Hiába feküdtem le viszonylag korán, egyszerűen nem jött álom a szememre. Folyamatosan forgolódtam és próbáltam alvásra parancsolni az agyam, de nem jött be. A 2456. bárány számolása után feladtam az alvásra tett kísérletem és kisurrantam a szobából. Az udvaron sétálgattam egy darabig és a sötétség ellenére valamennyire sikerült feltérképeznem a területet. Egy idő után a járkálásra is ráuntam és inkább leültem egy kőre az udvar közepén. Halkan felsóhajtottam és élveztem a körülöttem honoló csendet, miközben tekintetem az égre emeltem, hogy a csillagokat kémlelhessem. Egyetlen felhő sem volt az égen, így igazán szép látványt nyújtott, nem is volt kedvem elkapni róla a tekintetem.
Pár perc múlva egy kisebb csörömpölésre lettem figyelmes, majd felbukkant előttem egy lány bambusszal a szájában. Igazán aranyos volt, de a hirtelen megjelenése miatt a rémülettől hátraestem. Hálát adtam az égnek, hogy "csak" a földbe vertem bele a fejem és nem egy kőbe, majd a sajgó pontot súrolgatva újra ülő helyzetbe tornáztam magam. A lány értetlenül és kicsit talán aggódva figyelt engem, mire kínosan elmosolyodtam.
- Ne haragudj, nem tőled ijedtem meg. Vagyis igazából igen... de csak mert olyan hirtelen felbukkantál előttem- hadartam zavartan.
A lány nem felelt semmit- mondjuk a bambusszal a szájában nem is csoda-, helyette óvatosan megsimogatta a fejem. Pislogás nélkül meredtem a lányra, aki erre mosolygósan lehunyta a szemeit és még mindig nem hagyta abba a hajam simogatását.
- Öhm... izé, ezt most miért...?
- Nezuko? Nezuko!- trappolt el előttünk fénysebességgel egy vöröses hajú fiú.
Valósággal port vert maga után a rohanásával. Csak akkor realizálta, hogy meglátott minket, amikor már eltávolodott tőlünk, így egy pillanatra megtorpant. Gyorsan megfordult és porfelhőt hagyva maga után (megint), odarohant hozzánk.
- Nezuko, ne tűnj el ilyen hirtelen- szidta le kedvesen mosolyogva a velem szemben álló lányt, majd tekintete rám vándorolt.- E-elnézést, Nezuko, kérj bocsánatot!
- Ugyan, semmi baj- mosolyodtam el, mire Nezuko egy boldog hümmögést hallatva leült mellém.
- Nem? Nem zavart meg?- lepődött meg a fiú, majd leült velünk szembe.
- Dehogyis. Igazán aranyos- pillantottam Nezukora, aki boldogan simogatta meg a hajam megint.- Mondjuk úgy csinál, mintha... nem is tudom... mintha valami családtagja vagy barátja lennék.
- Sajnálom, ha kellemetlenséget okozott. Ő itt Nezuko, a húgom. És izé... ő egy démon- vallotta be a fiú.
- M-mi?- tátottam el a szám és Nezukora pillantottam.
Valahogy a lány aranyos arca és kedves tekintete nem egyezett meg a vérszomjas démonokéval. Miről beszél ez a srác?
- Nem kell megijedned, Nezuko soha nem támadna emberre. Velem együtt küzdött eddig a démonok ellen és továbbra is mellettem fog maradni, amíg sikerül visszaváltoztatni emberré- mesélte magabíztosan a fiú.- Ó, még be sem mutatkoztam... Kamado Tanjiro.
- Alicia Del Castillo- ráztam kezet vele.
- Heh?- billentette oldalra a fejét, miközben bugyuta tekintettel méregetett.
- Szólíts csak Aliciának- legyintettem.- Te is démonölő vagy, igaz?
- Igen, a húgom miatt váltam azzá. De jól esik segíteni másoknak és minden küldetés után úgy érzem, hogy közelebb kerülök Muzanhoz.
- Kihez?- pislogtam értetlenül.
- Ő ölte meg a családomat, Nezuko miatta változott démonná- motyogta ökölbe szorított kézzel.- Ezért bosszút fogok állni rajta!
- Tudod... az én szüleimet is megölte egy démon. Azért vagyok itt, hogy egyszer végezhessek vele- mondtam halkan.
