Sziasztok! Ez a rész valami új dolognak a kezdete! Jó olvasást, remélem tetszeni fog!😘

Sötét volt. Félelmetesen sötét. Sehonnan nem szűrődött be fény. Emellett nem láttam, hogy lett volna a közelemben fal. A talajt sem éreztem a lábam alatt.
- Szia Mimi- hallottam a hátam mögül egy ismerős hangot.
- Nina?- fordultam meg. A jóslathozóm mosolyogva nézett rám.
- Még mindig utálsz?- kérdezte kedvesen.
- Nem. Tudhattam volna, hogy nem véletlenül csináltad. Mármint hogy tudtad, hogy ez lesz. Ne haragudj, hogy nem bíztam benned.
- Ugyan- legyintett.- Megértem. Aznap ismertél meg és máris tönkre tettem az életed. Nem tudhattad, hogy mi az igazi célom. Szerintem felejtsük el ezt a kérdést.
- Rendben. Hol vagyok?- kérdeztem kíváncsian.
- Az otthonomban; ez itt az Éjsárkányok lakhelye.
- De hogy kerültem ide?
- Az egy hosszú történet és nem sokára úgyis megtudod a választ.
- Oké. Van még kérdésem: mit keresek itt? Miért jöttem ide?
- Beszélni akartam veled.
- Van még egy jóslatom?- kíváncsiskodtam.
- Olyasmi- mosolygott gúnyosan, majd csettintett. Sok fénylő pötty jelent meg körülöttünk. Mármint csillagok... Vagy olyasmik. Végre láttam az arcát is, nem csak az árnyékát. A ruhája azonban beleolvadt a csillagos kékségbe.
- Hű- néztem körbe.- És te itt laksz?
- Igen. Szép, ugye?- mosolygott.
- Igen... Hogy értetted, hogy olyasmi, mint egy jóslat?
- Hát olyasmi, csak nem biztos, hogy bízni fogsz benne.
- Mi?- kavarodtam össze még jobban.
- Ez egy látomás, amiben elrejtettem egy jóslatot.
- Értem?- kérdeztem kellemetlenül, mire felnevetett.
- Majd megérted. Mondhatom a jóslatot? Erre emlékezni fogsz emberként is.
- Ó, szuper- örültem meg neki.- Hallgatom!

Ne félj, mert nem bánt, jó vendég.
Bízz benne; bár te nem kedveled,
Más szertheti még.
Tanácsát fogadd el, mert lát ő,
Mit te nem, s más sohasem,
De csakis egy a fő:
Ne bízz abban, mit a kedvesség sugall,
És engedd el a múlt fájó emlékeit,
Hogy a jövőt urald.
De ne félj, nézd a jobb oldalát,
Mert csak így nyerheted meg a csatát!

Az utolsó két sort felismertem: a jóslatom... az első jóslatom utolsó sorai voltak.
Ezt vajon hogy értsem... És kire?
Nina alakja távolodni kezdett, pedig nem mozdult.
- Nina- szóltam, mire integetni kezdett.
- Még találkozunk- mosolygott, majd teljesen eltávolodtam tőle és a csillagoktól, amik körülvették. Vak sötét lett.

