T/N = te neved
V/N = vezetékneved
L/N = lányod neve

𝕋𝕠𝕟𝕪 𝕊𝕥𝕒𝕣𝕜:
Lassan kocsikáztam egy csendes, kicsi úton. Rettenetesen csalódott voltam, épp ezért muszáj volt kiszellőztetnem a fejem.

Mivel, mint mondtam, kicsi, ráadásul nem olyan jól kivilágított úton mentem, lassan hajtottam, nehogy valami baj történjen.

Amikor éreztem, hogy legördülnek a könnyeim, gyorsan letöröltem őket, és még mindig az utat figyelve kinyitottam a kesztyűtartót egy zsepiért, de ekkor az autó beleütközött valamibe. Vagy inkább valakibe.

Rémülten tapostam a fékbe, majd kipattantam a kocsiból. A fényszórók egy barna hajú férfit világítottak meg, aki a fejét fogta, és fájdalmában felnyögve ült fel.

– Úristen! Annyira sajnálom! – térdeltem le mellé, hogy szemügyre vehessem az esetleges sérüléseit.

– Nyugi, ez az én hibám. Lusta voltam elsétálni az ötven méterrel arrébb lévő zebráig – fogta a fejét, majd rám nézett, és ekkor esett le, kit ütöttem el.

– Basszus, Mr. Stark! Annyira, de annyira sajnálom! Kérem, ne pereljen be. Esélyem se lenne annyi pénzt kifizetni. Bocsánat... – hadartam, miközben a könnyeim egyre csak potyogtak.

– Hékás! Eszem ágában sem volt téged beperelni – mosolygott rám. – Csak meglöktél az autóddal, és nem elütöttél. Az egyetlen kár, ami bennem keletkezett, az az, hogy elestem, és bevertem a fejem.

– Akkor nem haragszik, Mr. Stark?

– Akkor nem fogok haragudni, ha Tonynak szólítasz, és esetleg elviszel a toronyig – kacsintott.

– Rendben – mosolyodtam el megkönnyebbülten, majd felsegítettem. – Nem lett agyrázkódásod?

– Nem hiszem, de majd otthon benézek az orvosi emeletre. Egyébként hogy hívnak?

– T/N V/N – motyogtam szipogva, miközben a pulcsim ujját piszkáltam.

– Akkor esetleg mehetünk? – tette a kezét a vállamara.

– Persze, hát te meg lehet megsérültél! – csaptam a homlokomra, majd segítettem neki beülni az anyósülésre.

Pár perc múlva elindultunk Manhattan felé.

– És, mi történt, hogy így, egyedül kocsikázol? – tudakolta.

– Honnan tudod, hogy történt valami?

– Csinos vagy, fiatal, és az ilyen nők nem autókáznak minden nap ilyen környéken, egymagukban.

– Dobtak – mondtam halkan. – Két év után... Még az a szerencse, hogy enyém a lakás, így nem kell szállást keresnem.

– Sajnálom. Idióta volt az, aki dobott téged – mosolygott rám.

– Kösz – szipogtam, és megtöröltem az arcom. – Te mit kerestél ilyen messze a toronytól?

– Kellett egy kis nyugi, tudod? Néha nekem se árt.

– Megértelek.

Végül megérkeztünk a Bosszúállók Toronyhoz, és miután leparkoltam, Tonyval még néhány percig csendben ültünk egymás mellett.

– Azt hiszem ideje lenne mennem – kapott észbe. – Köszönöm, hogy hazahoztál.

– De csak azután, hogy sikeresen elütöttelek – mosolyodtam el. – Köszi, amit mondtál. Arról, hogy az exem hülye volt, amiért elhagyott.

– Csak az igazat mondtam. Jó éjt.

– Jó éjt, Tony. Sikeresen feljutsz egyedül?

– Nyugi, nem hinném, hogy bármi bajom történt – kacsintott, majd kiszállt az autóból.

Amikor indulni akartam, akkor vettem észre egy cetlit az ülésen. A telefonszáma volt rajta, és egy kis üzenet, amit fene tudja mikor írt.

Remélem nem túl korai. Szeretnék még találkozni veled. Ha gondolod, hívj!