Tanjiro egy pillanatra meglepetten eltátotta a száját, majd halványan elmosolyodott. Felpattant és közelebb lépve hozzám megragadta mindkét vállam.
- Akkor álljunk bosszút mindketten! Ha mindent beleadsz, akkor biztosan sikerülni fog- mosolygott rám bíztatóan.
- Azt hiszem, igazad van- sóhajtottam fel, mire Nezuko is hümmögött egyet.- Késő van, ideje aludni... Holnap találkozunk, Tanjiro, Nezuko!
- Igen, jó éjt!- intett egyet mosolyogva, majd Nezuko utoljára megsimogatta a fejem és ők is visszasétáltak az egyik épületbe.
Gyorsan visszamentem a szobámba és az ágyra dobtam magam. A kis kalandom után végre sikerült elaludnom.

Reggel hosszú idő után először nem kellett korán kelnem, amit ki is használtam. Már hajnalban kipattantak a szemeim, de rögtön visszaaludtam és csak órákkal később ébredtem fel ismét. Ráérősen kikászálódtam az ágyból és unottan, mint akinek az égvilágon semmi dolga nincs, csiga lassúsással öltöztem fel. És hála ennek a csodásan lassú tempómnak, szépen lekéstem a reggelit. Hupszika.
Meg akartam keresni Tanjirot vagy Tomioka-sant, de helyettük Tengen-samába futottam bele. Nem zavartatta magát, aznap délelőttre teljesen a szárnyai alá vett és a vállamat átkarolva körbevezetett a helyen. Mondjuk nem kértem meg rá, de nem baj, legalább tudom, hogy hol kell délután kaját kunyiznom, ha megéheznék.
A kedves idegenvezetőm délután (végre) magamra hagyott, így folytatni tudtam Tomioka-san keresését. Nemsokára meg is pillantottam, de nem volt egyedül, Sanemivel harcoltak egymás ellen. Gondolkoztam, hogy vajon közbe kellene lépni vagy sem, de végül csak közelebb sétáltam hozzájuk és tisztes távolságból figyeltem a küzdelmet. Mindketten felelősségteljes Oszlopok vagy mik, szóval biztos nem ragadnának csakúgy fegyvert a másik ellen. Legalábbis remélem.
A bambulásból egy sziszegő hang szakított ki, mire meglepetten pillantottam a földre. Egy kígyó kúszott oda a lábamhoz, majd piros szemeivel felnézett rám.
- Te jó ég, egy kígyó! Imádom a kígyókat- kiáltottam fel boldogan.
Óvatosan kísérletet tettem a megérintésére, mert azért benne van a pakliban, hogy megmar. De nem támadott, hanem feltekeredett az alkaromra, így felemelem magamhoz. Nagyjából szemmagasságig emeltem, hogy jobban megfigyelhessem a fejét. Egész aranyos.
- Kaburamaru, ne hozd rá a frászt senkire- hallottam meg egy fáradt sóhajtást.
- Nem ijesztett meg. Szeretem a kígyókat, ő pedig egész aranyos- mosolyodtam el, miközben végig a kígyót figyeltem.
Mintha szívecskék jelentek volna meg a szemében, egyszerűen az arcomhoz dörgölőzött. Az alak, aki megszólított ekkorra már elért hozzám és halk nevetés tört fel belőle, amikor meglátta a jelenetet. Mosolyogva elfordultam a piros szeműtől és a mellettem állóra szegeztem a tekintetem. A démonölők egyenruháját viselő fiú állt mellettem, nagyjából Tomioka-sannal lehetett egykorú. Száját egy álarcként funkcionáló anyag takarta el,szemein viszont igencsak elidőztem. Az egyik zöld, míg a másik sárga színben pompázott, volt valami különleges a tekintetében, amiért képtelen voltam megszakítani a szemkontaktust. Ő is az én kékjeimet bámulta, miközben egy szót sem szólt. Én viszont még levegőt is elfelejtettem venni egy darabig, annyira lenyűgözött az egyáltalán nem szokványos alak.
Kaburamaru a karomról a fiú nyaka köré tekeredett, és onnan bámult vissza rám, miközben még mindig nem szóltunk egy szót se egymáshoz.
