- Ez különös. – szólalt meg Bonaccorso, miután elmeséltem neki mindent.

- Szerintem az Imperium valahogyan megbűvöli az embereket és maguk mellé állítják. – mondtam és beleharaptam a húsba.

- Lehet, hogy igazad van. – bólintott Bonaccorso, majd átnézte azokat a papírokat, amiket a sátorban találtam.

- Mit írnak? – kérdeztem.

- Semmi jót. – válaszolta szomorúan.

- Olvasd el! – kértem.

- Ezt inkább olvasd el te magad! – adta nekem, mire lesütöttem a szemem.

- Az az igazság, hogy nem tudok olvasni.

- Nem baj! – mondta kedélyesen Bonaccorso. – Majd megtanítalak.

- Akkor miről szól? – sürgettem, mire a barátom olvasni kezdett:

Mélyen tisztelt, Hila királynő!

Óriási örömömre szolgált, hogy az Imperium oldalára állt e nagy vészben. A király erős és bölcs, de nem annyira, hogy az utunkba álljon. Az ellenállók veszélyesebbek lettek, ugyanis megjelent a prófécia által jövendölt harcos, akiről egy titkos informátor tudósított minket. Csak azért nem mondom el, a hatalmas királynőnek az informátor nevét, mert, ha a levél rossz kezekbe kerül, elveszíti az inkognitóját. Megértését kérem! Azonban nem erről szeretnék beszélni. Az ellenállók egyre bátrabban támadják a királyt, ami nekünk jó is és rossz is. Ugyanis hiába gyengítik a királyt, ha ők ezzel erősebbek lesznek. Ezért szeretnénk a tündérek népét megkérni, hogy akadályozzanak meg egy ilyen támadást. Az informátorunk egy igencsak fontos információt osztott meg velünk. Mi szerint az ellenállók két hónap múlva megtámadnak egy királyi szállítmányt Trem közelében. A szállítmány fegyvereket, pénzt, ellátmányt és ékszereket tartalmaz. Azt szeretnénk, ha az ellenállók előtt megszereznék a fegyvereket, ellátmányt, pénzt és ékszereket. Szolgálataikért cserébe megtarthatják az ékszereket és a pénz harminc százalékát. Emellett hatalmunkban áll védelmet nyújtani a tündérek népének. A támadás után minden bizonnyal mind a király, mint pedig az ellenállók meg fogják támadni a tündék városát, Distiratsua-t. Miután megnyertük a háborút az Imperium segít a tündéreknek újjá és szebbé építeni a várost. Remélem, hogy két hónap múlva személyesen vehetem át a zsákmányt a mélyen tisztelt királynőtől.

Legnagyobb alázattal üdvözli, Grimwald.

Néhány perc csönd telepedett ránk. Csak a szél susogása hallatszott. Az erdőben állatok neszeztek.

- Áruló van az ellenállók között. – törtem meg a kissé hosszúra nyúló csendet.

- Igen. – értett egyet velem Bonaccorso. – De mit tegyünk? – gondolkodott el.

Én is így tettem, majd kis idő után megszólaltam:

- Juttassuk el nekik.

- És mégis hogyan? – kérdezte.

- Tamrattal. – válaszoltam, mire Bonaccorso megtántorodott.

- Te... - kezdte, azonban közbevágtam.

- Igen, kihallgattam a beszélgetéseteket.

- Mégis hogyan? – hápogott.

- Mint ott te is mondat, át tudok változni. – néztem rá egy kicsit szúrósan. Azonban nem hagytam neki időt reagálni, hanem inkább folytattam. – Arra rájöttem, hogy valamin részt vettetek ketten. És Tamrat is említette, hogy már vagy ezer éve nem fogott fegyvert. És te is mondtad, hogy már nagyon régen voltál terepen. Nem tudom, hogy mi történt, de azt tudom, hogy valami közötök van az ellenállókhoz. – néztem rá megerősítésért.

Bonaccorso sóhajtott egyet.

- Igazad van. – mondta. – Mi ketten az ellenállók tagjai vagyunk. Többet viszont majd később. És mit tervezel? – kérdezte.

Az igazat megvallva utálok vezetni. Bonaccorso is, mintha rám terelné a döntéseket. Nem tudom, hogy ezzel mi a célja, de majd még kifaggatom.

- Visszamegyünk Principiumba. – kezdtem. – Meggyőzzük Tamratot, hogy juttassa el a levelet az ellenállókhoz. Aztán mi meg elmegyünk arra a bázisra.

- Jó terv, drága barátom! – csapott a vállamra Bonaccorso.

Ismét egy kis csend állt be közénk. Elővettem a kőlapot, amit találtam.

- Bonaccorso! – szólítottam meg. – Mi ez a kő? – adtam a kezébe, mire ő vizsgálgatni kezdte.

Ahogy nézegette szeme folyamatosan, egyre jobban kerekedett el. A sapkáját megigazította a fején.

