A nyári nap forró sugaraival próbálta olvasztani a betont a város utcáin, sikertelenül. Egyedül annyit ért el erőlködésével, hogy bezártságra kényszerítette a szomszédság valamennyi lakóját, hogy véletlenül se dugják ki az orrukat se a sivatagi hőség miatt. Már a fagylalt, jégkása ás a fagyásig behűtött víz sem tudott mit tenni, de a nyitott ablakok sem; a házakban és házakon kívűl se lett éppen hűvösebb. A legtöbben ilyen körülmények közt a TV előtt ücsörögtek, várva a híreket a közelgő lehűlésről, ám ezek sosem hangzottak el, annál inkább a kocsimosásról és pázsitöntözésről újonnan hozott rendelkezések, amik csak még unalmasabbá tették a minden napokat. Egyszóval az utcák egyre kihaltabbakká váltak a nappali órákban, hiszen csak néhány 11 éves forma kisfiú szaladgált a járdakon vagy a parkokban. Bárki, aki arra járt, szimplán mondhatta volna, hogy csak fogócskáznak, hiszen ennél egyszerűbb magyarázat nincs arra, hogy néhány gyerek nevetgélve szaladgál a megsárgult, kiszáradt füvön. Igen, csakhogy a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Hirtelen azonban, ez a megmagyarázhatatlan futkározás is abbamarad, ugyanis egy nagy furgon és egy mögötte guruló autó éppen leparkol a Privet Drive 34 -es számú, gondosan fehérre festett kertes háza elé. A jobban belegondolva nem is olyan különleges jelenetre még a szomszédok is kidugták a fejüket, akár az ajtón is kikucskultátak. A gyerekek a parkból rögtön odarohantak, mit sem törődve félbeszakadt játékukkal, legalábbis a legtöbben. Egyikük ravaszul a bokorba rejtőzve figyelte az eseményeket, mintha attól tartana, hogy a jelenet után, rögtön Ő lesz a következő célpontja a szórakozási lehetőségek közül a többi fiú számára.

A furgonból két férfi szállt ki, gondosan megigazítva fejükön a bizonyosan cégtől kapott baseball sapkát, majd nagyot sóhajtozva kinyitották a csomagtartó két ajtáját és elkezdték a karton dobozokat szépen felhordani az épületbe. Amikor a bútordarabok következtek még nagyobbakat sóhajtva, olykor nyögdécselve cipelték be őket a feljárón haladva. Mögöttük a szürkésen csillogó vadonatúj autó alaposan odafigyelve parkolt be a garázs árnyékába, majd motorja szépen lassan pihenni tért és leállt. Néhány ajtó csapódás után egy bájos család lépett ki a tűző sugarakra, hogy mindenki alaposan szemügyre vehesse őket. A szülők barátságosan mosolyogtak a még mindig nyitott szemekkel figyelő szomszédokra, akik egy-egy hamis vagy őszinte mosollyal, de viszonozták. Kislányuk az előtte lévő három jókora doboztól nem igen látott sok mindent a bámulókból vagy éppen a bámészkodókból, ezért némi morgás kiséretében egyszerűen bement a házban, miközben hosszú, vörös hajtincseit a nem létező fuvallat ide-odalobogtatta a háta mögött. Nem igazán hasonlított elődeire: Anyának rövid, göndör sötétebb fürtjei voltak, szemei szürkésen csillogtak, arca sovány volt. Apja nála magasabb termett volt, talán egy kicsit szélesebb is. Neki ugyan göndör tincsei nem igen voltak, inkább gondosan elkészített barna hajkoronája, és mogyoró szemei, kicsit görbe orral alattuk. Inget viselt, egy hosszú kék nyakkendővel, ami egészen fekete nadrágjához tartozó fémcsatos övéig ért le, felesége egy egyszerűbb, fehér nyári ruhát, míg addigra már beviharzott kislányuk egy rövid nadrágot, kedvenc csillag mintás pólójával kiegészítve na meg addigra kicsit poros szandájával. Ő saját kérésére a padlás szobát kapta meg lakosztályul, hogy még csak véletlenül se zavarja meg senki akaratán kívűl. Az addigra oda felhurcolt bútorokról, egykedvűen kezdte el lehámozni a műanyag zacskókat, majd fintorogva rendezte be könyves szekrényét, jelezve a szobában itt-ott előforduló pókhálóinak, ez a költözés nem az Ő ötlete volt. A világ minden kínjával megtelve kipakolászta a három karton doboz tartalmát, majd unottan lehuppant fekete ágyneművel bevetett fekvőhelyére, miközben zöld szemével a plafont pásztázta, számolgatva a gerendákat. Azonban egy lenti ricsaj megzavarta ezen tevékenységében, mire ő nagyot sóhajtva lemászott kis zúgából, erős hátfájást színlelve magának, csak, hogy még több keserűség legyen a kényszerített költözésben. Hamar kiderült a hangforrása: Kalitkába zárt hűséges baglya huhogott kétségbeesetten, miszerint a kiábrándító bűbájt ideje lenne levenni róla. A lány csak kisebb mosolyt eresztett el, majd megcsóválta a fejét. Alaposan körülnézve igyekezett megbizonyosodni arról, hogy minden zárva van, majd előhúzott egy pálcát a zsebéből és megkocogtatta a ketrecet. Hamarosan mindenki számára láthatóvá vált a kalitkába zárt madár.

