T/N = te neved

Vasárnap vidáman, a kis bőröndömet húzva magam után haladtam a kollégium folyosóján a szobám ajtaja felé. Tisztában vagyok vele, hogy a magánsulisokat gyakran kinézik, de én kifejezetten szerettem az iskolámat. Főként, mert választhattunk, mit akarunk tanulni. Én például a kreatív írás mellett döntöttem. De járnak ide olyanok, akik táncolnak, vagy színészkednek, esetleg zenélnek. Ugyanakkor, kisebb létszámban, de vannak, akik tudományos órákra járnak.

Az ajtóm előtt megállva kerestem ki a kulcsomat a kabátom zsebéből. Ám, mikor a zárban el akartam fordítani, nem tudtam. Vagyis nyitva volt, ami szokatlan, mert a szobatársam este szokott beesni a suliba.

Szemöldökráncolva nyitottam be, és meglepetten láttam, hogy a szobában ott ácsorgott egy szép, szőke hajú lány, és az iskola igazgatója.

– Ó, ööö... jó napot! – köszöntem meghökkenve, mire mindketten felé fordultak.

– Á, Yelena, ő itt a szobatársad, T/N.

– Elnézést, hogy mondja? Hol van Stacy? – értetlenkedtem.

– Történt egy kis átszervezés. Én már megyek is.

Az igazgatónő kilépett mellettem a szobából, én pedig magam után húzva a bőröndömet, bementem a helyiségbe.

– Bocs a szobatársad miatt – motyogta Yelena.

– Tessék? Ja, nem baj! – legyintettem. – Igazából utáltam.

Mosolyogva huppantam le az ágyamra.

– Majd letakarítom az ajtón lévő tábláról Stacy nevét, és felírhatod a sajátodat.

Ő csak csendben bólintott, majd elkezdte kipakolni a holmijait. Feltűnt, hogy az ő bőröndje nagyobb, mint amibe egy heti holmit szokás hozni. És valóban több ruha volt nála.

– Nem mész haza a hétvégére? – kérdeztem, de nem válaszolt, csak tovább pakolászott. – Ó... érzékeny téma, igaz?

Yelena csendben bólintott.

– Bocsánat.

Ezt követően mindketten némán ürítettük ki a bőrödjeinket, majd nekiláttam, hogy eltegyem a könyveimet és füzeteimet holnapra.

– Te mire jelentkeztél? – érdeklődtem.

– Az hosszú sztori, hogy kerültem ide, de igazából megkérdezték, mit szeretek csinálni, meg mihez értek. Nem igazán tudtam mit mondani, így a legegyszerűbbnek tűnőt választottam. Írás.

– Én is arra járok. Majd tudok segíteni – mosolyogtam.

Igazából tetszett Yelena akcentusa. Nem voltam benne biztos, de arra tippeltem, hogy orosz lehet.

– Köszönöm.

A vacsoráig továbbra is csendesen telt az idő, de inkább nem erőltettem a dolgot.

– Yelena, figyelj, most kéne lemennünk enni, de ha nem vagy éhes, maradhatsz.

– Milyen itt a kaja?

– Nagyon finom. Ez a magánsuli egyik előnye. Na? Jössz?

Habozott pár pillanatot, majd bólintott, és felállt az ágyáról.

– Vacsi után pedig akár fel is írhatnád a nevedet a táblára, valamelyik krétával.

Ő csak némán bólintott, majd majd mindketten kiléptünk a folyosóra.

– Amúgy... mivel csináltad a sminkedet?

– Szemhéjpúder. Nem annyira nehéz – vont vállat. – A folyékony tussal nem boldogultam.

– Szerintem jó így. Nem olyan feltűnő. Természetes.

Time skip, mert Yelena a tökéletes orosz nő...

Pár hét elteltével Yelena már kicsit megnyílt nekem. Mikor nem kellett tanulnunk, filmeket, sorozatokat néztünk. Sőt, egyik vasárnap még egy társasjátékot is hoztam otthonról. Talán ezt élvezte a leginkább.

