Lia furcsa álmot látott. Álmában elindult megkeresni Amarokot. Hosszas vándorlás után ráakadt a Bakacsin-erdőben, egy tisztáson. Csodaszép virágok nyíltak, és melegen sütött a nap. Elindult az öccse felé, azonban ekkor egy ork lépett elő, és hátulról leszúrta a testvérét. A szörnyeteg eltűnt, Lia pedig földbe gyökerezett lábbal állt, egy lépést sem tudott tenni. A napot fekete füstfelhő takarta el, és dermesztő hideg lett. A föld kopár volt, és hamu borította.

-Nem tudtál megmenteni. Nem értél ide időben. Te szörnyeteg...-suttogta Amarok hideg, sziszegő hangon.

-Így van. Te nem vagy ember. Nem vagy alakváltó. A te apád kergeti majd romlásba Középföldét. Áruló. Hagytad, hogy engem is megöljön Azog a pusztító. Kilit és Filit is.-jelent meg Thorin szellemként, unokaöccseivel kísérve.

-Kihasználtál minket.-sziszegte Fili.

-Cserbenhagytál, pedig azt mondtad megvédelmezel minket.-kontrázott Kili.-Szégyellném, ha valaha ismertelek volna.... De nem ismerlek.

Fili, Kili és Thorin eltűntek, Lia pedig egy hangot sem tudott kinyögni.

-Sose voltál a testvérem. Sose szerettelek. Olyan vagy mint Dalamis. Egy rém.-mondta Amarok, miközben végleg kihunyt a fény a szemében.

-Ne! Neeem! Meg ne halj! Amarok!-üvöltötte Lia.-Amarok!

-Lia. Lia, ébredj.

A lány hirtelen felült az ágyban, és tekintete találkozott Thorin aggódó pillantásával. Észrevette, hogy saját verítékében fürdik. Kili állt Thorin mellett.

-Amarok nevét kiabáltad.-suttogta a törpherceg.-És sírtál...

Lia letörölte a könnyeit, majd szomorúan rámosolygott a töröpökre.

-Nincs semmi baj. Csak egy álom volt.

-Rendben. Akkor készülődj! hamarosan indulunk.-lépett ki Thorin az ajtón. Kili még visszapillantott Liára, aztán követte nagybátyját.

Lia lassan kikászálódott az ágyból. A durván faragott asztalhoz, amin egy tál víz állt. A folyadékba merítette a kezét, majd erélyesen megmosta az arcát. Ruháit le sem vette, így most csak két pengét csúsztatott csizmája szárába. Fegyvereit felkapva elindult kifelé. A törpökkel együtt sétált. A szellő frissítően fújt, a harangok érces hangon szóltak.

-Tudod, hogy eggyel kevesebben vagyunk? Hol van Bofur?-kérdezte Ori Thorintól.

-Ha nincs itt, itt hagyjuk!

-Muszáj lesz. Ha meg akarjuk találni az ajtót napnyugta előtt, nem kockáztathatunk több késést.-szólt közbe Balin.

A törpök beszálltak a csónakba, Lia is lelépett. Mögötte Kili haladt, azonban Thorin a fiú elé tartotta a kezét.

-Te nem.-mondta.-Gyorsan kell haladnunk. Visszafognál.

-Miért beszélsz? Veletek megyek.-szólt olyan hangon, mint aki biztos benne, hogy Thorin csak viccel.

-Most nem.

-Ott leszek, amikor kinyílik az az ajtó, és először pillantjuk meg apáink termeit.-mondta elszántan.

-Kili. Maradj. Pihenj. Előbb gyógyulj meg.

Kili elkeseredetten nézett.

-Én itt maradok vele.-mondta Dori.-Az a seb törődést igényel.

-Bácsikám. Mind a hegy meséin nőttünk fel.-kezdte Fili.-Te mesélted őket. Nem foszthatod meg őt ettől!

-Fili!

-Ölben viszem, ha kell!

-Egy nap király leszel és megérted. Egyetlen törp miatt nem kockáztathatom a küldetés sikerét. Még a véremért sem.

Fili a testvérére pillantott. Kili természetellenesen sápadt volt. A vonásai megkeményedtek és kilépett a partra.

-Fili! Ne légy bolond!-kapta el a karját Thorin.-Köztünk a helyed.

-Az öcsém mellett a helyem.-válaszolta és kirántva a karját Thorin kezéből, Kilihez sétált.

