek nevezési díjat a szüleik, hogy megnyerjék a versenyt, nem azért, hogy újabb uszodás kép kerüljön a giccses családi albumba. Szedjék össze magukat holnapig!

Mr. Lentz hangja visszhangzott az uszodában, kegyelmet nem ismerő hangnemét német felmenőitől örökölve előszeretettel ordibált a tanítványaival. A nagy térben fülledt pára uralkodott, de az ablakokat nem nyithattuk ki, nehogy megfázzon a húsz fős csapat. Szerettem a munkámat, mert nyáron a kültéri medencében zajlottak az edzések, azonban télen az elviselhetetlen pára asztmát váltott ki nálam.

― Mr. Lentz, lejárt az idő ― jeleztem neki, hogy lejárt a munkaideje, ő azonban nem így gondolta, ezért még kétszáz mellett leúsztatott a srácokkal. A medence hosszanti oldalán, pár méterre annak peremétől ültem az asztalom mögött és szemeimet forgatva írtam be az említett gyakorlatot a munkanaplóba.

― Frau Mitchell, ezeknek az ifjoncoknak bőszen kell még üben. Kérem hagyjon mich dolgozni!

― Holnap verseny és ha nem pihenik ki magukat, gyengébb lesz a teljesítményük, mintha nem hajtaná őket ma ― győzködtem a fáradt tekintetű kortársaimat sajnálva. Annyit úsznak, hogy tüdejük átalakul kopoltyúvá és a sportág iránti szeretetük edzőjük miatt gyülöletbe fordul.

― Legyen, ahogy akaja ― sóhajtott, majd lapát kezeivel tapsolni kezdett. ― Achtung! Achtung! Mára végeztünk, auf wiedersehen!

― Köszönöm ― tátogtam a szigorú férfinek. A srácok úgy tűntek el a medence harmic méteres körzetéből, hogy megelőzték a fény, de még a hülyeség gyors terjedését is attól félve, Lentz meggondolja magát. ― Maga is pihenjen, valakinek le kell kiabálni őket holnap.

A kiürült uszodában visszhangoztak léptei, mellyel az asztalomat közelítette meg. Leült mellém és egy fáradt sóhajtás kíséretében halántékát masszírozta. Igyekeztem nem bámulni, mert olyankor ingerültté vált és akkor egész másnak tűnt. Nem gondoltam, hogy ha feldühítem képes lett volna kivájni a szemeimet az asztalon pihenő tollal, de inkább kerültem a figyelését.

― Milyen színű szeme van?

― Tessék?

― Folyton elkapja a fejét és nem tudnám megmondani, hogy Ihre Augen milyen színűek.

― Zöldek ― feleltem és a férfira vezettem tekintetemet, hogy meggyőződjön róla saját maga is. Gomb szemeivel szigorúan méregetett, ekkor véltem felfedezni eddig még nem látott fekete árnyalatot, amitől csak még félelmetesebbnek tűnt.

Kezét combomra csúsztatta, mire pillantásom lábamra meredt, ő azonban kissé sem zavartatta magát, sőt, kis köröket rajzolt fehér farmeromra. Hirtelen nem tudtam mit tegyek, hisz nem voltam felkészülve erre a gesztusra, azonban másodpercekkel később a döbbenetből felébredve ugrottam fel a fehér műanyag székből és menekülőre fogtam.

― Entschuldigung! ― kiáltására hátrafordultam, ekkor azonban megcsúsztam a vizes kövön és a medencébe esetem. Gyakorlott mozdulatokkal a felszínre úsztam volna, azonban a nagy tömegű klóros folyadék felszínét újabb csobbanás törte meg Lentz személyében, aki erős kezét polipcsáp szerűen fejemre fonva nyomva tartott a víz alatt. Próbáltam rugdosni, kapálózni, de a német olyan szívósan ellenállt, hogy magam ellen dolgoztam energiámat zabáló értelmetlen ellenkezésemmel.

A víz alatt némaság uralkodott, a medence túlsó felének mélyülése óceáni sötétséggel fenyegetett. Szemeimet nyitva tartottam ugyan, de homályos látkép fogadott, tüdőm szorított és kétségbeesetten levegőért kiáltott. Elfogadtam, hogy meg fogok halni és fejben elbúcsúztam az otthon dolgozóitól, az ott szerzett családomtól és a szobámban díszelgő díjnyertes s egyben kedvenc festményemtől. Ugyan másodpercek alatt forogtak az események, mégis bevillantak életem fontosabb pillanatai, nem az egész vetítődött le, mint ahogy azt a fikciókban írják, csak a szívemnek kedves emlékek simogatták szívemet. A buborékok körülöttem megszaporodtak és teljesen körülöletek, mire békésen lehunytam szemeimet átadva magamat a nagy, üres feketeségnek.

― KÉT ÓRÁVAL KÉSŐBB

Egységes csipogást hallottam meg először, mire nyitogatni kezdtem szemeimet. Először homályosan láttam, majd tisztult az elém táruló kép. Egy sötétszőke hajú fiú összefont karokkal a falnak támaszkodva diskurált egy fehér köpenyessel... félmeztelenül.

Memóriám foltos régi szövethez hasonlított, ugyanis nem emlékeztem hogyan kerültem a kórházba, vagy, hogy egyáltalán ki az orvos beszédpartnere. Köhögni kezdtem, hogy felhívjam magamra a figyelmet, hisz a beszédhez még nem éreztem magam elég erősnek.

