-Miről szeretnél beszélgetni? -kérdeztem még mindig eléggé meglepett fejjel.
-Valahogy úgy érzem, hogy köszönettel tartozok azért, amiért szombaton nem hagytál magamra. -hunyta le a szemeit.
-Akkor köszönd meg, de kérlek szánalomból ne beszélgess velem. -elég elutasító voltam, de muszáj volt őszintén kimondani az érzéseimet. -Ha nem szeretnél tőlem semmit, akkor mondd ki, ha pedig mégis, akkor kérlek ne játszadozz velem. -a szokatlan határozottságomon eléggé meglepődött, így csak pár másodperc habozás után szólalt meg.
-Figyelj Hinami, szó sincs arról, hogy nem érezek irántad semmit, de elmondtam, hogy nem kell barátnő. Egyszerűen nincs szükségem rá. -minél tovább beszélt, annál idegesebbnek hatott a hangja.
-Nekem pedig arra nincs szükségem, hogy szórakozz az érzéseimmel. -ahogy kimondtam ezeket a szavakat, azonnal elkapott az az érzés, hogy ezt nagyon nem kellett volna.
-Ha így érzed, akkor tényleg nincs miről beszélnünk. -állt fel, és itt már látszott rajta, hogy elég ideges, de igyekezett kontrollálni magát. Nem szóltam semmit, csak nyeltem egyet, miközben mélyen a szemembe nézett, minta valami választ várna.
-Kérlek menj el. -mondtam elcsukló hangon.
-Tch...örömmel. -került ki, majd ki is viharzott a szobámból. Magam sem tudom, hogy miért, de az ajtó csapódása után sírásban törtem ki. Ledőltem az ágyra, és a párnába fúrtam az arcomat.Jó ideig tartott amég képes voltam egy kicsit megnyugodni. A szomorúságom hamar átment haragba, amit egyszerre éreztem Bakugou miatt és magam miatt is. Haragudtam rá, amiért ekkora seggfej, és haragudtam magamra, amiért ilyen könnyen beleszerettem.
-Beleszerettem? -körvonalazódott bennem a felismerés, hogy valóban szeretem Bakugout. Próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, de minél jobban próbáltam annál nehezebb volt. kénytelen voltam elfogadni, bár nehezemre esett. Ettől a gondolattól a haragom ismét szomorúságba ment át. Esélytelennek éreztem, hogy Bakugounál bármi esélyem lenne. Fejemet fogva dőltem be az ágyba, és a párnámba fúrtam a fejem. Nem volt kedvem lemenni a többiekhez. Csak csendben a gondolataimba merülve feküdtem az ágyamon, míg ismét kopogás zavarta meg a csendet. Nem álltam fel, csak kiabáltam egyet.
-Gyere be! -ahogy kimondtam, már hallottam is, hogy nyílik az ajtó.
-Ina-chan? -hallottam meg egy szelíd fiú hangot. Felkaptam a fejem, majd a hang irányába néztem.
-T-todoroki? -néztem végig a fiún meglepetten. -Mit szeretnél?
-Bocsánat, nem szeretnélek zavarni. -mondta a felemás hajú fiú még mindig ugyan azon a nyugodt hangon.
-N-nem zavarsz. Mondd csak. -még mindig elég meglepett volt a hangom, ugyanis elképzelni sem tudtam, hogy mit akarhat tőlem.
-Te nem szeretnél eljönni boltba? -kérdezte határozottan, amitől egy kicsit zavarba jöttem.
-H-hogy hogy engem kérdezel? -néztem rá értetlenül.
-Igazából már minden normális embert körbe kérdeztem, de senkinek sincs kedve. -vakargatta a tarkóját. Ettől még kínosabban éreztem magam.
-Nekem is el kéne mennem. -ültem fel az ágy szélére egy kínos mosollyal az arcomon.
-Ha van kedved, akkor gyere velem. -ajánlotta fel.
-Kérhetek egy percet, hogy átöltözzek? -erőltettem továbbra is a mosolyt.
-Persze, addig felmegyek a cuccaimért. -fordult meg, hogy az ajtó felé vegye az irányt. -Öt perc és itt vagyok.
-R-rendben. -mondtam bizonytalanul. Nagyon meglepett, hogy engem hívott el, mert eddig nem igazán beszéltem vele. Az ajtó csukódása után egyből feltápászkodtam az ágyról, és készülni kezdem. Egy piros épphogy a térdem fölé érő szoknyát választottam egy fehér pólóval és egy farmer dzsekivel. Mire sikerült magamra húzni, addigra Todoroki már kopogtatott is az ajtómon. Gyorsan a vállamra kaptam a fekete kis táskámat és az ajtóhoz mentem. Végig néztem a fiún, akin egy fekete farmer volt, sötét szürke pólóval és egy sötétkék kardigánnal.