Hangos zeneszóval és nem éppen önkéntes ujjongás közepette megérkezett a Tóváros Ura. Lia nem figyelte suta búcsúbeszédét. Kilit és Filit figyelte, és elgondolkozva nézte őket. A ladik hátuljában ült, az orrban pedig Thorin. Elindultak a jeges csatornán.

Áthajóztak a Hosszú-tavon. A víz néhol fekete volt, mint az éjszaka, másutt átlátszó, akár az üveg. A mélyben hínárok nőttek, amik a fény felé nyújtóztak. Köztük apró halak suhantak, mint megannyi ezüstös nyíl. Hamarosan partra szálltak a durva kaviccsal borított szárazföldre. Ahogy felfelé haladtak a hegyoldalon, hatalmas sziklák közt jártak. Mintha egy óriás csemetéje felejtette volna itt a játékait. A földön apró szálú, szél által megkínzott fű nőtt.

-Milyen csend van.-szólt Bilbó.

-Nem mindig volt ez ilyen. Hajdan ezeket a lejtőket végig fák borították. Az erdőket madárfütty töltötte be.-mondta Balin.

Egy rigó szállt az egyik sziklára, és egy csigát csapkodott hozzá. Bilbó félrebillentett fejjel nézte.

-Lazíts, Zsákos uram. Van élelmünk, szerszámunk és jól haladunk.-szólt közbe Thorin, ám ekkor észrevett valamit. Szapora léptekkel futott a fennsík pereméig. Lia követte és hátborzongató látvány tárult a szeme elé.

Egy elhagyatott város. Az épületek néhol romba dőltek, és korom csúfította el őket. A völgy, mely régen virágzott, ma már felégetett pusztaság volt.

-Mi ez a hely?-kérdezte Dori.

-Hajdan ez volt Suhatag. Most már csak rom. Ez itt Smaug pusztasága.-válaszolt Balin.

-A nap mindjárt delelőre ér. Meg kell találnunk az ajtót, mielőtt lemegy. Gyertek!

-Várj! Ez itt a Kilátó? Ahol Gandalfot kéne bevárnunk? Mert semmiképp se...

-Látod őt?-vágott Bilbó szavába Thorin.-Nincs időnk a mágusra várni. Magunkra maradtunk. Gyere!

Lia Bilbó vállára tette a kezét:

-Gyere. Gandalf tud magára vigyázni. Utol fog érni minket. De ha tovább várunk, az utolsó esélyünk is elszáll.

-Ha igaz a térkép, az ajtónak itt kell lennie felettünk.-szólalt meg Thorin a meredek hegyoldal előtt.

Lia a kövek közt sétálva nézelődött, amikor megütötte a fülét Bilbó kiáltása.

-Itt fennt!

-Éles a szemed, Zsákos uram.-mosolyodott el Thorin.

Lia odaérve egy hatalmas kőszobrot pillantott meg, amely egy törpöt mintázott. Az alak ruhájába pedig egy hosszú lépcső volt vágva.

A törpök fáradtságos munkával kapaszkodtak fel. Lia felrepült, azonban Thorinnnál magasabbra sohasem szállt. Úgy érezte, a törpöket illeti meg, hogy elsőként állhassanak az ajtó előtt, majd léphessenek be rajta.

Mikor mindnyájan felértek, a háttérbe húzódott. Thorin a csillogó szemű törpök alkotta kör közepén állt.

-Ez lesz az. A rejtekajtó. Hadd bánja meg minden bennünk kételkedő ezt a napot!

A vándorok ujjongásban törtek ki.

-Nos hát, van egy kulcsunk. Ez azt jelenti, hogy valahol van egy kulcslyuk.-mondta Dwalin a követ méregetve.

-Durin napjának utolsó sugara megvilágítja majd a kulcslyukat.

Mind várakozva meredtek a falra.

-Nori!

Nori a falhoz lépett, és hozzá illesztett egy kis poharat. A fülét a pohárhoz tapasztott és egy kanállal a falat kopogtatta. Az üreget akarta megtalálni, ám nem járt sikerrel. Dwalin a falat rugdalta.

-Gyerünk, lemegy a nap!

A törpök egyre idegesebbek lettek.

-Maradj már, nem hallok semmit, ha rugdosódsz!-förmedt rá Nori Dwalinra. Közben a nap egyre lejjebb szállt.-Nem találom!

