-Mit mondtál? -kérdeztem vissza újból kikerekedett szemekkel.
-Csak azt, hogy talán van valami abban amit Bakugou mond. -vakargatta a tarkóját, miközben a lefagyott arcom mellett elnyúlva megnyomta a lifthívót. Még mindig nem tudtam mit mondani, csak hogy közben megérkezett a lift. Mindketten beszálltunk, de észrevettem ahogy fiú egy kicsit aggodalmas arcot vágva néz maga elé.
-Most mi az? -szólaltam meg egy kicsit később.
-Nem igazán tudom, hogy most mit gondolsz. -szállt ki a már földszinten nyíló liftajtón, én pedig követtem.
-Egy kicsit lesokkolt, hogy Bakugounak volt igaza. -Todoroki kinyitotta előttem az ajtót, amit egy meghajlással köszöntem meg.
-Nem akartam elmondani, legalábbis most nem. -jött utánam a fiú. A buszmegálló fele kezdtünk sétálni.
-De most mégis kicsúszott. -nevettem kínosan.
-Nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni. -sóhajtott egyet. -Nem muszáj erről beszélnünk.
-Ez nem rossz ötlet. -mosolyogtam rá. Egy pár perc csend következett, de szerencsére hamar elértünk a buszmegállóig. Elindultam a menetrendet író tábla felé, amikor Todoroki finoman megfogta a kezem.
-Hagyd csak, már néztem buszt. -mosolygott rám, miközben én a kezére kaptam a tekintetemet. Ahogy észre vette, hogy a kezét nézem, azonnal elengedte azt. -Bocsánat.
-Nem kell mindenért bocsánatot kérned. -egy kicsit szokatlan volt Bakugou stílusa után ez a túlzott udvariasság.
-Gondolom Bakugou azért sem kér bocsánatot, amiért kéne. -nézett a szemembe komoly tekintettel.
-Hát nem mindig úgy reagál a dolgokra ahogy kéne, de....
-Ha az én barátnőm lennél, akkor biztos, hogy nem beszélnék úgy veled, mint Bakugou. -vágott közbe. Erre semmit nem tudtam mondani, de hála isten a helyzetet megmentette az éppen beérkező busz. Todoroki itt is előre engedett, én pedig helyet is foglaltam a legközelebbi páros széken. Todoroki megállt a szék mellett, amit eléggé furcsálltam.
-Nem ülsz le? -néztem fel a fiúra.
-De, de persze. -foglalt helyet azonnal. Kicsit úgy tűnt, mintha az egyébként határozott fiú egy kicsit elbizonytalanodott magában.
-Szerinted kb. mennyi idő mire megérkezünk a kórházhoz? -kezdtem beszélgetést.
-Szerintem olyan tíz max. tizenöt perc. -kaptam választ a kérdésemre. Nem igazán tudtam többet mondani, és nem úgy tűnt, hogy Todorokinak bármi mondanivalója lenne. Nem akartam, hogy a kis "vallomása" miatt kellemetlenül érezze magát.
-Milyen gyakran mész anyukádhoz? -erőltettem tovább a beszélgetést.
-Amikor csak tudok, bár ha túl fáradt vagyok akkor elég nehezemre esik erőt venni magamon. -minden alkalommal amikor hozzám szólt, mélyen a szemembe nézett.
-Ha már a fáradtságnál tartunk...-mosolyogtam. -Én nagyon elfáradtam a mai edzésen.
-Én is, legszívesebben a szobámba pihentem volna végig a délutánt. -mondta egy ásítás közepette.
-Lemondhattad volna a mai napot, egyedül is eltaláltam volna a kórházba. -kicsit úgy éreztem, mintha csak miattam jött volna, de talán ezt is akarta éreztetni.
-Lemondhattam volna, de akkor most nem lehetnék veled. -viszonozta az előző mosolyom.
-Valóban. -nevettem kínosan. Nem akartam minden egyes közeledésnek szánt mondatát azonnal elutasítani, magam sem tudom, hogy miért. Kicsit kegyetlennek éreztem, hogy a hallottak után még hagyok neki egy kis reményt, de azzal magyaráztam, hogy biztos csak nem akarom megbántani.
-Mondtál valamit Bakugounak, hogy elengedjen? -váltott témát, amit elsőre még lereagálni sem tudtam.
