SheilaBarnesStark Sebastian Stan Oneshot gyűjteményében is megtalálható lesz/ megtalálható ez a sztori. Remelem tetszik, mindenkinek jó olvasást mindenkinek🙂🙂

[Bucky szemszöge]

Nem tudom elhinni, Steve már megint verekszik valamilyen idióta tahóval. T/N-ra/-re nem is gondol! Értem én, hogy katona akar lenni, de a húgára kellene vigyáznia! T/N a napokban beteg volt és ha nagyon aggódik, akkor megint beteg lehet. Mély levegőt vettem és megigazítottam az egyenruhámat. T/N több nekem, puszta barátnál, bár biztos, hogy ő nem érez így. A testvére legjobb barátja vagyok, ha elmondanám mit érzek egy életre elveszteném mind kettejüket és ezt nem akarom. Némán sétáltam a monoklis legjobb barátom mellett, aki néha kicsit félve pislogott rám.

– Buck...minden rendben? Nagyon szótlan vagy.

– Nem Steve nincs minden rendben! T/N napokkal ezelőtt nagyon beteg volt! Nem hagyhatod otthon egyedül!

– De már sokkal jobban van.

– Nem ez a lényeg! - Csattanok fel és fordulok szembe az idősebb Rogerssel. – Tudod jól, hogy ha aggódik, akkor csak rosszabb lesz az állapota! - Steve lehajtotta a fejét, úgy állt előttem. Mély levegőt vettem átkaroltam a vállát és megnyugtatóan mosolyogtam rá. Újra elindultunk a kis lakásunk felé.

– Gyere menjünk haza. T/N már biztos vár minket. - Steve apró mosollyal az arcán bólint egyet és beszélgetve haladtunk haza, T/N-hoz/hez.

[Olvasó szemszöge]

Steve megint órákra eltűnt. Rettenetesen aggódom érte már teát is ittam, bár azt inkább a betegség miatt. Szerencsére este hat körül végre megjött Buckyval együtt. Az persze igaz, hogy Stevenek volt egy szép monoklija, de ettől függetlenül jól volt.

– Hála az égnek! Már úgy aggódtam! - Siettem hozzájuk, szorosan megölelgettem őket és puszit nyomtam az arcukra. – Steve miért kellett ezt tenned megint?

– Sajnálom T/N.

– Hogy vagy? - Kérdezte aggódva James.

– Hát a délután folyamán elég sokat köhögtem, de... jól vagyok.

– Rendben. - Nyomott puszit a homlokomra, és közel húzott magához. – Feküdj le, én főzök neked teát.

– Okés. - Bólogattam és már a kopottas kanapéra ültem volna le, mikor megláttam a két bögrét a kis asztalon. Felálltam és a kezembe vettem a két bögrét. Mosolyogva léptem be a kicsi konyhába.

– Bucky el kell mondanod neki.

– Tudom, de fogalmam sincs hogyan mondjam el neki, hogy holnapután Angliába kell mennem. – Lefagytam, kiejtettem kezemből a bögréket. A zajra mind ketten felém kapták a fejüket. Steve bűnbánóan nézett rám, míg Bucky szomorúan vizslatott. Közelebb akartam menni, de Buck felemelte a kezét. – Ne! Maradj ott, máris hozok egy seprűt és felsepregetek. Addig viszont ne mozdulj rendben? - Nem tudtam megszólalni, csak biccentettem egyet. James hamar rendbe tette a kupit, amit okoztam, nyakába ugrottam és elkezdtem sírni.

– Hé...T/N nem lesz baj. Minden rendben lesz. - Kicsit eltolt magától, a szemembe nézett. Letörölte a könnyeimet és az arcomat cirógatta. – Figyelj, arra gondoltam, hogy elmehetnénk a Stark Expóra, de csak akkor ha jobban leszel. - Kacsintott rám mosolyogva, mire halkan felnevettem. – Na végre ez az T/N, akit ismerek. De most inkább pihenj le rendben? Máris viszem a teádat.

– Jó rendben máris megyek és lefekszem. - Elindultam a nappaliba.

– Ne felejts el betakarózni! - Kiáltott utánam Bucky és Steve egyszerre, mosolyogva forgattam a szemem.

– Értettem apu és bátyó! - Szóltam vissza nekik, mire elkezdtek röhögni rajtam.

A Stark Expó nagyon érdekes volt. James kérlelésére Stevevel belementünk abba, hogy menjünk el táncolni. – Képzeljétek el. Egy repülő kocsival szelnénk a levegőt New York felett. - Stevevel összenéztünk Buck álmodozó szeme láttán. Egy fényképész sétált elénk hatalmas mosollyal az arcán. Kérdőn néztünk össze majd rá.