𝕊𝕥𝕖𝕧𝕖 ℝ𝕠𝕘𝕖𝕣𝕤:

Egy tavaszi reggelen fülhallgatóval zenét hallgattam, miközben a kedvenc cappuccinómmal a kezemben indultam haza a közeli kávézóból.

Egyik pillanatról a másikra valaki hátulról nekem rohant, fellökött és hasra estem. Közben alaposan bevertem a fejem a járdába, valamint a cappuccinóm poharát elejtettem, és a tartalma kiömlött. A fejemet fogva gördültem a hátamra, majd a másik kezemmel kivettem a fülesemet a helyéről.

– Rettenetesen sajnálom! – hajolt le hozzám egy szőke hajú férfi, majd óvatosan felsegített. – Szóltam, hogy bal oldalt jövök...

– A fülhallgatóm miatt nem hallottam. És asszem agyrázkódásom lett. Amúgy T/N vagyok.

– Steve Rogers. Gyere, elkísérlek a kórházba, és ha nincs bajod, veszek neked másik kávét, rendben? Bocsánatkérésként.

– Rendben.

𝔹𝕦𝕔𝕜𝕪 𝔹𝕒𝕣𝕟𝕖𝕤:

Az éjszaka közepén csörömpölésre ébredtem. Ijedten ültem fel, majd bújtam ki a takaró alól. Az ajtóhoz lopakodtam, halkan kinyitottam, majd a folyosóra léptem.

Az újabb csörömpölést a konyhából hallottam, így arra vettem az irányt. A sötétben nem láttam semmit, de hirtelen valami hideget éreztem a homlokomnál. Ekkor pillantottam meg az előttem álló, nálam jóval magassabb, izmos férfialakot, aki egy pisztolyt nyomott a homlokomhoz.

– Kérlek ne bánts! – könyörögtem halkan.

– Kinek dolgozol? – kérdezte halk, mély hangon.

– Egy idős hölgynek... két utcával lejjebb egy könyvesboltban – motyogtam, és már a szemeimet is összeszorítottam, annyira féltem. Még egy kósza könnycsepp is legördült az arcomon.

Ekkor már nem éreztem a pisztoly hűvös csövét a homlokomnál, és egy csattanást hallottam. Óvatosan kilestem a pilláim mögül, majd láttam, ahogy az ismeretlen leeresztette maga mellé a kezét, ami eddig a pisztolyt fogta, és a férfi ijedten, aggódva figyelt. A fegyvere pedig már elfelejtve hevert a padlón.

– Te... te félsz tőlem? – kérdezte halkan.

– Hát, fegyvert fogtál a fejemhez – motyogtam.

– Ne... Nem... nem akarom, hogy féljenek tőlem. – A könnyei, már patakzottak lefelé az arcán, majd lerogyott a konyhaszekrény tövébe. Elég szokatlan reakció volt egy betörőtől.

Én viszont elég meggondolatlannak éreztem magam, de a lábammal arrépp löktem a pisztolyt, majd leültem az ismeretlennel szemben. Ekkor vettem észre, hogy a bal karja fémből van. Hozzá akartam érni, de összébb húzta magát.

– Sajnálom... – szipogta. – Nem... nem akartam...

– Jól van. Amúgy is... nem hiszem, hogy tényleg bántani akartál volna – mosolyodtam el halványan. – Ugye?

Csak felpillantott rám, és a könnyes szemei már meg is adták a választ. Felálltam a padlóról, csak addig, hogy felkapcsoljam a mosogatós feletti lámpát. Visszaültem a személyhez, és így jobban szemügyre vehettem. Ismerős volt az arca, pedig sose találkoztunk.

– Hogy hívnak? – kérdeztem.

– Bucky... legalábbis a múzeum ezt írta.

– Melyik múzeum?

– Washingtonban... Az... az Amerika Kapitány kiállítás.

– Ó, már értem. Szóval, te... Bucky Barnes vagy? Sejtettem, hogy láttalak már valahol. – Ekkor láttam meg a két csúnya sebet az arcán. – Juj, ugye ez ki lett tisztítva?

Némán megrázta a fejét, majd jobban szemügyre vettem a sérüléseit.

– Hány naposak? – kérdeztem.

– Három.

