-Talán? -kérdeztem vissza meglepetten.
-Te süket vagy? -váltott vissza a tipikus Bakugou stílusba. A sétálás közbe arra lettem figyelmes, hogy már az iskola kapujában járunk.
-Nem vagyok süket, csak meglep, hogy ilyeneket is tudsz mondani. -mondtam meg őszintén.
-Inkább felejtsd el! -vágta rá.
-Dehogy felejtem! -mosolyogtam rá magabiztosan.
-Nem mondtam semmit! -láttam, hogy enyhe pír ült ki az arcára, ami csak még nagyobb löketet adott.
-Azt mondtad, hogy szimpatikus vagyok. -nevettem, miközben körülötte ugráltam.
-Most minek örülsz? -próbált követni a szemével. -Azt mondtam, hogy talán.
-Tehát kimondtad! -vágtam rá gúnyosan.
-Nagyon idegesítő vagy!
-Lehet, de legalább szimpatikus vagyok. -húztam tovább az agyát.
-ELENGEDNÉD A TÉMÁT?! -emelte fel a hangját.
-Nem-nem. -ráztam a fejem.
-Így is lehet, de ebben az esetben te is legyél őszinte. -kapott el a kezemnél fogva.
-Mire gondolsz? -fagyott le a mosoly az arcomról.
-Neked is szimpatikusabb vagyok az átlagnál igaz? -kérdezte összeráncolt szemöldökkel, de ugyan akkor enyhe pírral az arcán.

-T-talán igen. -még a szemébe sem tudtam nézni, annyira zavarba hozott a kérdésével. Egy pillanatig csak az arcomat kémlelte, de aztán megszólalt.
-Értem. -fogta rövidre, majd a kezemet elengedve tovább sétált a házunk felé. Csak álltam és bámultam utána, amikor hátra fordult. -Te nem jössz? -meg se tudtam szólalni, csak utána szaladtam és együtt sétáltunk be a koleszba. Mivel egy emeleten lakunk, így a liftet is együtt kellett használnunk. A földszinten szerencsére senkibe nem futottunk bele, így elkerültük a magyarázkodást. A folyosóval együtt az utunk is ketté vált, de még utoljára utánam szólt.
-Majd még beszélünk. -intett, majd elsétált. Még mindig nem tudtam megszólalni, csak totál sokkos állapotba a szobámba sétáltam. Fogalmam sem volt, hogy ez most jót jelent vagy sem. Úgy éreztem, hogy el kell mondanom valakinek,de ezúttal nem akartam Manamit zaklatni, így inkább magamba tartottam a dolgot. Igyekeztem lenyugtatni magam, de magam se tudom miért nagyon izgatott voltam. Az íróasztalomhoz leülve elővettem a könyveimet, hogy egy kis tanulással vezessem le a felesleges energiát.