– Nem akarnak egy képet? Míg együtt vannak a háború előtt.

– Sajnáljuk, de nekünk erre nincs pénzük. - Kedvesen mosolyogtam rá és összenéztem a fiúkkal.

– Jaj ugyan kedvesem, ingyen készítek egyet, hogy az úrnak szerencséje legyen és visszatérjen. - Ledöbbenten, de a szélesebben mosolygó férfit nézve a fiúk sem voltak máskép. Elkezdett inteni, hogy álljunk, be ahogy csak akarunk. Nos Stevevel körül belül egy magasak vagyunk így mi egymás mellett álltunk. Bucky Mögénk állt és a vállanikra tette a kezét. Mind annyian mosolyogtunk, Steve a kép elkészülte után hamar felszívódott, éppen indultam volna megkeresni. Mikor James keze simult a vállamra.

– Uram kérem nálam van egy kis pénz. Készítene egy képet rólunk kérem? - Az idősödő úr biccentett egyet, Bucky a kezébe adta a pénzt és visszasietett hozzám. Karba font kézzel, félig felvont szemöldökkel néztem rá. – Most mi az? Mindig is te voltál az én szerencse csillagom. Megráztam a fejem, levettem a tisztikalapját és a fejemre tettem. Természetesen félre csapva, ahogy Buck szokta, az említett felnevetett. Kicsit lehajolt és felemelt, majd a karjára ültetett. Nagyon meglepődtem és meg is ijedtem, viszont mikor sikerült megnyugodnom a bal kezemet Bucky feje tetejére tettem és úgy néztem a minket szórakozottan figyelő fényképész felé.

– Kényelmes? - Pislogott fel rám James, szélesen elvigyorodtam, puszit nyomtam a homlokára.

– Nagyon. - Láttam, hogy Bucky is elvigyorodott, így készült el a fotónk. Mikor kész lett Buck letett a földre, megköszöntük a képet és elindultunk megkeresni a testvéremet.

[Bucky]

Hideg szél fúj, odakint szakad az eső, miközben magamhoz ölelem a katonai táskámat. Már nem azért, mert annyira a szívemhez nőtt, inkább a benne lévő kép áll közel a szívemhez. Óvatosan körbe pillantok, hogy mindenki alszik-e mikor meggyőződöttem, hogy rajtam kívül mindenki húzza a lóbőrt. Óvatosan előhalásztam az elrejtett képet. Bele se akartam gondolni, hogy mitől lett ilyen ütött kopott. Megannyi apró gyűrődés nyom, megfakult szamárfülek, néhol fog nyomok tarkították az ezeréves képet. Pedig csak a Stark Expón készült, mégis úgy érzem, hogy egy másik életben történt. Szerettem a régi T/N-t. Nem mintha sokat változott volna, csak kapott egy képességet, ami igencsak érdekes. Emlékszem, mikor először használta, akkor elkezdte ütni vágni Stevet, amiért neki nem szólt, hogy értem jön. Az egyik velünk visszatérő katona felkiáltott, hogy ennyi erővel párnával is üthetné Amerika Kapitányt. T/N bólintott egyet eltűnt, majd a következő pillanatban ugyan ott állva ütötte Stevet egy párnával. Mégis hiányzik az a kis lakás Brooklynban. A mostanin viszont osztoznom kell egy egész országgal. Amerika Kapitány húga, Miss. Amerika és mégis az érzéseim nem változtak fájt. Fájt, hogy valaki másé lesz, hogy nem lesz az enyém. Nem is lehetne az enyém, jó barátnak kell lennem. T/N mellett kell állnom, mikor el akar menekülni az újdonsült hírneve elől, ennél többet viszont nem tapasztalhatok és nem is fogok soha...