-Cs-csak annyit, hogy eljövök meglátogatni apát. -néztem ki az ablakon, majd vissza a fiúra. -Igazából velem akart jönni, de azt mondtam neki, hogy Manamival megyek. -magyaráztam neki a hazugságomat.
-Manami? -kérdezett vissza értetlenül.
-Tudod a húgom, találkoztál már vele.
-Ja igen, valami rémlik, de ott inkább rád figyeltem. -ismét enyhe vörös árnyalatot vett fel az arca. Egész aranyos volt, de amint ez megfogalmazódott bennem egyből megpróbáltam elhessegetni a gondolatot.
-Nem is baj, hogy nem figyeltél rá, úgyis mindig hülyeséget beszél. -igyekeztem figyelmen kívül hagyni az előző mondata második felét, de minél több ilyet küldött felém annál nehezebb dolgom volt.
-Ő már ismeri Bakugout nem? -valamiért a témát mindig Bakugou fele terelte, de betudtam egyszerű féltékenységnek.
-Persze, de amióta találkozott veled és látott minket teázni azóta más témája sincs rajtad kívül. -görcsösen próbáltam a szót Manamin tartani, ami látszólag működött is.
-Miért?
-Fogalmam sincs, talán szimpatikus vagy neki. -vontam meg a vállam. -De sajnos nem látok a fejébe.
-Kedves lánynak tűnik. -a nagy beszélgetések közben megérkezett a busz ahhoz a megállóhoz, ahol korábban Manamival szálltam le, így ideje volt leszállni. Szép lassan elindultunk a kórház felé. A rövid séta alatt végig egymás mellett mentünk. Séta közben néha néha a fiú felé pillantottam, aki kifejezéstelen arccal sétált egyenesen. Komolyan nem tudtam eldönteni, hogy most letört vagy csak egyszerűen gondolkozik valamin.
-A te anyukád melyik szinten van? -törtem meg a pár percnyi csendet.
-A másodikon. -kaptam rövid lényegre törő választ. -De ha szeretnéd elkísérlek a B épületbe.
-B épületbe? -néztem értetlenül a fiúra.
-Azt hiszem ott van az intenzív. -egy pillanatra lesokkolt, hiszen nem emlékszem, hogy mondtam volna Todorokinak, hogy apa az intenzívre került.
-D-de hisz én nem is mondtam, akkor meg honnan...?
-Csak hallottam a portán beszélgető orvosoktól, hogy Ina Matsudát az intenzívre helyezték valami betörés miatt. Csak a nevéből gondoltam, hogy az apádról lehet szó. -egy pillanatra görcsbe ugrott a gyomrom, mert reméltem, hogy már nincs az intenzíven.
-Talán meg kéne kérdezzem, hogy még mindig ott van-e. -mosolyogtam erőltetetten a fiúra. -Tudod, csak hogy ne fussunk felesleges köröket.
-Nem rossz ötlet. -bólintott rá a felemás hajú. Nem sokkal később már bent voltunk a kórházba, ahol Todoroki elég otthonosan mozgott, így segített eljutni az információs pulthoz.
-Jó napot! Miben segíthetek? -fogadott egy mosolygós hölgyike.
-Szeretném megkérdezni, hogy melyik osztályon találom Ina Matsudát? -kérdeztem egy kicsit félve a választól.
-Egy pillanat, megnéztem a nyilvántartásba. -egy pár perc feszült várakozás következett, majd a hölgy ismét megszólalt. -Sajnálom, de a nyilvántartásba nem látok semmit. Biztos, hogy ebben a kórházban kezelték?
-Igen biztos. -vágtam rá határozottan.
-Akkor már nincs a kórházba. -mosolygott rám a hölgy. Egy pillanatra megörültem, de aztán az örömöm hamar elmúlt, amikor eszembe jutott, hogy Manami hogy kerülte az apás témát. Egyből a legrosszabb forgatókönyv játszódott le a fejemben és csak dermedt tekintettel néztem magam elé.
-Biztos haza engedték. -tette a vállamra a kezét Todoroki.
-Azt tuti mondta volna Manami. -bámultam továbbra is magam elé, miközben az agyam ezerrel zakatolt, hogy felidézzem az összes emlékem.
-Lehet csak meg akartak lepni. -nyugtatott a fiú.
-És ha...
-Biztos nincs semmi baj. -húzott közelebb magához a fiú.

Mindenesetre köszönöm, hogy elolvastad! :)
Ha tetszett kérlek voteolj/kommentelj! :)
További szép napot! :)