Sziasztok! Fontos: van egy rész az Apa-komplexus után. A címe Rossz nap. Csak szerintem nem sikerült publikálnom. Remélem most jó!❤ Jó olvasást!😉

Mikor vége volt a balhénak, minden visszatért a rendes kerékvágásba. Kivéve engem. Olyan pocsék embernek éreztem magam, mint eddig soha. Nem elég, hogy elloptam HelloKitty munkáját, még ki is rúgtam belőle! És én még azt hittem, hogy jót teszek ezzel az egésszel! És ha Nina nem lett volna, még mindig ugyan olyan lett volna minden! De volt, eljött és bár elmondta a jóslatomat, mindent tönkre tett.
Már majdnem sírva fakadtam, persze óra kellős közepén, mikor Andy megérintette a vállamat.
- Minden oké?- a mosoly az arcán keserű volt, mintha pontosan tudná, hogy baj van, csak szeretné tőlem hallani és megtudni, mi az.
- Persze- bólintottam, bár szerintem nem voltam túl meggyőző.
- Látom, hogy baj van- húzta el oldalra a száját.
- Én... Nem szeretném elmondani- néztem az asztal sarkára. Nem mondhattam el neki, mi történt velem. Pedig megértette volna, de titokban kell tartanom a kilétemet.
- Te tudod- fordult előre, de egész hátra lévő időben magamon éreztem a tekintetét. Mintha csak a mozdulataimból próbáná meg kikövetkeztetni, mi bajom... Na jó, remélem annyi esze van, hogy ilyen hülyeséggel nem próbálkozik. Szóval egész órán engem bámult, de van egy olyan érzésem, hogy nem tudta, hogy tudom.
Óra után nem akartam menni a lányok után. Gondolkodni szerettem volna. Nem volt kedvem beszélgetni, vagy hallgatni a vígasztalásukat.
Andyre néztem. A fiú az asztalra dőlve, a fal felé fordulva zenét hallgatott. Követtem a példáját. Elővettem a táskámból a telefonom és a fülhallgatóm, majd a padra dőltem. Lehúnytam a szemem.
Rengeteg emlék jelent meg a szemem előtt. A harcok, a sikerek, az örömök és Ő. HelloKitty. Hogy milyen dühös és csalódott volt, mikor elárultam őt. A szemem ki volt száradva, ezért nem kellett félnem attól, hogy elsírom magam, pedig a gyomrom görcsben volt.
Kinyitottam a szememet. Andy már velem szembe nézett. Az arcomat fürkészte. Újabb dolog, amiért pocsék embernek érezhettem magam: hazudtam Andynek. Nem mondtam el neki, hogy ki vagyok valójában. Inkább lecsuktam a szemem és belemerültem a zenébe.
A csengő hangja áttörte a zene békéjét és tönkretette a nyugalmamat.
Órán csak bambultam. A kezem magától jegyzetelt, de egy árva szót sem jegyeztem meg belőle. Utolsó óra után elmentem a MEM-be egyedül. Letöröltem a koszos tükröt, hogy rendesen lássam benne magamat. A szemem fakó volt. Semmi fény, csillogás vagy akárminek is hívják az életkedvet nem volt benne.
Visszabattyogtam a terembe. Andrew az asztalon ült, nekem háttal. Idegesnek tűnt.
- Andy?- szólítottam meg, mire ijedten fordult hátra.
- Azt hittem már elmentél- motyogta.
- Nem, mosdóban voltam- vontam vállat, majd hátra mentem hozzá.- Baj van?- Andy nagyot sóhajtott. Felültem mellé az asztalunkra.
- Apámmal beszéltem telefonon és nekiállt szidni anyámat- emelte feljebb a kezében lévő telefont.
- Szegény- szisszentem fel.
- Te jössz- mosolyodott el keserűen.
- Én... Ezt nem értem- tetettem értetlenséget. Ezzel is időt nyerve a gondolkodásra.
- Én is megmondtam, most te is mondd el, mi bajod van- jó, ebből már nem tudok kimászni, gondoltam. Felsóhajtottam és leszálltam a padról. A szék mögé léptem, amire előtte a lábamat tettem és betoltam a pad alá.
- Nem szeretném kifejteni, legyen elég annyi, hogy béna vagyok, mert nemhogy magamért, a számomra legfontosabb személyekért sem tudok kiállni, ha szükségük lenne rám- motyogtam idegesen.
- A lányok?- kérdezte Andy, aki még mindig az asztalon ült.
- Nem, velük nincs semmi bajom, de nem mondom meg, hogy kivel vagy kikkel van- bámultam a szék támlájára.
- Nem tudom, mit csinálhattál, vagy mit nem, de ha megmondod neki vagy nekik, hogy sajnálod, meg fog vagy meg fognak bocsátani- lépett mellém és bíztatásul a vállamra tette a kezét.