Egyik este épp a fürdőszobából mentem vissza. A közös kuckónkban megint ugyanaz a zene szólt. Yelena szinte minden este hallgatta, és még az ébresztője is ez volt.

– Kész vagyok – mondtam mosolyogva, és a székemre terítettem a törölközőmet.

Ő csak bólintott. Az ablaknál kialakított kis kiülőn gubbasztott, és az ablakon bámult kifelé. Annak ellenére, hogy mivel a szobában égett a villany, kint nem sok mindent lehetett látni.

– Mi ez a zene, hogy mindig ezt hallgatod? – tudakoltam.

– Az American Pie. Don McLeantől. Kis koromban sokat hallgattam...

– Ó. Értem. Amúgy egész jó zene.

– T/N, hallottál a Vörös Szobáról? – kérdezte, mire elgondolkoztam.

– A neve ismerős, de nem igazán tudom, hol hallottam. Miért?

– A Vörös Szobában... lányokat képeztek ki bérgyilkosnak. Én is ott voltam, mielőtt elbukott volna. Utána hoztak ide.

– Tessék? – pislogtam meglepetten. – Ez szörnyű... nagyon sajnálom.

– Kösz... három éves koromig ott voltam, aztán egy beépített akció miatt el kellett játszanom két vörös szobás kisebbik lányát. Három évig éltünk Ohióban, de lebuktunk, és egy kisgépen Kubába repültünk, ahol visszavittek engem, és... a nővéremet. Csak az én agyamat kémiai anyagokkal mosták át. Róla pedig azóta nem hallottam.

Felálltam az ágyról, odamentem hozzá, majd szorosan magamhoz öleltem.

– Ez... nem is tudom, hogy vagy képes ezt feldolgozni...

Yelena csak csendben vállat vont, de viszonozta az ölelésemet.

– Ezért nem megyek haza hétvégente. Mert nincs hová. Még senki nem jelentkezett, hogy lenne a nevelőszülőm. És hamarosan itt a hálaadási szünet.

– Gyere haza velem – engedtem el, halvány mosollyal az arcomon, majd visszaültem az ágyamra.

– Ugyan... ezt nem kérhetem.

– Nem is kell. A családom biztos örülne, és nem kéne egyedül lenned. Légyszi! Neked is jót tenne.

– Azt hiszem... benne vagyok – mondta, és apró mosoly jelent meg az arcán, miközben kikapcsolta a zenét, és átült az ágyára.

– Remek.

Ezt követően lekapcsoltam a lámpát, majd mindketten befeküdtünk a takaró alá.

Yelena íróasztala a feje felől volt az ágy mellett, így könnyedén hátra nyúlt, hogy felkapcsolja az olvasólámpát.

– Baj van? – fordultam felé.

– Ez nagyon kínos, és nem tudom, mit szólsz majd hozzá, de... alhatnánk együtt?

Mosolyogva emeltem fel a takarómat, mire lekapcsolta a lámpát, és átjött az én ágyamba. Kicsit a fal felé húzódtam, hogy jobban elférjen, és közben ő szembe fordult velem.

– Nyugi, amikor otthon nem volt vendég matracunk, a legjobb barátnőmmel egy ágyban aludtunk – vontam vállat lazán, de közben a szívem hevesen vert.

– T/N?

– Igen? – kérdeztem, mire adott egy puszit a számra.

– Bocsánat. Nem tudom, hogy ez rendben van-e, vagy hogy mi ez, és hogy velem van-e a baj...

Mosolyogva adtam én is egy puszit az ajkaira.

– Semmi baj. Ez normális.

– És a családod így is szívesen fogadna?

– Figyelj, azt már tudják, hogy én fiút kisebb valószínűséggel vinnék haza, mint lányt. Nem lesz baj. Jó éjt – mosolyogtam, és újabb puszit adtam neki, mire óvatosan hozzám bújt.