Nagyon fájt, hogy Manami és anya ennyit hazudott nekem. Nem értem, hogy miért nem mondták el. Nagyon rosszul esett az egész helyzet, igazából el sem jutott a tudatomig, hogy apa már nincs többé. Az éjszaka további részében egy másodpercet sem voltam képes aludni. Végig csak sírtam. Az a pár óra ezúttal szinte elrepült. Arra lettem figyelmes, hogy a felkelő nap fénye szűrődik be az ablakomon. Semmi kedvem nem volt se iskolába menni, se beszélgetni, se enni, se élni. Hamarosan meg is szólalt az ébresztőm, amit azonnal kinyomtam. Felkeltem az ágyból azzal a gondolattal a fejembe, hogy csak legyek túl ezen a napon. Épp az öltözködés közepén voltam, amikor valaki kopogott az ajtómon. Nem sok kedvem volt ajtót nyitni, így megvárattam egy kicsit az illetőt. Szép komótosan felvettem az egyenruhámat, majd végül csak kinyitottam az ajtót.
-Jó reggelt! -köszöntött Bakugou.
-Ja azt. -néztem a fiúra fáradt szemekkel.
-Aludtál egyáltalán, nem nézel ki túl jól. -nézett rám csodálkozva a szöszi.
-Hát köszi. -néztem magam elé. -Mit szeretnél?
-Gondoltam mehetnénk együtt reggelizni, majd a suliba is bemehetnénk együtt. -dobta fel az ötletet, majd felém nyújtotta a kezét azt várva, hogy odaadjam az enyémet. Egy pillanatra ránéztem a kezére, majd vissza az arcára.
-Jó, menjünk. -sétáltam el a fiú mellett, figyelmen kívül hagyva a kézfogási szándékát. Egy pillanatig csak dermedten bámult maga elé, majd visszafordulva láttam, hogy ökölbe szorul a keze, de egy pár másodperc után ellazította.
-Valami baj van? -indult meg utánam.
-Mégis mi lenne? -kérdeztem vissza.
-Ha még mindig a tegnapi dolog zavar akkor....
-Azt hiszed, hogy te vagy az egyetlen problémám az életbe? -fordultam ismét hátra az engem követő fiú irányába. Láttam a döbbenetet az arcán, de inkább csak újra menetirányba fordultam és egész a liftig mentem, ahol be is nyomtam a gombot. Tudtam, hogy ezzel biztos kihúzom a gyufát nála, de csak szótlanul követett, ami egy kicsit meglepett.
-Elmondod, hogy mi a baj? -lépett mellém.
-Én már egyszer megpróbáltam. -néztem továbbra is magam elé. Éreztem rajta, hogy próbálja elviselni a jelenlegi stílusomat, de egyre nehezebben megy neki.
-ELBASZTAM OKÉ? -emelte fel a hangját, miközben idegesen az arcom felé nyúlt, amitől akaratlanul is megijedtem.

Miután felmérte a helyzetet, hogy ott tartunk, hogy már attól is megijedek, hogy felém nyúl, akkor egy kicsit visszább vett a lendületből.
-Hányszor mondjam még, hogy sajnálom? -hajtotta a fejét szemből a vállamra. Nem is tudtam mit mondani a fennálló helyzetre, csak szótlanul álltam, míg meg nem szólalt a lift jelzőhangja, hogy megállt az emeletünkön.
-Inkább menjünk. -tettem a kezemet a fejére. A földszintre leérve Mina azonnal kiszúrta, hogy Bakugouval együtt jöttem le, így szinte fél másodperc alatt termett mellettünk.
-Meg ne próbálj velem a többiek előtt üvöltözni! -számomra érthetetlen volt Bakugou első reakciója Mina felé.
-Chh...Még van pofád Hinami-chan közelébe menni? -förmedt a fiúra csípőre tett kézzel.
-Ugyan Mina...Hagyd csak. -legyintettem egyet kifejezéstelen arccal. Mindketten, szinte szinkronba vágtak értetlen fejet.
-De Hinami...
-Már nem számít. -vágtam a rózsaszín lány szavába, majd az asztalhoz indultam, ahol már várt a közös reggeli. Szinte semmit nem bírtam enni, de azért igyekeztem néhány falatot letuszkolni a torkomon. Bakugou végig csendben volt és néha egy-egy kósza pillantást vetett rám. Mire végeztünk a reggelivel, addigra már néhányan elindultak az iskola felé, mi is ezt tettük.
-Haragszol még rám? -törte meg a csendet Bakugou.
-Eddig sem haragudtam. -válaszoltam egyszerűen a kérdésére. Semmi kedvem nem volt túl bonyolítani a dolgokat. Egyszerűbb volt megbocsájtani neki, mint továbbra is játszani a sértődöttet, van nekem elég bajom enélkül is.
-Akkor ma is ebédelsz velem? -jött a következő kérdés.
-Ha ragaszkodsz hozzá. -kicsit olyan volt a beszélgetésünk, mintha szerepet cseréltünk volna. Egy sanda pillantást vetettem a fiúra és egy kicsit meghatott, hogy így próbálkozik. Ezúttal én akartam megfogni a kezét és meg is tettem.