- Iguro Obanai vagyok. Mellesleg, Kaburamaru eléggé megkedvelt- törte meg végül a csendet a mellettem álló.
- A-alicia vagyok, örülök a találkozásnak- hadartam el zavartan.- A tiéd?
- Igen, bár inkább olyan számomra, mint egy társ. Nem nevezném a háziállatomnak.
- Francba!- szakította félbe "beszélgetésünket" Sanemi dühös hangja, mire mindketten felé furdultunk.- Nem hiszem el, hogy egy kicseszett szót nem vagy képes kinyögni, Tomioka! Kérdeztem valamit, legalább válaszolhatnál, a fenébe is!
- És megint kezdődik...- sóhajtott fel Iguro-san unottan.- Tomioka hozza a formáját.
Mielőtt bármit reagálhattam volna, Tomioka-san hirtelen felénk fordult, majd elindult hozzánk. Sanemi idegesen rohant utána folyamatosan azt ordibálva neki, hogy magyarázatot követel.
- A tegnapi szerencséd elhagyott, amiért találkoztál vele- intézte szavait nekem, miközben Iguro-san felé biccentett.
- Mié...- kezdtem, de befejezni már nem volt lehetőségem.
- Rossz Oszloppal akarsz kikezdeni, Tomioka- figyelmeztette Iguro-san gyilkos pillantással.
- Nem pazarolnám az időmet ostobaságokra.
- Ne hidd, hogy olyan könnyen elfelejtük a történteket- szállt be a vitába Sanemi is.
- Az nem számít- jelentette ki Tomioka-san teljes nyugalommal, ami még inkább az idegeire ment a másik kettőnek.
- Mit mondtál?! Felfogod egyáltalán a tetteid súlyát?
- Izé...- próbálkoztam közbeszólni, de a három veszekedő meg se pattintott, ezért inkább elordítottam magam.- Kuss legyen!
Mindhárman azonnal befogták, a felénk igyekező Tengen-sama, akinek minden bizonnyal megütötte fülét a hangzavar, eltaknyolt a meglepettségtől. Mintha észre se vettem volna őt (az úgyse tenne jót a hírnevének), Tomioka-sanra pillantottam.
- Alapból be kellett volna mutatnod.
- Neki?- mutatott semmitmondó arckifejezéssel Iguro-sanra, akinek az aurája megtelt haraggal.
- Is. Meg úgy mindenkinek. Zsugori vagy sensei, azt akarod, hogy rajtad kívül ne ismerjek senkit?- fontam össze karjaimat a mellkasom előtt.
- Sensei?- tátotta el a száját Iguro-san.
- Igen, olyasmi. De ha így hívom általában meg akar ölni...- jegyeztem meg nevetve.
Tomioka-san erősen viaskodott magába, hogy leordítsa a fejem a helyéről vagy ne, de végül úgy döntött, ezúttal nem süketít meg. Közben Tengen-sama is odaért és büszkén pillantott rám.
- Látom már meg is oldottad a helyzetet. Ügyes!- dicsért meg mosolyogva.
- Igen, lángolóan kiabáltam egyet, így végül befogták- mondtam visszafojtott vigyorral, majd Iguro-san és Sanemi közé ugrottam a Hang Oszlop szokásos hátba csapása elől.- Még a tegnapit is érzem...- tettem hozzá magyarázatképpen, mire kínosan mosolyogva megvakargatta a tarkóját.
Tomioka-san kifejezéstelen arccal megfordult, majd elindult egy irányba.
- Alicia, nem jössz?- pillantott vissza rám.
- Nem!- vágták rá a többiek egyszerre, mielőtt bármit reagálhattam volna.
- Viseld el őket valahogy. Sok sikert- jegyezte meg, majd állva a gyilkos pillantásokat, elsétált.
- Öhm... most mihez kezdünk?- kérdeztem a három férfit, mire elgondolkodva a földre szegezték a tekintetüket.- Szuper szóval nem tudjátok... Lehet itt valahol edzeni? Akkor legalább nem öl meg az unalom.
- Persze- reagált először Iguro-san, majd elindult valamerre, én pedig követtem.
Pár pillanat múlva Tengen-sama is hozzánk csapódott, míg Sanemi eltűnt valahová. Nos, amíg nem azért megy, hogy kinyírja Tomioka-sant, addig nem bánom.