- Hát épp ezzel van a bajom. Közölte velem, hogy hagyjam békén- a könnyeimmel küszködtem. Andy is érezte, hogy ez kényes téma, ezért nem faggatott tovább.- Soha nem fogom tudni elmondani neki, mennyire sajnálom- motyogtam, ám az utolsó szónál megcsuklott a hangom.
Éreztem, ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon, de nem foglalkoztam vele. Nem sírtam, csak könnyeztem, ez enyhítő körülmény.
Andy felemelte a fejemet és letörölte az arcomról a könnycseppeket. Mélyen a szemembe nézett és elmosolyodott.
- Vannak emberek, akik megérzik, ha más sajnálja, amit tett. Megérzik a bűntudatát. Gondolj arra, hátha ő is ilyen.
- Honnan szedsz te ilyeneket? Mintha valami lexikonból szedted volna- tanakodtam hangosan.
- Igen, néha olvasok ilyen hülyeségeket, hogyha az emberek pocsékul vannak, fel tudjam vele idegesíteni őket- mosolygott kedvesen, de még mindig láttam az arcán a fájdalmat.
Elmosolyodtam. Láttam az arcán, hogy ő sem boldog, mégis engem akart felvidítani. Igazi barát.
- Köszönöm- mondtam őszintén.
- Én köszönöm- mondta, bár nem teljesen értettem, ezt miért mondja.
- Mit?
- Hogy elvontad a figyelmemet a saját problémámról- nevetett fel lágyan.
- Végre valami, amit jól csinálok- mosolyodtam el keserűen. Igazából addig fel sem tűnt, hogy Andy keze az arcomon maradt. Amikor azonban ezt mondtam, Andy kezei megfeszültek. Én pedig szívinfarktust kaptam, mert megcsókolt.
Teljesen lefagytam és egyszerűen reagálni sem tudtam. Sosem néztem Andyre máshogy, mint egy barát és a baj az, hogy bármennyire kedveltem, bármennyire helyesnek meg kedvesnek találtam, akkor is ha választanom kellett volna Andrew és HelloKitty között én az utóbbit választottam volna. És azzal, hogy eltoltam magamtól Andyt, meg is tettem.
Ő nem erőszakoskodott, elengedett, amikor érezte, hogy eltolom magamtól. Láttam, hogy elfogadja a döntésemet, de vár magyarázatot.
- Ne haragudj, de...- motyogtam idegesen.-... Én még mindig szeretem HelloKittyt- vallottam be őszintén.
- Még mindig?- nézett rám csodálkozva.
- Igen. Nagyon szeretlek, de csak mint barátot... Mármint- motyogtam ismét, pedig nem szokásom, de ez nem egy szokványos helyzet volt. Főleg azért, mert egy pillanatra megjelent előttem HelloKitty arca, mikor felnéztem Andy szemébe. De komolyan, mintha egy pillanat alatt az érzéseim háromnegyede HelloKittyre, negyede pedig Andrewra szavazott volna. De a döntő többség így is HelloKitty pártját fogta... Na szépen átmentem a politikára...- Nem megy, sajnálom- sütöttem le a szemem.
- Semmi baj, megértem- hallottam a hangjából, hogy mosolyog.
- Biztos?- néztem vissza rá, de már én sem voltam biztos magamban.
- Biztos. Maradjunk barátok- mosolygott és őszintének tűnt.
Az órára néztem...
- Te jó ég, haza kell érnem, mert Christa keresni fog- léptem hátrébb Andrewtól, ami furcsa megkönnyebbülést okozott. Felkaptam a táskám és a kabátom.- Szia- mondtam neki, majd kirohantam. Sajnos csak a lépcsőfordulóig sikerült eljutnom, mert egy nem éppen kívánt személybe botlottam.
- Nocsak, kicsi Társam- mosolygott gúnyosan rám Bred, aki még mindig azt hitte, hogy elhiszem, hogy ő HelloKitty.
- Kopj le, sietek- vágtam hozzá gorombán.
- Ho-hó!- tette ki a kezét, hogy ne tudjak elmenni mellette.- Ejnye kislány, azt hittem szeretsz.
- Rosszul hitted!- morogtam rá.
- Már nem szereted HelloKittyt?- csodálkozott el.
- A francba? Miért kérdez ma mindenki ilyeneket?- csattantam fel.
- Ó, csak nem történt valami?- rángatta idiótán a szemöldökét.
- Menj innen, sietnem kell- próbáltam kikerülni, de folyton belépett elém. - Menj már innen- kiabáltam rá.
- Engedd menni- szólt rá egy hang a lépcső tetejéről. Andy hangja volt.
Bred félreállt, én pedig kilőttem magam és fény sebességgel a kijárat felé vettem az irányt. Azt leszámítva, hogy teljesen összezavarodtam tényleg sietnem kellett, nehogy a nevelőanyám leszidjon, hogy késtem.