Kicsit duzzogva, de visszafogott a kezemre. Így sétáltunk be egész az osztályteremig, ahol elengedtem a fiú kezét és a helyemre mentem. Az órákon csak a túlélésre mentem, de pechemre két dolgozatot is írtunk. Mostanában sem az órákon nem figyeltem, se nem tanultam pluszba, így egy kicsit tartottam tőlük, de szerencsére sikerült megoldanom őket, úgy hogy ne rontsa a kitűnő átlagomat. A szenvedős órák után végre jött az ebéd. Kezdtem érezni a három óra alvás hátrányait, ami az arcomon is egyre jobban látszott.
-Elég fáradtnak tűnsz. -lépett az asztalomhoz a szöszi.
-Mert fáradt vagyok. -hajtottam a fejem a padra.
-Akkor mit szólnál, ha ma nem a többiekkel kajálnánk, hanem felmennénk a tetőre, ahol csend van? -dobta fel az újabb ötletet.
-Nekem minden megfelel. -emeltem fel a fejem, majd nagy nehezen felálltam a padból.
-Legalább ne vágj olyan arcot, mintha épp meghalni készülnél! -fogta meg a kezemet, majd határozottan megindult az étkező felé. Bakugou, mint egy táskát letett az egyik éttermi székre, majd amég ő elment, hogy kikérje az ebédünket, addig én azzal küzdöttem, hogy ne aludjak el.
-M-már vissza is értél? -néztem a fiúra.
-Gyors voltam mi? -mosolygott pimaszan a fiú.
-Menjünk. -álltam fel, majd el is indultunk az emeletre. Elég nehezemre esett elvonszolni magam a liftig, de az motivált, hogy legalább a tetőn csend lesz. Az iskola nagyon magas, így reménykedtem benne, hogy legalább a fenti szél egy kicsit felébreszt. Nagyon meleg volt, így egész jól esett az tetőn lévő szél, de csak még álmosabb lettem tőle.
-Gyere üljünk le oda. -mutatott Bakugou valami földből kiálló tároló szerűségre, ami árnyékot adott. Csak bólintottam egyet, majd le is huppantunk. Bakugou az ölembe tette az én adagomat, amit inkább csak turkáltam, mintsem hogy egyek belőle.
-Igazából én nem vagyok éhes. -tologattam a dobozkában lévő borsókat egyik oldalról a másikra.
-De nem ártana enned egy kicsit, mert reggel se vitted túlzásba. -noszogatott a szöszi.
-Mert akkor sem voltam éhes. -vontam meg a vállam.
-Nem fogod bírni az edzést. -érvelt tovább a fiú.
-Annyira nem érdekel az edzés. -néztem oldalra.
-Kezdek komolyan aggódni érted. -tette félre az ebédjét. -Nem alszol, nem eszel, nem érdekel az edzés. -ahogy sorolta a dolgokat, csak hallgattam, de nem mondtam semmit. Egyszerűen csak félre raktam a kajámat és felálltam. Szép lassan a korláthoz sétáltam, amire rátettem a kezemet. Csak néztem le a semmibe, mert az épület olyan magas volt, hogy a földet is alig láttam. Bakugou követett, de először nem szólt semmit, csak átkarolt hátulról. Becsuktam a szemem és hátra dőltem, remélve hogy a fiú megtart.

-Ugye nem épp leugrani készülsz? -tette a kezét a fejemre.
-És ha igen? -nyitottam ki a szemeim.
-Akkor sajnos kénytelen leszek utánad ugrani. -adott egy finom puszit a fejemre.

Mindenesetre, köszönöm, hogy elolvastad ezt a részt!
Ha tetszett kérlek voteolj/kommentelj! :)
További szép napot! :)