– Maradj itt! Hozok fertőtlenítőt, oké? Kitisztítom neked – mosolyogtam rá, majd sietve felálltam és a fürdőszobába mentem, hogy összeszedjem a cuccokat, majd sietve visszamentem Buckyhoz, aki szófogadóan továbbra is a konyhaszekrény előtt ücsörgött, összegömbölyödve.

– Itt is vagyok – mosolyogtam rá, és leültem mellé. – Várj! Mikor jártál Washingtonban?

– Három napja. Ott történt... ez is – mutatott az arcára.

– Kérlek mondd, hogy nem gyalogoltad ezt a negyvenöt kilométert?

– De...

– Akkor nagyon kimerült lehetsz – néztem rá szomorúan. – Kitisztítom a sebeidet, és próbálok óvatos lenni, de eléggé csípni fog. – Bólintott egyet, majd csepegtettem egy kicsit a fertőtlenítőből a vattára, aztán óvatosan nekiláttam kitisztítani a sebeket, bár Bucky összerezzent egy párszor.

Amikor készen lett, felálltam, és felsegítettem a padlóról.

– Maradj itt, legalább éjszakára, kérlek! Az unokatesóm hagyott itt néhány ruhát. Beteszem a fürdőszobába. Le tudsz fürödni, addig pedig kihúzom neked a kanapét.

– Köszönöm... Téged hogy hívnak? – kérdezte kíváncsian.

– T/N – mosolyogtam rá bíztatóan.

ℂ𝕝𝕚𝕟𝕥 𝔹𝕒𝕣𝕥𝕠𝕟:
Új voltam a Bosszúállóknál. Épp megérkeztem hozzájuk a központban, de ők máris lelkesen fogadtak. Egy komplett üdvözlő bulit rendeztek nekem

– Hű, srácok! Köszi – mosolyogtam rájuk.

– Én kicsit nagyobb bulit akartam, de a többiek lebeszéltek róla – jegyezte meg, kicsit durcásan Tony.

– Nem baj. Ez is elég nekem. Hálás vagyok nektek.

Tök jól elbeszélgettem mindenkivel, miközben ettünk-ittunk, de közben feltűnt, hogy valaki nincs köztünk.

– Natasha? – kérdeztem kicsit félénken.

– Igen?

– Csak én látom úgy, vagy valaki tényleg nincs itt?

– Ja, igen. Clint nemrég vált el, és nem volt sok kedve lejönni. De ne vedd magadra! Biztos összetalálkoztok valamikor – mosolygott rám.

Ezek után végig azon gondolkoztam, hogy van Clint. Végül igyekeztem észrevétlenül felsurranni. Vagyis azt mondtam a többieknek, hogy felviszem a cuccaimat.

Lepakoltam a bőröndömet a nekem kijelölt szobába, majd végig mentem a folyosón hátha rájövök, melyik lehet Clint szobája. Nem volt nehéz megtalálni, mert amíg a többi csak behajtva volt, az egyiket teljesen becsukták. Óvatosan bekopogtam, mire nyílt az ajtó, és megpillantottam a szoba lakóját.

– Te ki vagy? – kérdezte kissé mogorván.

– Én... T/N vagyok. Az új csapattag.

– Aha. Oké lennél szíves békén hagyni? – kérdezte, majd visszament a szobába, és becsapta maga után az ajtót.

– Ne félj! Hagyj neki egy kis időt, rendben? – tette a kezét a vállamra Wanda, akit észre se vettem, hogy itt van.

Nos, Wanda nem definiálta, hogy az idő mit takarna, ugyanis négy hónappal és két bevetéssel később Clint még mindig levegőnek néz, vagy gonoszkodik velem, és ez elég rosszul esik.

Este éppen teát kortyolgattam a konyhában, mikor Clint jött le a lépcsőn. Vettem egy mély levegőt, és ez ébresztette rá az íjászt, hogy itt vagyok. Már sarkon fordult, hogy visszamenjen az emeletre, de ekkor sokaltam be.

– Várj! – szóltam utána, mire megtorpant. – Haragszol rám? – kérdeztem szomorú hangon. – Tettem valami rosszat?

Odajött hozzám, sóhajtott mélyet, majd megszólalt.

– Dehogy is. Miből gondolod?

– Olyan... mogorva vagy velem, meg levegőnek nézel. Azért gondoltam ezt – szipogtam.