Timeskip, mert Sam kilöki Petert a Quinjetből Németországra hivatkozva

A Hydra után egy fura katonai céghez kerültem. Azt hiszem Shieldnek nevezik ezt a céget. Az a fura férfi, aki a barátjának nevezett itt van egy fiatal hölggyel együtt. Mind ketten szomorúan néztek rám. Néhány itt lévő orvost azt mondta, hogy a programot és az emlékezet hiányt nézve egész jól vagyok. Szerintük ismerős környezetre lenne szükségem, ezért hívták kettejüket ide. Miután a fehér köpenyes férfi kiment a szobából, mind két szőke hajú személy közel lépett hozzám. A különös az volt, hogy nem ijedtem meg ettől a cselekedetüktől. – Bucky...- Szólított meg óvatosan a magas férfi. Az irányába kaptam a fejét és elfordultam a nőttől, aki eddig még nem szólalt meg. – Az orvosok szerint jót tenne az ismerős környezet. Szerencsére T/N Brooklynban él és nála lakhatsz. - T/N szóval így hívják a lányt, magam elé meredve bólintottam egyet. Látszott, hogy csalódott lett a reakcióm miatt. Egy kicsit még beszélgetünk, után viszont elindultunk Brooklynba. T/N folyton rajta jár az eszem. Olyan különös...én nem a mellettem ülő nőt láttom, hanem egy mosolygós kis lányt. Nem értem, az orvos szerint egy ideig még zavarosak lesznek a gondolataim. Remélem hamar visszatérnek az emlékeim valamiért fájt szomorúnak látni T/N-t. A lakásba csak T/N jött velem Stevenek...valamilyen dolga akadt. Felmentünk a lakásba és leültünk az étkezőben, T/N elszaladt, a nappaliból hozott egy nagy méretű dobozt. Mosolyogva nézet rám, ami jó érzéssel töltött el.

– Ezt Steve és egy jó barátunk Tony sikeresen megszerezte. Ezek mind a tieid voltak. - Kíváncsian nyitottam ki a dobozt. Volt benne egy régi tiszti egyenruha, aminek gallérján ott volt egy kis rászáradt vér, hogy az enyém vagy másé már nem számít. Órákon keresztül vizslattam a ruhát, forgattam kis pakoltam a zsebeit. T/N mellettem ült és folyamatosan az arcomat nézte. Azt hiszem négy óra telt el, mikor T/N felált.

– Kérsz valamit inni? – Bólintottam egyet. – Rendben megyek csinálok kávét, ha bármi baj van szól, rendben? - Biccentetettem egyet, az asztalra tettem a ruhát. Kezembe vettem a táskát, körbe forgattam és belenéztem. Egy elrejtett zsebben találtam egy fényképet. Igazi kezemmel óvatosan végig vezettem a képen lévő emberek vonalain. Leginkább a karomon ülő T/N-t néztem meg jobban. Mindketten vigyorogtunk és látszott, hogy boldogok vagyunk. Lépéseket hallottam, felnézve T/N mosolygós arcával találtam szemben magam, két bögrével a kezében. Meg kell kérdeznem azt, amit ez a kép felvett.

– Az enyém voltál? - Kérdeztem, mire teljesen lefagyott és meg is állt. Egy pillanatra megrázta a fejét, majd újra rám nézett.

– Te...tessék?

– A fotó. Azon úgy tűnik, hogy az enyém vagy? - Feleltem megszeppenve – Milyen fotóra gondolsz? - Döntötte oldalra a fejét, kicsit félve mutattam fel a fotót. T/N elejtette a bögréket, ami egy emléket csalt elő. Nyeltem egyet, felálltam kikerültem a cserepeket és kávéfoltokat. Magamhoz öleltem és a hátát kezdtem el simogatni.

– Kérlek ne sírj miattam megint.

– Megint?

– Régen sírtál, mikor idejöttem. - T/N hatalmasat nyelt és éreztem, hogy a vállamra hullik néhány könny. T/N átölelt és közelebb húzott magához.

– Hiányzott az ölelésed...- Súgta a fülembe, mire megremegett a gyomrom. Bevillant egy kép, nyeltem egyet, felemeltem T/N fejét az állánál fogva és megcsókoltam. T/N teljesen lefagyott, ezért elváltam tőle. – Sa...Sajnálom...nekem csak jött egy emlék, hogy mi izé...

– Hogy csókolózunk? - Hevesen bólogattam, mire T/N elmosolyodott, az arcomra vezette a kezét. – Bucky mi soha nem csókolóztunk.

– De...é-én láttam! Nem hazudok...- Motyogtam magam elé, még mindig a karjaimban tartva T/N-t. – Hé...semmi baj. Tudom, hogy nem hazudsz. Régen sem volt szokásod. - Mosolygott fel rám. – Egyébként egy szóval sem mondtam, hogy nem tetszett. - Vigyorgott rám, ami az én arcomra is egy apró mosolyt csalt. Újra T/N ajkaira hajoltam, T/N azonnal viszonozta és a nyakam köré fonta a karjait. Sokkal jobb, mint ahogy elképzeltem, mert biztos, hogy képzeltem. T/N biztos nem hazudna nekem.