⚠️Az Ultron kora és néhány film(pl: a Fekete Párduc) egy évvel később történnek, mint a kronológiában.

Pár héttel korábban...

Nyolc kávés poharat próbáltam a két papírtálcán tartani, miközben nagyon óvatosan haladtam a 44. utca keleti részén, és már nagyon közel voltam a Bosszúállók Toronyhoz. Nem igazán szerettek már minket a városban a Sokoviában történtek miatt, így a csapat szokásos álcájához folyamodtam. A baseball sapkához és napszemüveghez.

Már szinte éreztem a megkönnyebbültséget, hogy mindenki megkapja a saját koffein adagját, de a járdát nem figyeltem, csak a poharakat, hogy ne billegjenek túlzottan, így azt se vettem észre, hogy valaki sietősen kinyitotta az autója ajtaját, ami egyenesen belém ütközött.

Ijedten sikkantva estem hanyatt, a feltartva a poharakat, hátha nem borulnak ki.

– Jaj, ne haragudj! – hallottam egy férfi hangot, akihez valószínűleg az autó is tartozott. – Nagyon megütötted magad?

– Én nem de a telefonom lehet... Amúgy meg, én nem figyeltem. Ráadásul bentebb is sétálhattam volna, nem feltétlen a járda szélén – ültem fel sóhajtva. – Segítene? – nyújtottam felé a papírpoharakat a tálcákon.

Halványan elmosolyodva vette el tőlem a két kis tálcát, amíg felálltam. Kivettem a hátsó zsebemből a telefonomat, és elhúztam a számat, miközben próbáltam bekapcsolni.

– Hát, tönkre nem ment – vontam vállat, visszacsúsztattam a zsebembe, a pólóm nyakára akasztottam a napszemüveget, és visszavettem a férfitől a tálcákat. – Köszönöm.

– Ugyan, ez a minimum, azután, hogy rád nyitottam az ajtót, csak sietnem kell.

– Nem történt semmi. De akkor hagyom is menni a dolgára.

– Előbb szeretnék egy kis kárpótló ajándékot adni – vett elő egy névjegykártyát. – Azt hiszem, nem árt, ha az embernek kéznél van egy FBI ügynök telefonszáma. Hívj, ha nagy a veszély!

Elképedve néztem a kis kártyát, ahogy egy kávéspohár mellé csúsztatta.

– Örültem, Miss Stark – intett, megkerülte az autót, beszállt, és elhajtott.

Meglepetten pislogtam, alig hittem el, hogy ilyen gyorsan felismert. De a figyelmemet erről gyorsan elterelte az autó keltette szellő által fellibbentett papírfecni, ami kicsit messzebb röppent, és egy fal tövében landolt. Odamentem leguggoltam, letettem a két tálcát, és felvettem a kifejezetten gyűrött papírt, aminek a hátuljából megállapítottam hogy egy képeslap. Kíváncsian megfordítottam.

A háttérben fenyőerdő és egy folyó kanyarulat volt. A képeslap középpontját egy város tábla alkotta, melyen hasonló kép volt, mint a háttér, és nagy betűkkel ez állt rajta:

Üdvözlet Riverdale-ben, az életvidámság városában!

Úgy sejtettem, a férfi zsebéből eshetett ki, mielőtt beszállt, és a képeslap állapota alapján valószínű, hogy keresni fogja, és fel is hívhatnám, de azt mondta, csak vészhelyzetben tegyem. Ráadásul az is lehet, hogy az irodai telefonját hívnám vele, nem egy magánszámot.

Végül zsebre tettem, és a kávékkal folytattam az utat haza. Közel volt a torony, de New Yorkban még ez is messzinek tűnt, így jól esett, mikor végre liftbe szálltam.

A többiek a nappaliban voltak, és megkönnyebbülten tettem le a kávékat a konyhapultra – az ügynök névjegykártyáját gyorsan zsebre tettem a képeslap mellé – majd a fotelbe huppantam le.

– Ezt többet nem vállalom – jelentettem ki. – Nagyon nehéz nyolc kávét elhozni. Tele volt a két kezem, és lehet megrepedt pár bordám.