- Ezt te hol találtad? – kérdezte. – A sátorban, a levél mellett.

- Ez különös. – morfondírozott. – Mire kellene nekik? És hol találták ezt?

- Én is ugyanezeket kérdeztem magamtól. – mondtam. – A bázison hátha választ kapunk ezekre a kérdésekre.

- Lehet, hogy igazad van. – bólintott a kereskedő.

- És tudod, hogy mi az? – mutattam a kőlapra.

- Csak sejtésem van. – válaszolta. – Ha az, amire gondolok, akkor sok mindent megváltoztathat.

- Vagyis nem mondod el. – jegyeztem meg.

- Nem. – értett egyet Bonaccorso. – Majd, ha biztos leszek benne, hogy az az, amire gondolok, akkor megmondom.

- Rendben. – bólintottam.

- De most szerintem tegyük el magunkat holnapra. – mondta Bonaccorso.

Másnap reggel igencsak hűvös volt. Április eleje volt, viszont most igencsak farkasordító hideg volt. Ismét Bonaccorso ébresztett, majd visszaindultunk a faluba.

Az igazat megvallva nem gondoltam volna, hogy már ilyen hamar ismét találkozok Velivel. És persze Phoebe-vel. Visszagondoltam az ígéretemre. Nem szabad megtudja az apjáról az igazságot. Nem tudom, hogy hogyan fogom ezt megmagyarázni, de ezt is meg kell oldani.

- Min gondolkodsz ennyire? – kérdezte Bonaccorso.

- Sok mindenen. – válaszoltam, mire az elnevette magát.

- Azt el tudom képzelni. – mondta.

- Phoebe. – néztem a barátomra. – Nem szabad megtudja az igazat az apjáról.

- Ezt mesélted. – bólintott. – Márpedig biztos, hogy majd válaszokat akar az apjáról.

- Ez a baj. – mondtam.

- Az igazat megvallva ötletem sincs, hogy mit mondj neki. – csóválta a fejét Bonaccorso.

- Nekem sincs. – gondolkodtam el.

Az út maradék részét csendben tettük meg. A folyóhoz érve nagy csend honolt a faluban. Senki sem volt az utcákon. A kereskedők kocsija még mindig a falu szélén állt, de ott sem volt senki.

- Nem tetszik ez nekem. - néztem Bonaccorsora.

- Nekem sem. – értett egyet.

- Itt álljunk meg. – kértem, mire a kereskedő megállította a lovakat.

- Itt valami baj van. – szállt le a bakról a barátom.

- Nem is kicsi. – követtem a példáját és azonnal szemet szúrt egy lábnyom. – Régi barátaink vannak itt. – mondtam.

- A vérfarkasok. – suttogta Bonaccorso.

- Sajnos. – sóhajtottam.

- Ki kell derítenünk, hogy mi folyik itt. – jegyezte meg.

Ekkor madarak csiripelése ütötte meg a fülemet. Felnéztem és egy csapat veréb repült a falu felé.

- Maradj itt és vigyázz a lovakra. – mondtam neki és felmutattam a madárrajra.

- Jó terv. – nézett rám elismerően.

A verébre gondoltam és hagytam, hogy azonosulni tudjak vele. A következő pillanatban már a levegőben repültem a raj felé. Felgyorsultam és berepültem a csapat közepébe. A falu fölé érve meg is pillantottam az utcák között járőröző vérfarkasokat. Hála az isteneknek egyetlen egy falusi sem az utcákon. Viszont ekkor Tamrat rontott ki a házból egy karddal a kezében. Az egyik vérfarkas ráugrott, amit a férfi kikerült, majd megvágta a farkas oldalát. De aztán egy másik farkas leteperte. Tamrat kezéből kiesett a kard. A vérfarkas már éppen harapott volna, ha egy nagyobb arrébb nem löki. Lycaon volt az. Valamit morgott, majd Tamratra nézett, mire az házról házra járt és kirángatta az összes falusit. A vérfarkasok a sarokba szorították őket.

- Bújj elő, Valerius! – ordította Lycaon. – Az egész falu és a kereskedők a foglyaink. Nem esik bántódásuk, ha elő jössz. Vagy netán a kedves Phoebe megtudja az igazat, amit rejtegetsz előle.

Gyorsan gondolkodni kezdtem. Lycaon a híd felé van fordulva. Egy igencsak veszélyes ötletet eszeltem ki.

- Tudom, hogy itt vagy! – ordította Lycaon. – Látom a kereskedőt és kocsiját. Bújj elő!

Nem is várakoztam tovább, hanem zuhanó repülésbe kezdtem. A föld közelébe érve visszaváltoztam és a levegőben egy nyílvesszőt eresztettem az egyik farkas szívébe, ami összeesett, majd ebből is füst szállt fel. Bukfencezve érkeztem földet, majd egy újabb nyílvesszőt küldtem egy másik farkasba. A kettő farkas, ami most már ismét rendes farkas lett elmenekült.

