Lia már második napja kutatott a Bakacsin-erdőben. Bejárta az erdő északi részét, lemerészkedett Dol Guldurig is. Azonban Amarokot nem találta. Már újra az Erdei-folyó felett suhant, amikor észrevett valamit. Vagyis inkább valakit.

Az illető hosszú, szürke, csuklyás köpenyt viselt, ami erősen szakadozott volt. A folyó partján haladt, az orkok nyomait követve. Időnként lehajolt, és közelebbről is vizslatta az űzött vad nyomait, mintha nem lenne biztos a dolgában.

Lia hangtalanul leszállt mögötte az ösvényre. Az idegen felegyenesedett, de nem fordult meg.

-Ki vagy, vándor?-kérdezte a lány.

-Mondd a neved, és én is elárulom a magamét. Bár elég szégyen, hogy nem ismered meg a saját véredet se...

Megfordult, és lelökte fejéről a csuklyát. Így láthatóvá vált vigyorgó arca, és hamuszürke, szikrázó szeme.

-Amarok!-kiáltott Lia, és odarohanva hozzá megölelte.-Öcsém, de jó újra látni.

-Én jöttem volna.-simogatta meg a másik a hátát.

-Ez, úgy sejtem, a tied.

-A medálom! Hogy találtad meg?-kérdezte kíváncsian a fiú, miközben felvette a kis ékszert.

-Hosszú mese, s ha belekezdenék, napestig regélhetném. Most azonban indulnunk kell. Messze van Smaug pusztasága.

-Miért megyünk oda?

-Mert küldetésben járok. Amennyiben a Hegymély királya meg óhajtja őrizni becses fejét, sietnünk kell.

-Ahá, szóval végre megéltem, hogy az én kötelességtudó nővérkém mulasztást követett el.

-Jaj, hallgass. Senki nem hal bele, legalábbis remélem, ha mi két nappal később csatlakozunk a mulatsághoz.-mondta, majd kitárva szárnyát, a levegőbe lendült. Amarok lehunyta szemét, majd mikor szürke tollpihékkel borított szárnyai neki is megjelentek, amelyen a tollak hosszúkásak, hegyes végűek voltak, követte testvérét a szelek szárnyán.

Reggelre elérték a hajdani Tóváros romjait. Lia csak megcsóválta a fejét.

-Újabb értelmetlen pusztítás, és miért? A pénzért.

Amarok csak szótlanul szállt mellette. Ő is nagyon jól tudta, a háborúk kirobbanásának oka általában a hatalomvágy, a pénzsóvárság vagy a bosszúállás.

Mikor elérték Smaug pusztaságát, rémes kép tárult a szemük elé. Tündék, emberek, törpök küzdöttek vállvetve az orkok ellen. A földet halottak borították.

-Menjünk Hollóbércre!-kiáltott Lia, túlharsogva a csatazajt.

Az erőd szikláihoz érve lebuktak, és alulról közelítették meg az épületet. Leszálltak, és elrejtőztek a kövek mögé. Lia ekkor megpillantotta Thorint, Dwalint és Bilbót. Amarok oldalba bökése révén Kilit is megtalálták. De hol lehet Fili?

Ekkor hangos dübörgés támadt, majd a torony erkélyén megjelent egy orkbanda, élükön Azoggal. Aki a kezében tartotta Filit.

-Na, az az egyik törp, akit meg kell mentenünk.-mondta Lia Amaroknak.-Én majd felhevítem az ork kardját, biztos menni fog tűzmágiával, te pedig...

-A hátukba kerülök, és kirántom a karmai közül a törpöt?

-Pontosan!

Amarok óvatosan osont, kőtől kőig, Lia pedig végig őt figyelte, hogy a megfelelő pillanatban segítsen. Így aztán nem hallotta sem Azogot, sem pedig Thorin és Dwalin párbeszédét.

-Hol van már Lia?-morogta oda Thorin Dwalinnak.

-Ő nem Bilbóra vigyáz?

-Nem. Cserben hagyott minket?

-Nem hiszem.

Lia eközben látta, hogy Amarok elért a megfelelő pontra. Azog döfésre emelte a szablyáját, Lia pedig felemelte a kezét. Érezte a fémet, teljes valóját a föld mélyén született, és mára már meggyalázott ajándéknak. Akarta, hogy az anyag ismét régi erejével izzon. A kard pedig lassan a vörös izzásig lett hevítve. Azog ordítva lépett hátra, marta a húsát az acél tüze. Amarok pedig villámgyorsan előugrott a kő mögül, megragadta Fili karját, és a levegőbe lendült. Vagyis inkább siklott a túlsó oldalra, ahol Thorinék álltak, a nehéz törp súlya miatt. Végül azonban szerencsésen földet ért, és a gonosz ork már csak a kezét rázhatta. Lia is odasietett.