―Jó reggelt, Napsugaram ― mosolygott rám az ismeretlen fiú, mire zavartan pislogtam körbe a helyiségben. Miért nem emlékszem arra, hogy barátom van? Pláne, hogy ilyen barátom?

― Én...nem ― nyökögve próbáltam szavakba önteni mindazt a zavartságot, kétséget és fakó félelmet amit bizonytalanságom miatt éreztem, azonban erre nem voltam teljesen képes.

― Ne ijedjen meg, ez az erőtlenség teljesen normális az Ön esetében, hisz víz került a tüdejébe, Miss Mitchell, így kérem még ne erőltesse meg magát, jó kezekben van, megnyugodhat.

― Tudod, hogy vigyázok rád, Mézescsókom ― lépett az ágy mellé az állítólagos barátom és ujjainkat egymásba fonta az enyémet szorító csipesz ellenére.

― Ezt majd a következő medencés partinál ne habozzon bizonyítani, Mr. Lewis.

― Úgy lesz, cserkész becsszó.

― Magukra hagyom Önöket, addig próbálja felidéztetni vele a történteket.

Az orvos kezében tartott papírokra firkált valamit, majd elhagyta a szobát. Ahogy az ajtó becsukódott, a fiú engedett szerelmes kézfogásából és laza mozdulattal egy széket az ágy mellé fordítva ült le hozzám.

― Mi együtt? ― igyekeztem a beszédet minimálisra csökkenteni azzal, hogy mondandóm kulcsszavaival utaltam a bennem ragadt kérdésre.

― Én jobb szeretem a teltkarcsú lányokat, akiken lehet mit fogni és nem kell testközelből megvizsgálnom az izületeit vagy csontjait, már meg ne sértődj! Egyébként is, már foglalt a franciaágyam túloldala.

― Mi történt?

― Az edző megpróbált vízbe fojtani. Én visszamentem az öltözőből, hogy kérdezzek tőle valamit és kimentettelek.

― Medencés buli? ― utaltam az orvosnak mesélt baleseti körülményre.

― Azt csak az orvosoknak hazudtam, hogy Lentz ne keveredjen bele.

― Miért fontos? ― a túlzott védelem mögött, ami egy ilyen szörnyeteg iránt van mutatva, valami más tényezőnek is szerepelnie kellett.

― Az apám. Svájcban születtem és kiemelkedő tehetséggel úsztam már általános iskolában, így ösztöndíjat kaptam az Államokba, hogy a gimnázium mellett beálljak az egyesületbe jó pénzért, apám pedig itt folytassa a karrierjét. Amikor átléptük a határt megváltoztattam a nevemet, ugyanis az Adolf Lentz név hátrányba taszított volna, így lettem Aiden Lewis, míg az öreg maradt Jonas Lentz. Biztosíthatlak róla, hogy az apám nem bánthat téged.

― Megölted?

― Jajj, kis Mézescsókom, attól, hogy még apám egy állat, én ember maradok. Anyának beszámoltam mindenről, majd felültettem egy repülőre, otthon majd beutalják egy szanatóriumba és három hétig szellemi frissítést töltenek az agyi szerverére. Na és, a te felmenőid is kettyósok?

― Gyerekotthon ― nyújtottam felé bal kezemet, amit ezüst órám ölelt körül, lapjába gravírozva az otthon nevével. Gondoskodóan megcirógatta kezemet, majd egy kedves mosoly társaságában ajánlatot tett.

― A bátyám tíz évvel idősebb nálam és miután ő már csajozott mikor én beszélni tanultam, nem túl szoros kapcsolat alakult ki köztünk. A szívemben a hely legalább olyan nagy, mint a bankszámlámra érkező keresetem, azonban nincs kire fordítanom a gondoskodásomat. Te, lássuk be, segítségre szorulsz és bontogatnád szárnyaidat az otthonon kívül is. Az ajánlatom a következő: én kiveszlek onnan azzal, hogy a gyámoddá válok, neked pedig lesz munkahelyed és szállásod.

― Örökbefogadsz?

― Miért ne, mindig is akartam egy kisállatot.

― Miau ― egyeztem bele kis gondolkodás után, azonban a felszakadó nevetésem köhögésre kényszerített.

― Jó kezdet, de én inkább kutyás vagyok.

― Mr. Lewis, Ms. Mitchell-nek pihenésre van szüksége, kérem távozzon.

― Később még jövök ― nyomott puszit homlokomra.

― Csók! ― rövidítettem le a rám adott becenevet elköszönés gyanánt.

♔ HÁROM ÉVVEL KÉSŐBB ♔

― Milyen gyakran jut eszedbe az eset? ― kérdezte Aiden aggódó tekintettel.

― Minden egyes alkalommal, amikor lemerülök a víz alá ― nyeltem nagyot elhessegetve a bevillanó emlékkép okozta könnyeket. ― De aztán eszembe jut, hogy ez vezetett hozzád és emiatt máris nem tűnik annyira tragikusnak.

― Hálás kis jószág vagy, Mézescsók ― húzott ölelésébe, hogy homlokomra nyomott puszijával fejezze ki szeretetét. ― Most pedig csomagoljuk össze a múlt bőröndjét egy jobb jövő érdekében. Irány Detroit!