T/N = te neved

Az előző hetet otthon töltöttem nátha miatt, és az első infó, amivel a barátaim fogadtak a suliba érve, az az, hogy új osztálytársunk van.

– És beszéltetek már vele? – kérdeztem, miközben az ebédlőbe mentünk.

– Hát ööö... – vakargatta a tarkóját Tony.

– Ne már! Komolyan? Itt van mennyi ideje? Egy hete? És nem is beszéltetek vele?

– Mi próbáltunk, de láttuk, ahogy mindig elhajtja azt, aki odaül hozzá – vont vállat Clint. – Igazából kicsit ijesztő.

– Ugyan már! Inkább azt mondjátok, mit lehet tudni róla?

– Natashának hívják, Oroszországból jött, és nevelőszülőknél él – válaszolt Steve. – De ezeket is csak azért mondta el, mert a tanárok erőltették a bemutatkozást.

Ezt követően pár perc csend keletkezett köztünk, mert mindannyian megvettük magunknak az ebédet, majd leültünk az egyik kerek asztalhoz.

– Melyikük az? – néztem körbe a nyakamat nyújtogatva.

– Nézd, ő az – mutatta Tony.

Az ebédlő egyik sarkában egy vörös hajú lány ült egymagában, kevéske ebédjével. Sóhajtva pattantam fel, majd a tálcámmal a kezemben elindultam a lány felé. Néma csendben leültem hozzá, mire abba hagyta az almája piszkálását, és rám pillantott.

– Miért ültél ide?

– Mert magányosnak tűntél – mosolyogtam halványan. – T/N vagyok.

– Natasha.

– Nagyon örülök. Egyébként nem azért ültem ide, hogy beszélgessünk, csak hogy legyen társaságod.

Csak mikor nekiláttam az evésnek, a szemem sarkából láttam, ahogy egy pillanatra halványan elmosolyodik.

Time skip, mert Natasha vadássza le neked a pókokat...

A nap utolsó órája tesi volt. Feladatnak, két bemelegítő kört kaptak a többiek - elég nagy a pálya, pont elég -, én pedig részleges felmentett lévén a lelátó második sorában ülve néztem őket. Feltűnt, hogy Natasha milyen gyorsan próbálja teljesíteni a köröket. Még a srácokat is leelőzte. Szigorú arccal maga elé nézve futott, és épp ezért észre se vette, mennyire a szélén van a pályának. A következő pillanatban, a kanyarnál a fűre lépett, és hasra esett.

Rögtön felpattantam, odasiettem hozzá, és kinyújtottam felé a kezem, hogy felsegítsem. Ám, mikor felállt, az arca egy pillanatra fájdalmas fintorba torzult.

– Lehet el kéne menned a nővérhez. Adna egy kis jeget a lábadra – jegyeztem meg.

– Nem kell. Jól vagyok. Egy kis séta majd rendbe hozza – engedte el a kezemet.

– Elég csúnya esés volt.

– Lányok, mi történt? – jött oda a tanár.

– Szerintem Natashának kiment a bokája, de nem akarja megnézetni.

– Pedig nem ártana. Kísérd el, aztán majd üljetek a lelátóra. Ma te se tudnál sok mindent csinálni.

Bólintottam, majd a vörös hajú lányt támogatva indultam el a suli épület felé. Ám, mikor már a lelátók mögött jártunk, Natasha elvette a kezét a vállamról, és magától próbált menni.

– Natasha, ez szerintem nem jó ötlet... – húztam el a számat.

– Semmi bajom. Muszáj elviselnem.

– Tessék? Dehogy muszáj – torpantam meg előtte. – Miért lenne?

– Mert így neveltek.

– A nevelőszüleid?

– Nem. Oroszországban. A nevelőszüleimnél csak pár hete élek. Hosszú történet.

– Nézd, Natasha! Nem tudom, milyen életed volt, mielőtt idejöttél, de itt minden más. Itt kérhetsz segítséget, és kimutathatod, ha fáj valami.

– A nevelőszüleim is pont ezt mondták...

– Na látod! – mosolyogtam.

Végül egy szót se szólt, csak halványan elmosolyodva támaszkodott rám újra. Odabent a suli nővér megvizsgálta Natasha lábát, majd egy zacskó jéggel visszaküldött minket a lelátóhoz. Leültünk a második sorba egymás mellé.

– Tedd fel ide a lábadat mellém, és akkor könnyebb lesz jegelni – mosolyogtam.

Úgy tett, ahogy kértem, majd óvatosan a bokájára tettem a jeges zacskót.

– Hogy lehetsz ilyen rendes velem? Én nem voltam valami kedves.

– És? Biztos okod volt rá – vontam vállat. – Érthető, ha bizalmatlan vagy. Nyugi. Mindent megoldunk.

– T/N?

– Igen?

– Köszönöm.

– Ugyan, nincs mit. Óra után segítsek hazamenni?

– Nem kell. Kocsival szoktak értem jönni.

Time skip, mert a Bosszúállók nem merik megviccelni Natashát...

– T/N, megállítanád a filmet? – kérdezte Natasha.

Pár hét alatt egész jóban lettünk. Bár, én legbelül teljesen mást éreztem iránta, mint barátságot, de nem mertem neki elmondani, mert nem tudtam, hogy viszonyulna hozzám.

– Persze. Mi a baj?

– Szeretném... szeretném ha tudnád, honnan, és miért kerültem ide.

– Rendben, szívesen meghallgatlak, de csak akkor mondd el, ha tényleg akarod.

– Tényleg szeretném. Az a helyzet, hogy... az igazi szüleimet soha nem is ismertem. Elragadtak tőlük, hogy a Vörös Szobában belőlem és más lányokból bérgyilkost képezzenek. Az utolsó évben pedig sterilizáltak volna minket, nehogy teherbe essünk. És bár én az utolsó előtti évet csináltam, hallottam, hogy ezt nem sima injekcióval csinálják, hanem konkrétan mindent kiszednek. Na mindegy. Szerencsére a Vörös Szoba lebukott, és mikor a nevelőszüleim hallottak erről, önként jelentkeztek, hogy szeretnének gondoskodni egy lányról, akit a Vörös Szobából mentettek meg.

Együttérzően öleltem magamhoz.

– Borzasztóan sajnálom. Nem ilyen gyerekkort érdemeltél – simogattam a hátát.

– Köszönöm... – motyogta.

– Van még valami baj, igaz? – toltam el egy kicsit magamtól.

– Igen. Az a helyzet, hogy érzek valamit valaki iránt, de... nem tudom, hogy helyes-e. Hogy szabad-e. És hogy velem van a baj, vagy más is érez ilyet?

– Milyen érzelemről van szó?

– Van ez a lány, aki... a kezdetektől nagyon kedves velem, és... én azt hiszem szerelmes vagyok belé. Ilyen lehetséges?

– Hát persze. Azt majd később átbeszéljük. De elmondod, ki az a lány? Hátha ismerem.

Egy pillanat csend telepedett ránk, majd hirtelen megcsókolt. Meglepődtem, de nagyon boldogan viszonoztam, és közben magamhoz öleltem.

Time skip, mert Nat mindenkit elver táncpárbajban...

– Látod? Teljesen normális. Senki nem bámul minket - mosolyogtam Natashára, miközben a suli udvaron ücsörögtünk a lelátó tetején, kézen fogva.

– Igazad van. Sajnálom, hogy hónapokat kellett erre várnod – nézett rám, majd puszit nyomott az arcomra, és magához ölelt.