– Nagyon sajnálom. A válás miatt elég nehéz volt nekem az elmúlt időszak, és ezt rajtad töltöttem ki. Sajnálom, azt hitettem el veled, hogy nem kedvellek. Kezdhetnénk elölről? – tette a kezét a vállamra.

– Azt hiszem – töröltem meg a szemem. – T/N V/N vagyok – mosolyodtam el.

– Clint Barton.

𝕃𝕠𝕜𝕚 𝕆𝕕𝕚𝕟𝕤𝕠𝕟:
Tisztában voltam vele, hogy ha könyvtárban dolgozok, az annyira nem hoz sok pénzt, de szívesen csináltam.

Szombat révén ma nem volt akkora forgalom, ami egyet jelentett azzal, hogy a szokásosnál is kevesebben jártak ide. Egész délelőtt egyetlen kislány járt itt az anyukájával.

Sóhajtva vettem elő az ebédemet, és a kedvenc könyvemet, és a szendvicset majszolva kezdtem olvasni. Ilyenkor általában megszűnik számomra a külvilág, de azért arra már felkaptam a fejem, mikor valaki megköszörülte a torkát. Ijedten pillantottam fel, és zavaromban elpirultam, ugyanis egy kifejezetten jóképű, fekete hajú férfi állt az asztal másik oldalánál.

– Bocsánat, hogy nem figyeltem – motyogtam piros arccal. – Ugye nem olyan régóta állsz itt?

– Alig öt perce – forgatta zöld szemeit gúnyosan.

– Oké, ezt megérdemeltem – harapdáltam a számat. – Segíthetek?

– A klasszikusokat merre találom?

– Ó, ööö... neked balra az ötödik polcsor – mosolyogtam.

– Köszönöm... T/N – kacsintott, miután megnézte a névtáblámat.

ℙ𝕚𝕖𝕥𝕣𝕠 𝕄𝕒𝕩𝕚𝕞𝕠𝕗𝕗:
Nem tudnám megmondani, mióta rabosokodtam már a HYDRA-nál, mert minden nap ugyanúgy telt. Kirángattak picike cellámból, tűpárnának néztek, próbáltak harcra tanítani, de eléggé felsültem legyengült állapotom miatt, és utána pedig visszalöktek a nevetséges méretű helyiségbe. Már azt se tudtam megmondani, milyen napszak lehet.

Fogalmam se volt, hogy nappal, vagy éjszaka volt-e, amikor zajt, kiabálást és lövéseket hallottam. Félve húzódtam be a sarokba, és a kezeimet a füleimre szorítottam, várva, hogy elüljön a hangzavar.

Hirtelen valaminek köszönhetően a fém ajtó nekirepült a szemközti falnak, alig tíz centire a fejemtől, rémülten sikítottam fel. Összeszorítottam a szemeimet, és csak akkor nyitottam ki, mikor pillanatokkal később valaki megfogta a csuklóimat és elvette a kezeimet a füleimtől. Rémülten pillantottam fel. Egy majdnem fehér hajú srác guggolt előttem, szikrázó kék szemekkel és halvány mosollyal az arcán.

– Nem kell félned, Printsessa! Megmenteni jöttünk – mondta enyhe akcentussal. – Hogy hívnak?

– T-T/N – szipogtam. – És te ki vagy?

– Pietro Maximoff. Állok szolgálatodra, Printsessa! – kacsintott. – De előbb hadd vigyelek ki innen – kapott a karjaiba, és elképesztően gyors sebességgel indult el.

𝕋'ℂ𝕙𝕒𝕝𝕝𝕒 𝕌𝕕𝕒𝕜𝕦:
Bár hozzá voltam szokva a nagy tömeghez, nem voltam odáig a bátyám újabb partijáért, ami igazából egy jótékonysági bál volt, és sokan összegyűltek, ami jó, de még így se vagyok oda a tömegért.

Így jobb híján csak a bárnál ücsörögtem egy pohár drága pezsgő társaságában.

– Miért ül egy ilyen szép nő egymagában? – hallottam egy kellemes, mély férfi hangot.

Felpillantottam, és egy nem mindennapi vendéggel találtam szemben magam.

– Felség, ha valakire, akkor magára igazán nem számítottam – mosolyodtam el, miközben leült mellém.