-Mondtam, hogy nem hagylak titeket cserben.-szólt, szavait Thorinnak címezve.-Egyébként ő Amarok. Amarok, ők itt Thorin, Fili, Dwalin és Bilbó.

-Lia, ne haragudj...-kezdte Thorin.

-Sose tettem.

-Hol van Kili?

-Utána megyek. Te pedig maradj Amarokkal, Dwalinnal és Filivel, és semmi esetre se váljatok szét. Rendben?

Mikor azok bólogattak, elindult Kili után, a törp nyomait követve.

Mikor rálelt Kilire, egy ork, név szerint Bolg, a pusztító ivadéka tartotta az egyik kezét a nyakán, míg másikkal egy lándzsát emelte a magasba. A szakadék szélén Tauriel feküdt. Lia nem tétovázott, hatalmas puma alakjában Bolg hátára ugrott. Az ork megingott, és fegyverével dühösen hátra csapott. Azonban emberére akadt. Lia szorosan a hátára simult, és nem engedte lerázni magát. Kili kihasználta Bolg figyelmének pillanatnyi megosztottságát, és egy tőrt dobott a koponyájába. A lény holtan esett össze. Lia emberként leugrott a tetemről, majd Kilihez fordult.

-Gyertek a vízeséshez! Ne váljatok szét ti se. És lehetőleg maradjatok életben!

Majd levetette a szirtről magát, és a szikrázó, fagyott folyó felé repült. Tauriel felsikkantott, de Kili megnyugtatta, hogy Lia állandóan ezt csinálja.

-Ő már csak ilyen ugrálós.-magyarázta.

Lia viszont elkésett. Azog ledöfve feküdt a jégen, felette a véres kardú Thorin, Amarok és Fili tanácskozott.

-Látom, ezt megoldottátok.-bökött a holt felé Lia.-Hol van Bilbó? Hát Dwalin?

-Itt vagyunk!-futottak be a megkésett hősök.

-Egy pár kobold zsoldos feltartott minket.-tette hozzá Dwalin. Néhány percen belül megérkezett Kili és Tauriel is.

Együtt nézték, ahogy a sasok szétzúzzák az ellenséges erőket. Majd egymás után, gondolataikba merülve lesétáltak Hollóbércről. Odalent Thorin újra kézbe vette az irányítást.

-Mennyi halott van?-kérdezte egy odaérkező törptől.

-Körülbelül százötven, uram.

-Hát sebesült?

-Négyszáz.

-Akkor gyerünk. Aki kisebb sebesülést szenvedett, azok segítsenek a súlyos sérülteknek! Akik ép bőrrel megúszták, a holtakat temessék.

Ekkor Thranduil lépett oda.

-Népem nem enged követelésiből. Uralkodjék békesség, és kiadják a törpök jogos részünket, Lasgalen fehér ékköveit, vagy legyen háború?

-Uralkodjék béke.-mondta lassan Thorin.-Kapják meg az emberek, tündék és törpök is jussukat.

Thranduil merően, lélekbelátón ránézett, majd megszólalt.

-Rendben. Hozzatok athelast! A halottak temetése a város fala mellett történjék.-szólt katonáihoz. Az embereket is eligazította Bard. A három nép nekiállt a háború nyomainak eltakarításának.

Thorin elindult volna, de Lia megállította.

-Mi elmegyünk.

-Azt hittem, maradsz velünk. Hogy itt fogsz élni.

-Előbb elmegyek a Mesterhez, és belenézek a Vízbe is talán. Ki tudja, hova sodor következő utam? De holnap reggelre visszatérek. Amarok pedig tanulni fog.-borzolta meg a fiú haját.

-Én is elmegyek.-lépett elő Bilbó.-Gandalffal.

Közben Thorin Társaságának tagjai lassan odagyűltek.

-Emlékezetes volt veletek utazni.-mosolygott Lia a törpökre, a mágusra, és a félszerzetre.-remélem, hogy sokat fogjátok mesélni a történetünket, Kili például a gyermekének.

Az említett törp elvörösödött.

-Ég veletek, alakváltók.-mondta Gandalf, a törpök pedig meghajoltak kissé. Bilbó mosolyogva intett.

-Viszlát!-pillantott hátra a két testvér. Majd hamarosan már csak egy fehér farkas és egy szürke hiúz állt a Társaság mellett. Ekkor egy ragyogó fehér fénykör jelent meg, amely elnyelte a két állatot.

Így tehát Lia elhagyta Középföldét. De vajon meddig?