-Itt nincs! És itt sincs!-rúgott bele hatalmasat Dwalin a kőbe.

-Törjük be!

Glóin, Bifur és Bombur csákányt ragadott, és a követ ostromolta. Hamarosan azonban szilánkokra hasadtak a fémszerszámok.

-Gyerünk! Be kell törnie.-suttogta Thorin maga elé.

Lia egy ideje aggodalmasan figyelte az eseményeket. Most előlépett és földmágiát kezdett használni. Amint azonban ereje elérte a falat, szikrákat vetett és visszacsapódott a lányra. Lia hátratántorodott, de nem adta fel.

-Alohomora! Diffindo! Defodio! Deprimo!-harsogta átkait, mindhiába. Az átkok visszapattantak, az ajtó zárva maradt.

-Elég lesz! Az ajtó zárva. Hiába erőltetjük. Erős varázs védi, Lia sem tudta kinyitni.-kiáltotta Balin.

A nap eközben egy utolsó, aranyszínű búcsúvillanással eltűnt.

-Nem. Nem! Durin napjának utolsó fénysugara megvilágítja a kulcslyukat. Ez áll itt.-nézett rájuk kétségbeesetten Thorin. Lia lehajtotta a fejét.

-Miben tévedtünk? Miben tévedtünk?-fordult barátjához.-Balin...

-Elvesztettük a fényt. Már nincs mit tenni. Csak egyetlen esélyünk volt. Menjünk innen fiúk. Vége.

-Várjatok csak!-mondta Bilbó. Lia szomorúan nézte a törpöket a kis hobbit mellett állva-Hová mentek? Nem adhatjátok fel most!

A törpök egyesével, reményvesztetten elindultak lefelé. Thorin a földre ejtette a kulcsot, és Lia hatalmas bánatot látott az arcán.

-Thorin.-suttogta a félszerzet.-Nem adhatod fel most.

A törpvezér csak a kezébe nyomta a térképet, majd elindult a többiek után.

-Te miért maradsz?-kérdezte Bilbó Liától.

-Mert hiszek a hobbitok megérzéseiben. Azt viszont nem hiszem, hogy itt lezárulna a történet.

-Állj oda a szürke kőhöz.-mormolta maga elé Bilbó.-Mikor a rigó kopog. Lenyugvó nap... És Durin napjának utolsó fénye megvilágítja. Utolsó fény. Utolsó fény....

-Nem kopogott a rigó.-suttogta Lia. Egy apró madár szállt le melléjük, csőrében lévő zsákmányát a kőhöz csapkodta.

Ekkor a vékony felhőréteg eloszlott és előbújt a hold. Ezüstös fény csinos mintákat rajzolt a kőre. Ekkor Liának és Bilbónak is eszébe jutott valami.

-Az utolsó fény!-kiáltott Bilbó örömteli hangon.-A kulcslyuk! Gyertek! Gyertek vissza! Itt a holdnak a fénye, az ősz utolsó holdja!

A törpök már messze jártak, hogy meghallják Bilbót.

-Hol a kulcs?-kérdezte izgatottan Lia.

-Hol a kulcs?-perdült meg maga körül Bilbó.-Hol van? Pedig itt volt. Jaj, ne, az előbb még itt volt. Biztos, hogy...

Ekkor lábával eltalálta a kulcsot, ami szép ívben repült a szirt széle felé. Liában megfagyott a vér, de ekkor egy nehéz, csizmás láb nehezedett a kulcs láncára. A láb Tölgypajzsos Thorinhoz tartozott.

Thorin felemelte a kulcsot. Lassan, tisztelettel az ajtóhoz lépett. A törpök néma csendben vártak. Tölgypajzsos a lyukba helyezte a fémkulcsot, és elfordította. A zár kattant. Nekifeszült a kőfalnak, mire az ajtó tompa puffanással kinyílt. Thorin belépett a Hegybe.

-Erebor.-suttogta.

-Thorin.-szólalt meg Balin, érzelmektől elfúló hangon.

-Felismerem e falakat. A csarnokot. A köveket.-simította végig az alagút falát.-Emlékszel rá, Balin? Az aranyfénnyel teli termekre.

-Emlékszem.-mondta különös, megtört hangon.

A törpök lassan mind beléptek az ajtón. Utolsóként Bilbó és Lia. Az ajtó felett dombormű volt látható, mely a király trónját és az Arkenkövet ábrázolta. Alatta és felette törprúnák díszelegtek.

