••••• Diana Moore szemszöge •••••

   Harryval egy ideje már beszélgethettünk a padon ülve a parkban, amikor is egymás után többször is megszólalt a telefonja, így összeráncolt szömöldökkel vette ki a zsebéből, hogy megnézze, mégis ki zavarja. Ahogy feloldotta a telefonja képernyőjét, a szemei kitágultak, és felpattant a padról.

   - Bassza meg! Teljesen elfelejtettem! - szólal meg, miközben az egyik kezével a hajába túr, a másikkal meg a telefonját tartja.

   - Mi történt? - kérdezem kíváncsian, miközben én is felállok a padról, és közelebb lépek hozzá.

   - A csaj akit Deborah említett, elvileg ma találkoztam volna vele suli után! - túr még egyszer bele a hajába frusztráltan, míg nekem meg kikerekednek a szemeim. - Teljesen kiment a fejemből! - mondja rám vezetbe a tekintetét.

   - Mit írt? - kérdezem végül.

   - Hogy akkor most találkozunk-e vagy sem. - mondja majd újra a kezébe veszi a telefonját, és pötyögni kezd, aztán végül megszólal. - Megírom neki, hogy ez nekem nem fog menni, és nem akarok vele találkozni! - mondja mire én csak hevesen bólogatok. - Kész! - kiált fel, majd vissza is rakja a telóját a zsebébe.

   - Biztos hogy jó ez? - szólalok meg végül.

   - Mármint? - fordul felém teljes testtel. - Mire gondolsz? - kérdezi összeráncolt szemöldökkel.

   - Nem fogod megbánni, hogy csak így lekaptatod? - kérdezem miközben a kezeimet összekulcsolom magam előtt.

   - Nem! - feleli egyből a fejét nemlegesen rázva. - Hisz - mondja, miközben közelebb lép hozzám. - Te itt vagy nekem, és szeretlek! - néz mélyen a szemembe, mire végre elmosolyodok, és zavaromban lehajtom a fejem.

   - Én is szeretlek! - mondom végül. - Csak nehogy ennek következménye legyen! - teszem még hozzá, mire az egyik kezét az arcomra teszi, és melegen rám mosolyok.

   - Ne aggódj annyit! Nem lesz semmi baj! - simogatja meg az arcomat a kezével, és én meg hittem neki...

   Egy héttel később

••••• Harry Diaz szemszöge •••••

   Kerek egy hét telt el azóta, hogy újra itthon vagyunk. Dianaval azóta is titkoljuk a kapcsolatunkat, viszont azt nem rejtjük el a többiek elől, hogy vonzódunk egymás iránt. Azt beszéltük, hogy hamarosan felvállaljuk a kapcsolatunkat, de először a szüleinknek akarjuk bemutatni egymást, ami ma lesz esedékes, legalábbis én ma mutatom be Diat a szüleimnek és a bátyámnak, ami nagyon remélem, hogy jól fog alakulni. Már találkoztak egymással, de akkor még nem volt a barátnőm, és egy kissé félek, hogy mi lesz, mert az utóbbi időben kicsit furán viselkednek, de nem csak ők, hanem az osztálytársaink is.

   Rossz előérzetem van...

   - Szia! - köszönök Dianak, ahogy megállok az autóval előttük, és bepattan mellém az anyósülésre.

   - Szia! - köszön vissza egy mosollyal, majd közelebb hajol hozzám, így én is közelebb hajolok, és egy csókkal is köszöntjük egymást.

   - Hogy aludtál? - kérdezem, miközben elindítom újra az autót, és haza, hozzánk veszem az irányt. - Egyébként csini vagy! - szólalok meg mielőtt még válaszolna a kérdésemre, Dia csak mosolyogva megrázta a fejét, miközben kuncogott egyet.

   - Köszönöm! - mondja, miközben az ablakon néz kifele.