– Ugyan, maradjunk a T'Challa-nál. Nálunk, Wakandában a király mindenkit egyenrangúnak tekint. Nem kell felségnek szólítanod. Ahogy bemutatkoznod se kell. Már tudom, ki vagy. T/N Stark, az ünnepelt filmsztár, Hollywood gyöngye. – Eme szavak hatására éreztem, hogy nagyon elpirulok.

– Szóval Wakandában is ismerik a filmjeimet? – mosolyogtam.

– Bizony. A húgom éppenséggel hatalmas rajongód.

– Ezt jó hallani. Egyébként... Wakandában hogy állnak a magázódáshoz?

– Nem szükséges – csóválta a fejét mosolyogva.

– Akkor jó, csak mert amikor olyasvalakivel beszélek, akit muszáj magáznom, korlátozva érzem magam. Kimegyek az erkélyre levegőzni. Jössz?

– Természetesen.

Ahogy kiléptünk az erkélyre, mélyen beszívtam a hűvös, friss levegőt.

– Így már mindjárt másabb – sóhajtottam, és az alattunk elsuhanó autókat figyeltem.

– Azt hittem, ha valaki ilyen ünnepelt színész, hozzászokott már az ilyen partikhoz, vagy bálokhoz – lépett mellém T'Challa.

– Igen, hozzászoktam, de ez nem azt jelenti, hogy szeretem is őket. Bár a jótékonysági báloknak örülök, de Tony hajlamos túlzásokba esni – magyaráztam.

– Ó! Már mindent értek. Bocsánat, ha udvariatlannak tűntem.

– Ugyan, dehogy – mosolyogtam, majd felpillantottam az égre. – Szeretek itt lenni New Yorkban, meg a kisebb partikkal semmi bajom. Csak most egy kis szünetet tartok filmek terén, és örülnék, ha Tony nem tartana minden második hétvégén hatalmas rendezvényeket. Meg az se lenne rossz, ha látnám a csillagokat, de itt, a fényáradat miatt elég nehéz ügy.

– Nos, igen. Nálunk még a városban is remekül lehet látni az eget.

– Milyen gyönyörű lehet – sóhajtottam.

– Van még valami, ami gyönyörűbb a csillagos égnél. A naplemente. Például a Bashenga-hegyről tökéletesen lehet látni, mert a barlang bejárata nyugatra néz.

– Ó, igen! Láttam már képeket a neten. Tényleg olyan szép, mint a fotókon?

– Sokkalta szebb. Egyszer szívesen megmutatom neked.

ℙ𝕖𝕥𝕖𝕣 ℙ𝕒𝕣𝕜𝕖𝕣:
Első nap az új suliban. Piszkosul izgultam, és ha izgulok, nagyon remeg a kezem, és ügyetlen vagyok.

Még épp csak a szekrényemet kerestem, amikor kiestek a kezemben lévő papírok, meg a fél vállamra tett táskám is lecsúszott a helyéről, majd egy hangos puffanással landolt a padlón, és a könyveim mind kihullottak belőle.

– A fenébe már! – motyogtam, majd lehajoltam összeszedni a holmijaimat. Többen is elhaladtak mellettem, de senki nem állt meg, hogy segítsen felkapkodni a leesett dolgokat.

– Kell segítség? – állt meg előttem egy fiú, majd leguggolt hozzám. Esküszöm, nagyon imádnivalóan nézett ki barna hajával, és ugyanilyen színű szemeivel.

– Nagyon örülnék – ismertem el, halványan elmosolyodva, és piros arccal.

– Új vagy itt, igaz? – kérdezte kissé zavartan.

– Igen. És nagyon ideges vagyok, ami miatt elbénázom a napot. Reggel kétszer öltöztem át, mert leöntöttem magam valamivel.

– Ugyan, mindenki szokott néha ügyetlenkedni. Én is. Elég gyakran, szóval ettől nem kell tartanod. Egyébként Peter Parker vagyok.

– T/N V/N. – Volt egy érzésem, hogy most már nem lesz teljesen siralmas ez a nap.

𝕍𝕚𝕤𝕚𝕠𝕟:
Mivel az egyetem mellett fizetnem kell a lakásomat, már az elején kerestem melót, de valahogy egyik se tartott sokáig, pedig én nagyon igyekeztem.