- Lily azt hittem megbeszéltük, hogy a varázslatot - kezdett bele háta mögül egy hang, amit ő elnémított közbeszólásával, majd csípőre tette a kezét.

- Tartsam a szobámban, tudom - mosolyodott el egy kicsit - De honnan kéne tudnom, hogy hol van Vénusz, ha nem is látom? Valahogy Őt is fel kell vinnem a szobámba! De megígérem, hogy ez volt az utolsó alkalom! - süllyesztette vissza zsebébe a pálcát, majd a választ meg nem várva apjától, felsietett a padlásszobába. Igaz, már nem volt egyedül, de még így is rendkívűl unalmas volt, a szobába ücsörögni, így jobb híján leszaladt és újratöltötte a madáritatót, hogy szeretett állata ne haljon meg szomjan. Jobb híján az ablakon át szemlélte, ahogy a leizzadt, addig cipekedő emberek fáradtan visszaülnek a furgonba, majd elviharoznak, egy porfelhő kísérletében. A fiúk is szépen lassan elszállingóztak a ház elől, és visszaszaladtak a parkba, ahol rögtön keresgélni kezdtek valamit. Már vagy háromnegyed órája csak nézte ahogy új szomszédai esettlenül keresgélnek valami után, amikor megelégelte a tétlenséget. Savanyú képpel leszaladt a lépcsőn és távozott a házból az ajtón keresztül, majd elindult arra a helyre, ahol a pufóbbnál pufóbb gyerekek hasaltak a bokrok között vagy ügyetlenül igyekeztek a fára mászni. Nagyokat sóhajtozva lépkedett oda a fiúkhoz.

- Esetleg segíthetek? - kérdezte az egyik legbutább tekintetű sráctól, aki a rajta lévő súly miatt nem tudott sok felé menni keresni. Meg sem várva a választ megint nagylelkűen megkérdezte egyre lenézőbb tekintettel - Mit kerestek?

- Inkább kit - felelte flegmán vissza a fiú, akitől úgy tűnik annyi tellett, hogy kérdésekre válaszoljon - A bolond Pottert - a név hallattán Lily kicsit megremegett, hiszen valahonnan nagyon ismerős volt a név. Persze gyorsan ejtette ezt a kétségbeesését és rezzenéstelen arccal visszakérdezett.

- Bolond Potter? - vonta fel a szemöldökeit, mintha olyannyira érdekelné az eltűnt fiú, mire a beszélgető társa vállat vont.

- Az. Mindig furcsaságokat szokott művelni. Tavaly valahogy felrepítette magát a suli tetejére. A szüleim sem bírják, viszont dolgoztatni és persze verni nagyon jól lehet. Így végülis felnevelik - vetette oda, mire a lány szemei tágra nyíltak. Nem számított arra, hogy itt is vannak ilyenfajta gyerekek, viszont emlékezett hasonló históriákra az anyjával kapcsolatosan. Így csodálkozás és kíváncsiság helyett, inkább mérhetetlen dühöt érzett a fiú cselekedeteivel kapcsolatban - Mi a neved? - ejtette ki gondolatvilágából a nagydarab.

- Lily Evans-Snape - szólt még mindig hidegen - A tiéd?

- Dudley Dursley - vetette oda hanyagul - Érdekes neved van. Az anyám lánykori neve Petunia Evans volt, a húgái pedig Lily Evans. Ahogy hallottam Ő is bolond volt, mint a fia - mit sem törődve a ténnyel, hogy már egyre inkább alakulnak a célozgatások néhai édesanyjára, inkább továbbkérdezősködött.

- Valóban nagyon érdekes - vette le róla tekintetét, miközben kisepert néhány vörös tincset a szemeiből - Szóval, ez a Bolong Potter az unokatestvéred? - vonta fel a szemöldökét.

- Ja - mondta, majd rászólt dagadt csatlósaira - Abba a bokorba még nem néztétek idióták!!! - mutatott az új házukkal szemben fekvő bokorhoz, de mielőtt még a többi fiú is elindult volna oda, megállította őket.