————^~Kb. fél órányi tanulással később~^————

Kopogás zavarta meg a koncentrálásomat. Felálltam az asztalomtól, és az ajtóhoz sétáltam.
-Szia Hinami-chan! -fogadott Ochako az ajtómba.
-Szia! Mit szeretnél? -kérdeztem.
-Meg lett a telefonod?
-Persze, az öltözőbe volt. -mosolyogtam rá.
-Remek. Igazából azért jöttem, hogy szóljak, hogy hétvégén tarok egy bulit, mert a szüleim nem lesznek itthon. -magyarázta. -Neked nincs kedved eljönni?
-Nagyon szívesen megyek, de megkérdezhetem, hogy kik jönnek? -érdeklődtem. Reméltem, hogy Bakugou is a meghívottak között lesz.
-Meghívtam szinte az egész osztályt. -így még szívesebben fogadtam el a meghívását.
-Még meg kell kérdeznem a szüleimet, de szerintem ott leszek. -bólintottam mosolyogva.
-Remek, akkor még beszélünk a részletekről. Úgy néz ki, hogy a nagyszüleim házába fogjuk tartani. -viszonozta a mosolyomat.
-Rendben.
-Látom tanulsz. -lesett be a hátam mögé. -Akkor én nem is zavarlak tovább, majd vacsinál találkozunk.
-Okés, köszönöm a meghívást. -miután Ochako elment mosolyogva néztem utána, majd az ajtót becsukva visszatértem a tanuláshoz. Épp hogy sikerült leülnöm az asztalhoz, amikor újabb kopogás hangját hallottam. -Ki lehet az már megint? -kérdeztem magamtól. Ismét az ajtóhoz sétáltam, majd kinyitottam.
-Bejöhetek? -ahogy megláttam a szöszit az ajtómban, ismét hevesebben kezdett verni a szívem.
-P-persze. -álltam félre az útból, hogy be tudjon jönni. -Miért jöttél? -csuktam be az ajtót.
-Mondtam, hogy később beszélünk. -foglalt helyet a babzsákomon.
-Épp tanultam. -mentem vissza az íróasztalomhoz.
-Hogy te mekkora egy stréber vagy. -jegyezte meg.
-Hát köszi. -ültem le az íróasztalomnál lévő székhez.
-Téged is meghívott Ochako a bulijába? -dobta fel a következő témát.
-Épp az előbb járt itt. -néztem a fiúra. -Te is eljössz?
-Tch...Még nem döntöttem el. -ásított bele a mondata végébe.
-Én örülnék neki, ha ott lennél. -mondtam enyhe pírral az arcomon.
-Hát azt mindjárt gondoltam. -mondta flegmán. -Egyébként gondolkodtam. -nézett maga elé. Nem tudtam, hogy mire gondol, de tudni akartam.
-Min gondolkodtál? -kérdeztem rá.
-A beszélgetésünkön. -nézett rám. Ismét egy kicsit vörösebb szín vett fel az arca. Elég aranyosnak találtam, amibe én is belepirultam.
-H-hogy? -kérdeztem, miközben egyre inkább zavarba jöttem.
-Igazából ott lyukadtunk ki, hogy te is tetszel nekem, és én is tetszek neked. Igaz? -a babzsákból felállva a felém vette az irányt, de megállt előttem.
-Mire célzol? -nyeltem egy nagyot.
-Gondolom sejted. -sóhajtott egyet.
-D-de te nem azt mondtad, hogy nem akarsz barátnőt? -néztem fel rá kérdően.
-Azt nem akarom, hogy valaki elvonja a figyelmem, és akadályozzon a hőssé válásomban. -emelte rám a komoly tekintetét.
-É-én nem értelek.
-Figyelj Hinami. -hajolt közelebb hozzám. -Talán jobb lenne, ha távolságot tartanánk. -hideg zuhanyként ért a mondata, ugyanis nem erre számítottam. Reménykedtem benne, hogy talán összejönne velem, de áthúzta a számításaimat.
-T-tessék? -kérdeztem vissza.
-Hallottad. Nem akarok egy lányra koncentrálni. -egyenesedett fel. -Az én célom, hogy a lehető legnagyobb hősé váljak, és ez nem menne, ha egy olyan törékeny lányra koncentrálnék, mint te.
-A-akkor mit szeretnél? -kérdeztem vissza, miközben igyekeztem leplezni a szomorúságomat.
-Azt, hogy ne próbálj meg közelebb kerülni hozzám. Ne akarj segíteni, és ne gyere a közelembe. -nézett rám lemondó tekintettel. Egy pillanatra se éreztette, hogy bármennyire is elkeserítené a dolog, ami még inkább lelombozott.
-H-ha ezt szeretnéd, akkor természetes igyekszem tartani magam hozzá. -már nem tudtam tovább leplezni a letörtségemet, így kiült a szomorúság az arcomra.
-Köszönöm, hogy megérted. -tette a vállamra a kezét. -Akkor további jó tanulást. -indult meg az ajtóm felé. Meg akartam állítani, de nem volt elég erőm hozzá. Hagytam kisétálni, és végig néztem, ahogy becsukódik az ajtó. Nem értettem, hogy miért volt rám ilyen hatással, hiszen még csak most ismertem meg, de valahogy mégsem esett jól az elutasítása. Szomorúan feküdtem be az ágyamba, és úgy éreztem, hogy még az életkedvem is elment. Egy darabig csak az oldalamra fekve gondolkoztam, de a fáradtságom miatt elnyomott az álom.

Ha tetszik a kis könyvem, akkor voteolj/kommentelj .
További szép napot! :)