   - Minden rendben? - szólalok meg végül, mert nem válaszolt a kérdésemre, és furán viselkedik. Kérdésemre csak sóhajt egy nagyot.

   - Nem tudom... - mondja végül, rám vezeti a tekintetét, és folytatja. - Nagyon furán viselkednek a szüleim is meg a bátyám is, és azt vettem észre, hogy a suliban a többiek is kezdenek furán viselkedni.

   - Én is észre vettem... - szólok közbe.

   - Az a baj, hogy olyan érzésem van, mintha valami rossz lenne készülőben, és nem tudjuk megelőzni, nem tudjuk mi az, és ez megrémít! - önti ki nekem a lelkét, mire én csak hümmögök egyet.

   - Én is észre vettem, hogy valami nincs rendben, szintén a családomon, és az osztályon is, ugyan úgy mint te! De azt viszont én sem tudom, hogy mi van készülőben, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz annak jó vége! - mondom miközben bekanyarodok a mi utcánkba, majd végül felhajtok a kocsibehajtóra, és leállítom az autót, de egyikőnk sem száll ki a kocsiból, egy ideig még bent ülünk csendben egymás mellett.

   - Azért nem megyünk még be, mert félünk, hogy mi lesz, vagy valami más oka van? - szólal meg Dia felém fordulva a szemeimbe nézve, mire én halványan elmosolyodok, majd átnyúlok az ő felére, és megszorítom a combján pihenő kezét.

   - Szerintem félünk mind a ketten, de bármi is fog történni, mi itt vagyunk egymásnak! - mosolygok rá bíztatóan, mire végre ő is elereszt egy mosolyt és visszamosolyog rám.

   - Szeretlek! - mondja, mire felkuncogok.

   - Én is szeretlek! - mondom, majd váltunk egy gyors csókot, aztán végre rá vesszük magunkat arra, hogy ki szálljunk az autóból, és elinduljunk befele a házba, ahol a szüleim és a bátyám már várnak minket a megterített asztalnál.

   Ahogy beléptünk a házba elkiabáltam magam, hogy megjöttünk, hogy mindenki hallja. Miközben vettük le a cipőinket megjelentek a szüleim, mire rájuk emeltem a tekintetem és elmosolyodtam, ahogy rájuk néztem, és megláttam, hogy ők is mosolyognak.

   - Jaj drágáim! Már azt hittem sosem jöttök! - szólal meg anyám a mellkasához emelve a kezeit, amiket összekulcsolt. Miutám mind a ketten felegyenesedtünk anyám barátnőmre emelte a tekintetét és a mosoly az arcán még szélesebb lett. - Jaj Dia drágám! Annyira örülök, hogy újra látlak, olyan régen voltál már itt, hogy azt hittem történt köztetek valami a fiammal! - anyám mondata után egymásra emeltük a tekintetünket, hisz eddig egyszer sem volt itt Dia, de mivel egyenlőre nem tudtuk, hogy mi történik, így úgy tettünk mind a ketten, mintha értenénk, és tudnánk, hogy miről beszélnek. Még az volt a szerencsénk, hogy miután belekerültünk az álomba, és agy ideje már ott voltunk, hozzá szoktunk ahhoz, hogy semmiről nem tudunk, minden új volt nekünk, és úgy kellett tennünk, mintha tudnánk miről van szó, így most is ezt tettük.

   Az egész étkezés alatt a szüleim és a bátyám is úgy beszéltek Diaval, mintha már ismernék őt egy ideje, mi meg próbáltunk úgy tenni, mintha tudnánk, hogy miről van szó. A kajálást, ahogy befejeztük, mi Dianaval elvonultak a szobámba, hogy egy kicsit kettesben legyünk, és tudjunk beszélgetni a történtekről.

   - Mi is történt most akkor? - szólal meg Diana ahogy becsuktam magam mögött az ajtót.

   - Nekem olyan érzésem van, mintha megint az álomban lennénk, te nem így gondolod? - mondom feltételezésem, miközben leülök mellé az ágyamra.