Pár napja épp a kedvenc munkahelyemről rúgtak ki, egy kávázóból, és alig láttam az önsajnálatomtól, aminek az lett az eredménye, hogy nekimentem Tony Starknak, és a kávéja kettőnkön landolt. De egyáltalán nem haragudott rám, sőt, mikor látta, mennyire elkeseredtem, megkérdezte, mi a baj, én elmondtam, és felajánlotta, hogy lehetek az asszisztense. Persze megnyugtatott, hogy nem fog kikezdeni velem, főleg, hogy még húsz vagyok, ergo kiskorú.

A mai volt az első napom a toronyban. Rettenetesen izgultam, és csak rátett egy lapáttal az, hogy Tony még írt egy üzit, hogy a nappaliba menjek, és az a magas torony majdnem legtetején van.

Aztán végre valahára a lift megállt a megfelelő szinten. Kinyílt az ajtó, de a nappali üres volt. Félénken léptem ki a felvonóból, majd körbenéztem a drága berendezéssel rendelkező helyiségben.

Annyira elbambultam, hogy kicsit későn vettem észre, ahogy egy különös kinézetű személy lebeg fel erre a szintre a padlón keresztül.

– Á! – kiáltottam fel ijedten, és elejtettem Tony kávéját.

– Jaj! Nagyon sajnálom. Nem állt szándékomban megijeszteni – szabadkozott.

– Te... te... ki vagy? – kérdeztem, mert a "mi vagy?"-ot enyhén udvariatlannak találtam.

– Ó, a nevem Vízió. Egy android vagyok.

– Aha... Úristen! Már az első napomon ki leszel rúgva – néztem le a padlón heverő papírpohárra, és a nagy, barna kávétócsára.

– Ki lesz kirúgva? – kérdezte Tony, miközbem kilépett a liftből.

– Annyira sajnálom, csak megijedtem, és...

– Vízió! Azt mondtam óvatosan üdvözöld T/N-t. Honnan lebegtél elő? – kérdezte cseppet sem boldogan új főnőköm.

– Az alattunk lévő emeletről – ismerte be a vörös színű android.

– T/N, lennél olyan cuki, és hoznál egy újabb kávét? Addig majd valamelyik takarító robot eltűnteti ezt a tócsát a padlóról.

– Persze, máris megyek. Nagyon örültem, Vízió. Még úgy is, hogy majdnem szívrohamot kaptam – mosolyodtam el.

– Én is nagyon örülök, T/N – biccentett, hasonló mosollyal az arcán az android.

𝕊𝕔𝕠𝕥𝕥 𝕃𝕒𝕟𝕘:
Olyan szép volt az idő, hogy délután a kis L/N-val/vel lesétáltunk a közeli parkba a játszótérre.

Amikor megérkeztünk, leültem a legközelebbi padra, és néztem, ahogy a négy éves kislányom már szalad is a kedvenc játékához, a hintához. Azonban az foglalt volt, de egy 8-9 év körüli barna hajú lány leszállt az egyik hintáról, és mosolyogva átadta L/N-nak/nek.

– Ő a tied? – ült le mellém egy sötétbarna hajú férfi, majd a boldogan hintázó kislányom felé biccentett.

– Igen – válaszoltam meglepve.

– Aki átadta neki a hintát, pedig az enyém – mosolygott.

– Igazán aranyos. Nem sok gyerek adja át a játékot másoknak. Főleg kisebbeknek nem.

– Hát, akkor boldogan mondhatom el magamról, hogy Cassie jól lett nevelve.

– Az anyukája élvezi a szabadnapot? – kérdeztem, mire meglepődve nézett rám, ezért gyorsan siettem a magyarázattal. – Mármint... apukák ritkán hozzák játszótérre a gyerekeiket. Bocs, tapintatlan voltam.

– Nem... semmi baj. Az anyjával elváltunk, és Cassie ezen a hétvégén van nálam.

– Ó... értem. Akkor ez még a jobbik eset. Nálam az apja lelépett, mert azt hitte, megcsaltam, és L/N nem az övé...

– Micsoda egy barom... Ki nem örülne egy ilyen kis imádnivaló tündérnek?

– Ugye? Amúgy T/N V/N vagyok – mosolyogtam.

– Scott Lang. Nagyon örülök.

2749 szó

2021. augusztus 28.
.
.
.
2022. január 21.