- Á, hát itt vagy! – fordult meg Lycaon.

- Tűnj innen! – mondtam.

- Ó, ez nem úgy megy! – nevetett a vérfarkas. – Először is szeretném, ha mesélnél egy kicsit a kedves Phoebenek.

- Mit akar? – kérdezte a rémült lány Veli mellett.

- Mik ezek? – kérdezte a fiú, azonban figyelmen kívül hagytam őket.

- Nem mesélek senkinek semmit. – néztem egyenesen Lycaonra.

- Akkor mondjam el én? – kérdezte és kíváncsian rám nézett.

Elgondolkodtam. Tamrat azt mondta, hogy Lycaon azt hiszi, hogy elég erős vagyok átvenni a helyét. Lehet, hogy ez egy teszt.

- Jól gondolkodsz, kölyök. – mondta Lycaon. – Na, mi a válaszod?

- Ez. – válaszoltam és farkassá változtam.

- Nem lehet mindent harccal megoldani. – jegyezte meg Lycaon.

- De most nincs más választásom. – morogtam.

- Igazad van. – értett egyet a vérfarkas. – De meggondolatlanul cselekedtél.

- Miért? – kérdeztem.

- Mert így sebezhetőbb vagy. – azzal rám ugrott.

Morogva ugrottam hátrébb, majd meglendítettem a mancsomat, ami elől Lycaon ugrott el. Köröztünk egymás körül, majd támadtam. Ugrottam, mire Lycaon oldalra ugrott és a mancsával végig karmolt az oldalamon. Felvonyítottam. Vér csöpögött az oldalamról. Lycaon morgott.

- Lehet, hogy rosszul döntöttem volna? – kérdezte.

- Majd eldől. – válaszoltam és úgy tettem, mintha ugranék.

Lycaon oldalra sasszézott, mire én is megkarmoltam a pofáját.

- Nem rossz. – mondta elismerően, majd elém ugrott és belém harapott.

A látásom elhomályosult. Összerogytam. Éreztem, ahogy egy testtelen valami a tudatommal akar egyesülni.

- Nem sokára vérfarkas leszel. – mondta Lycaon. – A falkám tagja. Meg fogsz bűnhődni a gyengeségedért.

Egy szellem akart velem egyesülni, hogy vérfarkasok legyünk. Küzdöttem ellene. Látomásszerű emlékfoszlányokat láttam. Nem hagytam magam. A szellemet arrébb löktem. Az erre még erősebben közeledett. Rángatózni kezdtem. Vissza kell, változzak emberré. Koncentráltam, de nem volt hozzá elég erőm. A szellem már majdhogynem egybeolvadt velem. Tudtam a gondolatait, akaratát, céljait és vágyait. És ezt nem tudtam feldolgozni. A szellemet arrébb megpróbáltam kizárni, de nem akart sikerülni. Ekkor halványan egy ember alakja jelent meg előttem.

- Különíts el a gondolataidat, Valerius! – szólt az alak, de nem láttam az arcát, mert a nap erősen sütött. – A szellemet csak akkor győzheted le, ha tudod, hogy ki vagy te magad. Lycaont le kell, győzd! Gyűjts össze minden haragot, érzelmet és engedd el. Ismerd meg magad! Kerülj egyensúlyba magaddal. Ha a tested, a lelked vagy az elméd legyengül, akkor a másik kettővel erősítsd meg.

Az ember eltűnt és én visszakerültem a saját testembe. A szellem tovább küzdött. De most már tudtam, hogy mit kell, tegyek. Emlékeket idéztem fel. Amikor felébredtem egyedül az erdőben öt éves koromban, nem emlékezve semmire. Amikor találkoztam Bonaccorsoval és a kereskedőkkel. Amikor felfedeztem a különös képességemet. A menekülést a vérfarkasok elől. Érzések törtek fel bennem. A magány, a sértettség és a düh. A szellemet ekkor az akaratommal megsemmisítettem. Emberré változtam.

- Ez lehetetlen. – mondta csodálkozva Lycaon.

Felálltam, de a harapás, még mindig hatással volt rám. Az íjamra egy nyílvesszőt helyeztem. Felhúztam és Lycaonra szegeztem.

- Engem nem tudsz megölni! – ordította dühödten.

- Még nem. – helyesbítettem.

A nyíl vége ekkor lángra lobbant. Narancs- és citromsárgás színűen lobogott.

- Hogyan? – kérdezte Lycaon, mire elengedtem a nyílvesszőt, és vele együtt a dühömet is.

A tűz fellobbant és egy hatalmas energiasugarat szabadított el. A vérfarkasok vonyítottak a fájdalomtól.

Utolsó emlékem az, hogy Bonaccorso és Tamrat fölém hajol, és baljósan egymásra néznek. 

Itt is vagyok egy újabb résszel. Remélem elnyerte a tetszéseteket. Ha igen jelezd egy vote-tal és egy kommentel. Nagyon megköszönöm. Na, sziasztok!