   - Az a baj, hogy egy kicsit nekem is ilyen érzésem van! - néz fel rám a tekintetével az enyémet keresve.

   - Csak az a baj, hogy nem úgy vettem észre, mintha bármi is változott volna körülöttünk, mármint azon kívül, hogy furán kezdtek el viselkedni az emberek... - folytatom tovább gondolatmenetemet.

   - Mibe keveredtünk már megint? - szólal meg halkan Diana az ölében lévő ujjait tördelve.

   - Fogalmam sincs...

   Hétfőt írunk újra, Dianaval úgy döntöttünk, hogy ma már úgy fogunk suliba menni mint a párok, hisz tudják a többek, hogy vonzódunk egymáshoz, így minek titkolnunk az érzéseinket?

   - Mehetünk? - kérdezem barátnőm, amint beül mellém az autóba.

   - Persze! - mondja, közben pedig beköti a biztonságövét. - De kérlek megállhatnánk a kisboltnál? Szeretnék venni magamnak valami péksütit! - néz fel rám, ahogy elindítom az autót.

   - Megállhatunk, persze, van időnk! - szólalok meg egy halvány mosollyal. Az út csendesen telt, nyugodtan, kellemesen, amit már nagyon rég éreztem, és ez egy nagyon jó érzést váltott ki belőlem, hisz érzem és tudom, hogy minden rendben lesz, bármi is fog történni, mi akkor is együtt fogunk maradni, és hogy én ezt honnan tudom? Hmm... nem is tudom, talán egy isteni sugallat... és tudom, érzem, hogy fog valami váratlan történni a suliban, vagy előtte, de nem félek, mert tudom jól, hogy jó okkal fog történni, de a végén minden rendben lesz, legalábbis nagyon merem remélni...
   Amint megállunk a kisbolt előtt, egyből mind a ketten kipattantunk az autóból, és befelé vettük az irányt.

   - Te is szeretnél venni valamit? - szólal meg Diana, ahogy beléptünk az üzletbe, és elvettem egy kosarat.

   - Igen, mert tegnap anya mondta, hogy kéne egy-két dolgot venni, szóval most meg veszem, mert tudom, hogy később el fogom felejteni. - válaszolom kérdésére.

   - Oksi, akkor te szerezd be azt ami anyudnak kell, én meg veszek péksütit mind a kettőnknek, oksi? - néz fel rám a gyönyörű szemeivel, mire csak mosolyogva bólintok. Diana még nyomott egy puszit az arcomra, majd egy mosollyal az arcán a péksütik felé vette az irányt. Imádom ezt a lányt!

   - Harry? - nevem hallatára kaptam fel a fejem, és fordultam a hang irányába. Frank és Juan álltak előttem.

   - Sziasztok! - köszöntünk egymásnak egy-egy kézfogással.

   - Dianaval ti nem szakítottatok? - kérdezi Juan, mire összeráncolom a szemöldököm.

   - Te meg miről beszélsz? - kérdezem értetlenül. - Együtt sem voltunk! - világítom rá a tényekre, mire most ők néznek rám furán.

   - Az egész osztály előtt bevallottad, hogy csak egy fogadás volt, ne nézz minket hülyének! - mondja Frank, mire lassan kezdenek összeállni a képek a fejemben.

   - De hisz az csak egy álom volt, nektek nem kéne erre emlékezni... - gondolkozom el hangosan.

   - Milyen álom, te meg miről beszélsz? - néznek rám úgy, mint aki zagyvaságokat beszél. Azt hiszem, hogy itt valami nagyon nincs rendben...

   - Meg tudnánk ezt később beszélni? - kérdezem végül egy kissé pánikolva, úgyan is fogalmam sem volt arról, hogy mégis mit mondhatnék nekik abban a pillanatban. A két srác csak egymásra nézett, majd megrántották a vállukat, mire nekem egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. A fura beszélgetésünk után elköszöntünk egymástól, és mind mentünk az utunkra, így gyorsan megvettem azt, amit anya mondott nekem, majd Diana keresésére indultam.