-E helyen van Durin népének hetedik királysága.-olvasta a kőbe vésett szöveget Glóin.-A hegy Szíve egyesítse az összes törpöt ennek az otthonnak a védelmére.

-A király trónja.-mondta Balin Bilbónak.

-És az mi?-mutatott Bilbó a Király Ékkövére.-Ott fölötte.

-Az Arkenkő.

-Arkenkő? Az meg mi?

-Az, betörő uram, az amiért te itt vagy.

Bilbó meghökkenve fordult körbe, de mindenütt várakozásteljes tekintettekkel találkozott. Bilbó elindult Smaughoz.

Másfél óra telt el. Már Balin is kijött, aki bekísérte Bilbót. Lia tépelődve ült egy kövön. Egyre fülébe csengtek Fili szavai: ,,az öcsém mellett a helyem". Először fordult elő, hogy választania kellett a családja és a barátai közt. Edzett szíve lett a sokszázévnyi harc alatt, s nem is volt kiért aggódnia. Mostanáig. Biztosan tudta, hogy Amarok a medálja nélkül nem éli túl hosszan a vadonban. Viszont Thorinénak sincs esélye nélküle. Talán, ha sikerülne elég gyorsnak lennie...

Hirtelen egy hangos ordítás hallatszott.

-Mi lesz Bilbóval?-kérdezte Ori.

-Hagyunk időt neki.-válaszolta Thorin.

-Ugyan mire? Hogy megöljék?-kérdezte Balin.

-Te félsz.-nézett hosszan barátja szemébe Thorin.

-Igen. Elismerem. Téged féltelek. Betegség borítja be ezt a kincshalmot. Ami a nagyapádat is az őrületbe kergette!

-Nem vagyok a nagyapám.

-De önmagad se vagy! Az a Thorin, akit én ismerek, nem habozna bemenni.

-Nem fogom kockáztatni a küldetést egyetlen betörő életéért.-ejtette ki szinte undorral a szavakat. Lia valami ismeretlen fényt látott a szemében, ami megijesztette.

-Bilbó. A neve Bilbó. Thorin, én most elmegyek.-mondta ki a nagy nehezen meghozott döntését.

-Elmész? Miért?

-Látod ezt?-vette elő Amarok medálját.-Világít. Az alakváltók medálja, ha elveszítik, egy bizonyos távolságon belül világít. Az öcsém él. Szüksége van rám.

-Nem mehetsz el. Nekünk is szükségünk van rád a sárkány ellen, hallod? Nem mehetsz el!-ragadta meg Thorin durván az alkarját.

Lia karjából szikrák pattantak. Thorin ijedten ugrott hátra. Lia hangja, mikor megszólalt, hideg volt, és metsző, mint az északi szél.

-Nem vagyok sem szolgád, sem katonád, Tölgypajzsos Thorin. Megölhetitek a sárkányt, de hiába, ha a kincs teremt helyette másikat. Én most elmegyek. Remélem, hogy mikor visszaérek, nem egy sárkányt, hanem az én kedves barátomat, Thorint találom itt. Nem hagylak cserben titeket.-nézett ellágyulva a törpökre.-De most elmegyek.

Ezekkel a szavakkal odalépett a szirt pereméhez, és levetette magát. A törpök közül néhányan ijedten kiáltottak, de a lány egy félfordulattal a levegőbe emelkedett, szárnyi szélesre tárva suhogtak.

A Bakacsin-erdőbe tartott. Sejtette, hogy Amarok is arra megy, az orkok nyomán. Sietnie kellett. Időben meg kellett járnia az utat. Oda és vissza.

Sziasztok!

Meghoztam az újabb részt. A szemfüleseknek egy kis játékot találtam ki. Három utalást rejtettem el a fejezetben (bár az egyik nem is annyira rejtett). Szerintetek mik ezek, és mire utalnak? Segítségnek annyit elárulok, hogy három különböző könyvre vonatkoznak.

Lassan a vége felé közeledünk a történetnek. Tizenhétfejezetet tervezek írni, plusz egy írói utószót. A kép a fejezet elején saját szerkesztésű, remélem, elfogadható.

Hamarosan itt a tavasziszünet, úgyhogy a lezárást hamarabb hozom majd. Maradjatok otthon és vigyázzatok magatokra!