Felpattantam az ágyamban. Álmodtam... De olyan valóságosnak tűnt... Most akkor kaptam jóslatok vagy sem? Ezen morfondíroztam, miközben kikeltem az ágyból. A jóslatot, ami valóban ott volt a fejemben, gyorsan leírtam, hátha tényleg fontos. Felkaptam az otthoni ruhámat, majd lementem a konyhába.
Christa kérdőn nézett rám.
- Hát te? Korán van, mit keresel itt ilyenkor?
- Rosszat álmodtam- motyogtam semlegesen.
- Szegény- vágott szomorú arcot.- Na gyere, csinálok neked reggelit- mosolyodott el kedvesen.
Leültem a szokásos helyemre. Kicsit sem voltam éhes. Járt az agyam, mint a sublótfiók: Vajon álom volt-e az a jóslat vagy tényleg látomás, ahogy Nina mondta?
- Anya- direkt figyeltem, hogy ne Christának szólítsam.- Veled volt már olyan, hogy álmodtál valamit, de mikor felébredtél sem hitted el, hogy álom volt?
- Nem- gondolkozott el.- Miért? Valósághű volt?
- Nagyon!- dörzsöltem meg az arcomat.
Miközben megreggeliztem, Christa elment dolgozni, így már egyedül voltam otthon. Még mindig fél órával magam előtt jártam. Elővettem a telefonomat és játszani kezdtem. Kb. öt, tíz percig játszhattam, amikor csengettek. Ki lehet az ilyenkor? Még jó, hogy felöltöztem, gondoltam.
Kinyitottam az ajtót, de rögtön vissza is csaptam, mert nem elég, hogy az illető nem a kertkapu, hanem a ház ajtaja előtt állt, még ráadásul páncél is volt rajta.
- Ki vagy te? -Kérdeztem a csukott ajtón keresztül.
- Egy sárkány- suttogta a kulcslyukba.- A csata-sárkányfia.
- Sárkányfi?- kérdeztem vissza.
- Igen, egy sárkány félig ember leszármazottja. Mint te.
- De nem vagy sötét lovag?- kérdeztem idegesen.
- Nem- nevetett fel.
Kinyitottam az ajtót. Jól láttam, hogy páncél volt rajta, de nem szürkés-fekete, mint a lovagolnak, hanem ezüst. És csak a fején, a mellkasán, meg a lábán volt páncél, a többi részén kék ruha volt. A haja és a sárkányos testrészei is kékek voltak. A menő jelmeztől függetlenül, szerintem nem volt helyes.
- Gyere be, mielőtt meglátnak- szóltam rá. Még mindig bizalmatlan voltam vele, mert nagyon emlékeztetett Anne-re, amikor lovaggá változott.- Mit akarsz itt?
- Neked segíteni- mondta kedvesen.
- Miben?
- A csata a képességem, azaz érzékelem, mikor fog bekövetkezni.
- Azaz tudod, mikor támad meg minket az ellenség?- kérdeztem még mindig bizonytalanul.
- Pontosan.
- Mi a neved?
- Buster- ez egy olyan név, amin mindig nevetnem kell. Szerencsére most sikerült türtőztetnem magam.
- Én Mimi vagyok.
- Igen, tudom. Ha az úgy jó neked, meg a barátaidnak, akkor ide jövök délután. Hívd ide a többi sárkányt, meg akár HelloKittyt is. Rendben?- elgondolkodtam az ajánlatán. Kicsit tartottam attól, hogy csapda.
- De ha átversz...
- Bízz bennem- mondta, mire eszembe jutott az álmom:

Ne félj, mert nem bánt, jó vendég.
Bízz benne; bár te nem kedveled,
Más szeretheti még.

Szóval nem álom volt, hanem tényleg egy látomás, gondoltam.
- Rendben, de ne csapj be- mondtam határozottan. Valamiért nem volt szimpatikus a srác. Mintha már láttam volna, de mégsem. És ez az érzés összezavart.
Buster elment, én pedig tovább készültem. Vajon honnan pottyant ez ide? Honnan tudta, hol lakom és miért segít nekünk... Ha egyáltalán segít nekünk!?
Andyvel találkoztunk a zebránál, nem messze a sulitól.
- Szia, mi a baj?- kérdezte, persze rögtön kiszúrva, hogy valami nincs rendben. Nyomott egy gyors puszit az arcomra, de vigyázott, nehogy valaki meglássa. Elmosolyodtam, de az idegességem nem múlt el.
- Délutánra át kéne jönnöd neked és a lányoknak hozzám.
- Miért?- komolyodott el, mikor látta, hogy nem vagyok vicces kedvemben.
- Mert valami új sárkány szónokolni akar!
- Mi?- zavarodott össze teljesen Andy. Felsóhajtottam.
- Majd megtudjátok. Ne haragudj, de kicsit bizonytalan lettem- döntöttem a vállára a fejem.
A suliban szóltam a lányoknak is, de még mindig bizonytalan voltam. Ezek a páncélos emberek eddig nekem csak balszerencsét hoztak, szóval miért is kéne bíznom Busterben, kérdeztem magamtól. Főleg, hogy a lányoknak sem mondtam többet, mint Andynek. Igazából abban sem voltam biztos, hogy állja-e a szavát és tényleg eljön. Azt sem tudtam, mi bizonytalanított el. Csak zavart. Mintha a magyarázat az orrom előtt lett volna, mintha a srác homlokára lett volna írva a megfejtés, csak nem tudtam volna elolvasni.
Suli után öten indultunk el a házunk felé.