-Mehetünk? -ő is végig nézett rajtam, amitől enyhe pír jelent meg az arcomon, de igyekeztem neki ezt nem mutatni.
-Persze. -vágtam rá, hogy leplezzem a zavaromat.
Már egy ideje elhagytuk a koleszt, mégsem szóltunk még egymáshoz, amit egy kicsit kínosnak éreztem.
-Egyébként, Ina-chan. -törte meg a kínos csendet. -Miért jöttél a U.A.-ba? -semmi extra nem volt ebben a kérdésben, mégis furcsálltam egy kicsit, ugyanis ezt még senki sem tette fel ebből az osztályból.
-Igazából apa erőlteti annyira. Szeretné ha egy nap neves hős lennék. -válaszoltam őszintén.
-Akkor te nem is akarod igazán? -nézett rám kérdően.
-Nem erről van szó, csak tudod...-halkultam el. Nem tudtam eldönteni, hogy kimondhatom-e előtte a gondolataimat, vagy megbántanám vele. -...tudod, manapság minden gyerek arról álmodik, hogy egy nap majd nagy hős lehet belőle, de szinte biztos, hogy ez nem fog mindenkinek sikerülni. -végül aztán csak kimondtam a fejemben lévő dolgokat. Egyből az arcára néztem, hogy lássam a reakcióját, de felesleges volt, ugyanis semmit sem tudtam kiolvasni belőle.
-Ebben teljesen igazad van, -sóhajtott egyet. -de nem is kerül be mindenki a U.A. Hőstagozatára. -nézett rám komoly tekintettel.
-Nem teljesen értem, hogy ezzel most mire akarsz kilyukadni. -néztem rá értetlenül.
-Csak arra hogyha neked sikerült, ráadásul év közben bekerülni akkor biztos, hogy nem csak az apád lát benned lehetőséget. -hunyta le a szemét. A szavai hallatán még a szemeim is kikerekedtek, mert nagyon meglepett, hogy így belátja a dolgokat.
-Lehet valami abban amit mondasz. -néztem magam elé, egy kicsit elmerengve a szavain. Nem mondott rá semmit, csak szótlanul sétáltunk egymás mellett. Hamar odaértünk a bolthoz, ahol egy kicsit elváltunk, amég mindketten kiválasztottuk a dolgokat, amiket meg akarunk venni. Én nagyrészt csak édességet pakoltam a kosaramba. Fizetés után elindultunk vissza felé.
-Ina-chan. -szólított meg. -Kérdezhetek valamit? -nézett rám sétálás közben.
-Persze. -bólintottam, mire ő megállt. Az arcom felé nyúlt, amitől egy pillanatra megijedtem. A fülem mögül kiválasztott egy fehér tincset, és végig húzta rajta a kezét.

-Neked nem a fehér a természetes hajszínes ugye? -nagyon meglepett a mondata még a szemem is kikerekedett.
-E-ezt meg honnan...-csuklott el a hangom.
-Eltaláltam? -engedte le maga mellé a kezét.
-El...-fagyott le a mosoly az arcomról.
-Az edzésektől ilyen igaz? -kérdezte egy kicsit szomorúan hangzón. Csak bólintottam, mire maga elé nézve tovább indult. -Értem. -nem értettem, hogy erre mégis miből jött rá, de nem akartam rákérdezni.
-Igazából még kis koromban történt. -magam sem tudom, hogy miért de elkezdtem elmesélni a történetemet. -Körülbelül 6 éves lehettem, amikor apa elküldött egy bentlakásos iskolába, ahol a rengeteg tanulás mellett nagyon kemény edzéseken kellett részt vennünk. Az egyik edzésen az volt a feladatom, hogy egy vas ajtót megolvasszak a lángjaimmal, ami természetesen nem sikerült. Az akkori edzőmnek ez nagyon nem tetszett és gyengének nevezett, ami akkor nagyon szíven ütött. Napokon keresztül próbálkoztam vele míg végül sikerült, és akkor azon kaptam magam, hogy az eredetileg fekete hajam elkezdett fakulni, míg végül teljesen kifehéredett. Az iskola miatt évekig nem találkoztam se a szüleimmel se a testvéremmel. Amikor hazamentem anya fel sem ismert. Végül aztán anya döntése volt, hogy költözzünk el, amibe apa csak akkor ment bele, hogy ideköltözünk és a U.A.-ba folytatom a tanulmányaimat. Igazából így kerültem ide....

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a részt. Ha tetszett akkor kérlek voteolj/kommentelj.
További szép napot!