   - Hát itt vagy! - szólalt meg a hátam mögött az említett lány, mire egy mosoly kúszott az arcomra, majd végül szembe fordultam vele, hogy több kisebb szatyorral a kezében lássam meg.

   - Az egész osztályának vettél, vagy mi? - kuncogok fel, addig ő lebiggyeztette az ajkait, hogy aranyosnak tűnjön a szemembe. Egy hirtelen felindulásból közelebb hajoltam hozzá, és egy gyors csókot nyomtam neki lebiggyeztett ajkaira, ajándékként megcsapta a felkaromat, amire én meg hangosan felnevettem. - Na menjünk a pénztárhoz! - mondom neki még mindig vigyorogva, amire csak egy nagy bólintást kapok, majd végre elindulunk a kasszához, hogy kifizessük azt amit vettünk, és aztán a suliba vegyünk az utunkat.
Ahogy beértünk a suliba, kézen fogva indultunk az osztály felé.

   - Egy kicsit izgulok, és olyan érzésem van, mintha az első napunk lenne, mint az álomban! - szólal meg Diana, ahogy elindultunk felfelé a lépcsőa az emeletre az osztályunkba.

   - Most, hogy így mondod, egy kicsit nekem is. - válaszolom neki, majd egy nagy levegő után folytatom. - Viszont egy kicsit félek attól, amit Juanék mondtak a boltban, őszintén bevallom. - mondom, mire csak hümmög egyet. Az autóban elemeséltem neki, hogy mi történt addig amíg ő távol volt, így nem volt ismeretlen számára az amit mondtam neki. Ahogy felértünk a második emeletre, megláttuk néhány osztálytársunkant, amint kint ülnek a terem előtt található üres padokon, viszont ahogy észre vettek minket, hogy közeledünk, elhallgattak, és furán méregetve néztek minket.

   - Biztos be akarunk mi menni az osztályba? - torpont meg mellettem Dia, mire én csak biztatóan megszorítottam a kezét.

   - Igen, biztos be akarunk menni, és ne aggódj, van egy olyan érzésem, hogy nem lesz semmi baj! - nézek le rá egy mosollyal, majd a kezemet a kilincsre teszem, és lenyomom azt, hogy be tudjunk menni az osztályba.
   Az osztályban síri csend lett, ahogy megláttak minket együtt, kézenfogva belépni, de a tekintetem egy kisebb csoporton akadt meg. Ott álltak egy körben, és minket néztek egy halvány mosollyal az arcukon. Adam, Davis, Wanda, Raymond és Martin.

   - Azt hittük már sosem értek ide! - szólalt meg Adam, miközben elindult felénk, hogy köszöntsön minket.

   - Mégis mi történik itt? - néz meglepetten a többiekre a mellettem lévő lány.

   - Fogalmunk sincs! - néz hátra Adam a többiekre. - De mindenre emlékszünk ami ott történt velünk! - néz milyen az én, majd Diana szemébe is. - Örülök, hogy emlékszem rád, és egy olyan lányt tudhatok az egyik legjobb barátom mellett, mint amilyen te vagy! - mosolyog barátnőmre, mire az ő arcán is végre megjelenik egy halvány mosoly.

   - Köszönöm! - néz Diana a haveromra, majd a többiekre vezeti a tekintetét. - Nagyon hiányoztatok srácok! Mindannyian! - könnyesedik be Diana szeme, mire mindannyian felnevetünk, majd egy nagy csoportos ölelésbe vonjuk őt. - Szeretlek titeket! - szólal meg.

   - Mi is szeretünk téged! - válaszoljuk egy nagy vigyorral az arcunkon egyszerre, majd a közös pillanatunkat a csengő hangja zavarta meg, jelezve ezzel nekünk azt, hogy kezdődik az első óránk.

1924 words