- Állj! - emelte fel jobb kezét, mire Dudley kérdőn nézett rá - Majd megnézem én - sétált a bokor felé, majd néhány seb árán bemászott az ágak közé. Egy fekete hajú, smarag zöld szemekkel visszanéző félő tekintettel találkozott össze. Lily csak a szájára tette a mutatóujját jelezve, hogy nem kellene nagyon megszólalnia, majd még néhány ágat erőteljesen megrázott jelezve, hogy valamit igazán nagyon szeretne meglelni. Pár perc után a fiúra kacsintott és kilépett a bozótból, néhány levélel a hajában - Nincs ott semmi, csak sok gyom és tüske - mutatta meg karján lévő karcolásokat, amíg végleg elvették a többiek kedvét a keresgéléstől, majd hirtelen ravasz ötlettől vezérelve tehetetlenül megvonta a vállát - Talán már akkor elszaladt, mikor látta, hogy mind a költözésemet figyelitek - azzal a csapat tagjai egymásra néztek, és futni kezdtek kifelé a parkból.

Az égről az addig izzó nap lassan búcsút vett a még mindig szilárd betonúttól, ami jelezte a vörös hajú jövevény számára: Ideje kiengedni Vénuszt, hogy vadászon. Fáradt tekintetét a bokorra vetette, ugyanis annak rejtélyes megbúvója még mindig ott kuporgott. Kicsit megvetette a fiút, hogy nem állt ki magáért és gyengének titulája be magát a társadalomban. Kicsit sajnálta, amiért kergetik vagy megverik. Leginkább végtelen közömbösséget érzett felé, miszerint csak a jóindulata miatt segítette ki őt a bajból. Vagy hirtelen felindulásból. Nagyot sóhajtott, majd köszönetnyilvánítást nem várva, visszament új otthonába, ahol anyja éppen a vacsorával ügyeskedett. Emiatt kibírhatatlan hőség volt, az amúgy is forró házban, inkább felfelé vette az irányt. Nevelőszülei látszólag nagyon jól érzik magukat a környéken, aminek egy részt nagyon örült, másrészt már nem annyira. Ennyi boldogságuk lehet, hamár baba kora óta nevelik, de hiányzott neki a varázslatos vidék. Ahol minden olyan dolog, mint a repülést nem tesz bolonddá senkit. Nem éppen a kedvence a muglik közötti élet, és ezt varázstalan apja tudja a legjobban, de elmondása szerint belefáradt a folyamatos váratlan meglepetésekkel teli életben, így inkább egy csendes vidékre költözött és hozta családját is; boszorkány feleségét, aki rendszeresen bejár dolgozni saját tallárüzletébe az Abszolútra. Annyi öröme volt az egészben, hogy legalább a Roxfort-ba hamarosan bemutatkozhat, mint ifjú boszorkánytanonc. Holnap indulhatnak az anyjával beszerezni a megmaradt kellékeket, hiszen eddig egyedüli társa csak néhány használt könyv és egy pálca volt, valamint a baglya, Vénusz.

Miután sikerült megszabadulni a ráragadt piszoktól és pizsamáját is sikeresen felhúzta, elhúzta fekete függőnyét és beengedte a friss éjszakai levegőt. Álmatlanságtól szenvedve a legjobb ötletnek egy könyv olvasása tűnt, így nemes egyszerűségtől vezérlelve levette a polcról Bathilda Bircsók: A mágia története című könyvet és olvasni kezdte. Nem volt a kedvenc olvasmánya, de azért megfelelő időre lekötötte a folyamatos szövegelése arról, hogy a muglik mégis miért nem tudnak könnyen hinni a varázslatokban, azon kívűl még szó esett benne a boszorkányüldözésekről, Gellert Grindelwald eszméjiről, a három napos varázslópárbajról, na meg a Harry Potterről, a fiúról, aki túlélte. Nevetségesnek lehetett nevezni a gondolatát annak, hogy a fiú, aki legyőzte Voldemort-ot azonos legyen a szerencsétlen bokorba bújkáló fekete hajúval. Viszont nem lehetett azt mondanni, hogy valamennyire nem tetszett neki az, hogy lehetséges a Nagy Harry Pottert mentette meg néhány mugli fiútól. Baglyát látszólag kevésbé hatotta meg gazdája jókedve, ugyanis rosszallóan vette tudomásul, hogy még mindig nem mehet ki vadászni. Látszólag neki sem tetszett az a változást, miszerint meg kell várja a muglik elszenderedésének idejét, hogy aztán kiengedhessék. A kalitka folytonos zörrejére Lily is felkapta a fejét, majd unottan elfordította a kulcsot a zárban.

- Ne feledd, nem szabad, hogy bárki megtudja a létezésedet, különben végünk - szisszegtek, majd kicsapta az ajtót, ami eddig kisállatát tartotta rabságban, ami aztán kirepült az éjszakába.