― Emelem a tétet ― jelentette ki Peter, majd pillantását jelentőségteljesen rám vezette miközben zsetonjai egyik tornyát előrébb tolta. ― Szeretem a kockázatokat.

― Tartom ― mondta a mellettem ülő Ryan, miközben ajkait alig hallható sóhaj hagyta el.

Ez az apró sóhaj mindig akkor hagyja el száját, mikor rossz szériája van, ezzel ellentétben, ha nyerésre áll, megigazítja szemüvegét a száránál, a szokásos orrnál való feltolás helyett. Ryanhez hasonlóan, Peternek is vannak kisebb ismertetőjegyei a pillanatnyi állását illetően. Ha az lapjai csupa esélyes kártyát tartalmaznak, iszik egy kortyot a whiskeyből, míg ha nem kedvez neki a szerencse, egy színes zsetont élére állítva forgat.

Ezeket az apró jeleket figyeltem ki a legelső játszma esetén, melyek a későbbi alkalmakkor hasznomra válhatnak. Ezek fényében tehát elsődleges célom korántsem a győzelem, sokkal inkább az apró szokások figyelése volt.

― Óhajt valamit inni, Miss Mitchell? ― kérdezte egy fekete frakkot viselő pincér mögém lépve. Sejtettem, hogy nem ok nélkül időzik hátamnál, hisz miután nemlegesen feleltem kérfésére, Peter füléhez hajolva suttogott neki valamit, melyből leszűrtem, tekintete bizonyosan a lapjaimon időzött és továbbadta a megszerzett információkat a szőkeségnek.

Valóban vesztésre álltam, de mégsem keseredtem el, vagy adtam bármiféle jelét idegességemnek, ugyanis hidegen hagyott az első esti nyereség csábító szelleme. A legfontosabb az volt, hogy kifigyeljem az apró reakciókat a szériákhoz társítva, ami sikerült is, így igyekeztem rövidesen kiszállni a játékból célom elvégeztével.

― Köszönöm a játékot ― nyújtottam kezet először Ryan, majd Peter felé.

― Nem kell a megjátszott mosoly, tudjuk, hogy belül szétvet az ideg amiért porig aláztalak ―  vigyorgott a szőkeség gúnyosan ahelyett, hogy megrázta volna a felé nyújtott végtagomat.

― Magad nevében beszélj ― szólta le bátyját Elliot.

― Őszintén mosolygok, mert a csatát ugyan te nyerted, de a háború még közel sincs eldöntve ― néztem jelentőségteljesen Peter óceánkék íriszeibe, majd stílusosan felkapva táskámat, távoztam a helyiségből.

A szobámban rögtön a fürdőt céloztam meg elsőként, ahol egy frissítő hajmosással egybekötött zuhanyban részesítettem magam. Vizes tincseimet egy hátamat borító törülközőre engedtem ki, majd a gyönyörű kilátásra nyíló erkély antikolt székén foglaltam helyet. Kezembe vettem a Coelho könyvet és a pislákoló Nap fényét kihasználva bújtam annak sorait, melyekből egy hátam mögül érkező hang szakított ki.

― Ezek szerint eltaláltam az ízlésed ―  fogadott Ryan büszke mosolya mikor hátrafordulva rápillantottam.

― Meg kell hagyni, jó emberismerő vagy ― húztam ajkaimat félmosolyra, majd a lap felső sarkát behajtva jeleztem magamnak, hol tartottam. Ryan leült a mellettem lévő székre, melyet egy íves vonalú, kovácsoltvas lábú körasztal választott el tőlem. Jobb kezét az asztalra tette, felém nyújtva s én ujjaimat összefűztem az övéivel, míg hüvejkujjával kézfejemet cirógatta.

Bőrömet szinte égette az eremben futó felforrósult vér, mely szívem felgyorsult verésének okán sebesebben száguldott ereimben, majd légzésem szabálytalanná vált. Ha ilyen dominanciával uralja a testem a továbbiakban is, esélyes, hogy nem érem meg a hétvégét.

― Én csupán jó megfigyelő vagyok ― szemüvege mögül a barna különböző árnyalataiban vegyülő íriszeivel a bíborban úszó égboltat pásztázta, mely arcára sötét árnyat vetett. ― Ha jó emberismerő lennék, már rájöttem volna, hogy miért vesztetted el szándékosan a játszmát ― fordult felém érdeklődően.

― Csak nem volt szerencsém ― vontam vállat és az elénk táruló táj felé fordítottam arcomat.

― Ugyan Sierra, csak én vagyok itt, most nem kell kendőznöd a valóságot ― szorította meg kezemet hitelesítve mondandóját.

― Soha ne mutass kártyatrükköt annak, akivel pókerezni szoktál ― feleltem kitérve a magyarázkodás alól.

― Szép mottó ― mondta és perifériás látásomon észleltem, hogy bólintott egyet. ― Tetszik, hogy ilyen tudatos vagy.

― Ha nem gondolkodnék, csak spontán beleugrálnék dolgokba, céltalan lenne az életem. A megtervezettség egy szilárd alap és okulva anyám sorsából, mindig előre gondolkodom.

― Vannak dolgok az életben, amik váratlanul bukkannak fel és nem tudjuk őket előre eltervezni, sőt gyakran teljesen áthágják a szabályokat és a terveket.

― Tudom, a sírba visznek ― nevettem fel. ― Ha már a váratlan fordulatoknál tartunk, tudnom kell mi volt az a csók ma a templomban.

― Sejtettem, hogy elkerülhetetlen lesz erről beszélnünk ― sóhajtotta.

― Olyan vagyok mint egy varrónő. Sosem hagyok elvarratlan szálakat ― feleltem. ― Ryan, nézd megértem, ha nem akarsz tőlem semmit, nem is várom el, hogy egyetlen csók miatt feleségül vegyél, de... ― kezdtem, de belém fojtotta a szót.

―...De tudonod kell mik a szándékaim, hogy tervezni tudj ― fejezte be mondandómat, mintha csak gondolataimban olvasott volna. Oldalra fordítva fejét tekintetét összefűzte az enyémmel, mintha egy inda csavarodott volna a faágra. ― Az a csók csak úgy váratlanul jött, nem terveztem előre.

― Értem ― bólintottam a visszautasítás árnyékával ölelt szavakra.

― Az életben a váratlan dolgok a legjobbak ―  állapította meg, majd kezét elhúzva tőlem felállt a székről, hogy megkerülve az asztalt leguggolhasson elém. Íriszei ajkaimról tekintetemre vándoroltak, ahol nem sokat időzve tértek vissza számra, melyet sajátjával összefonva egy hosszas csókban részesített.

― Ez is spontán jött? ― vontam kérdőre miután elváltunk.

― Nem, ezt azóta tervezem, hogy átléptem az erkélyed küszöbét ― suttogta ajkaimra széles mosollyal, majd közelebb hajolva, kezét hajamba vezetve ismét birtokba vette ajkaimat.