– Tessék? Miért? – kapta fel a fejét apa.

– Nem figyeltem, egy pasi nagy lendülettel nyitotta ki az autója ajtaját, én meg nekimentem. De nem akkora dolog, bocsánatot kért, meg minden.

– Akkor ezt majd mindjárt megnézetjük a dokival, de előbb lenne egy kis közlendőm. Hamarosan kész az új lakhelyünk, és még a szünidő vége előtt be tudunk költözni.

– Az miért is fontos?

– Mert ti négyen – mutatott rám, Peterre és a Maximoff ikrekre – suliba jártok majd.

– Na, de miért? – kérdeztem. – Tökéletesen megvagyok magántanulónak.

– Nem árt a változatosság. Kellenek barátok.

– Nekem van három, és az tökéletesen elég.

– Erről nem nyitok vitát.

– De pontosan hová is költözünk? – kérdezte Steve.

– Apámnak volt valami raktára kicsit északabbra, egy kisváros szélén. Aköré lett építtetve minden más. Közel van, szerintem egy óra sincs kocsival.

– És mi az a város? – kérdezte Peter.

– Riverdale.

***

Úton Riverdale felé csendben nézegettem a képeslapot, amit azóta mindig magamnál hordtam.

– Miért nem hívod fel az ügynököt, hogy nálad van? – kérdezte Bucky, miközben vállamra hajtott fejjel figyelte ő is a képet.

– Mert... nem tudom, milyen telefonszámot adott meg. Lehet az irodában lévő, de az is lehet, hogy szimplán céges telefonszám. És amúgy is, azt mondta, akkor keressem, ha veszélyben vagyok. Majd... körbekérdezek a városban, hátha ismeri valaki. Apa azt mondta, Riverdale kicsi, szóval feltehetőleg mindenki tud mindenkiről mindent. Amúgy meg, a neten rákerestem, de nem is biztos, hogy nekik szabad fent lenni akár a Facebookon.

– Miért nem engeded, hogy Tony utánanézzen? – tudakolta Peter az első ülésről.

Ő azért jön velünk, ugyanis a nagynénje sajnos meghalt egy autóbalesetben, és apa vállalta, hogy lesz a gyámja, így Peter olyan lett, mint a testvérem.

– Annyira azért nem érdekel, és nem szeretnék az életében kutakodni. Ha megtalálom Riverdale-ben, megtalálom, ha nem, nem – vontam vállat. – Ó, apa, hallottál valamit Lodge-ékról?

– Nincs már semmijük – vigyorgott a visszapillantóba. – Vagyis Hiramnek semmi. Az, hogy a nőjének van-e félretett pénze, fogalmam sincs.

Csendben bólintottam, és kinéztem az ablakon. A nap szépen sütött, és úgy tűnt, a szél sem fúj, viszont ahogy haladtunk északabbra, megjelentek a fenyőerdők.

– Nézzétek, már ott a város táblája – mutatott előre apa, mire Pietro is felkapta a fejét, pedig eddig zenét hallgatott.

– Na végre! Azt hittem, sose érünk ide.

– Piet, ez még egy óra se volt – mosolyogtam.

– Tudod, milyen türelmetlen – legyintett Bucky.

Kuncogva bólintottam, és ekkor elhajtottunk a képeslapon lévőhöz hasonló tábla mellett, azonban a látvány kissé meghökkentett minket.

– Apa, biztos jó helyen járunk? – vettem alaposan szemügyre a kopár, itt-ott graffitis házakat. – Ó, jé! Nézzétek, ott bentebb autósmozi van!

– Ez meg tényleg egy lakókocsipark? – kérdezte Peter mire – apán kívül – mind arra az oldalra fordultunk.

– Meg egy motoros bár... – jegyezte meg Bucky.

– A birtok a város másik végénél van – mondta apa. – Az építész, akit megbíztam, szóvá is tette, hogy errefelé ne nagyon mászkáljatok, főleg sötétben ne. Sok a drog, meg a motoros banda.

– Aha... mintha el se jöttünk volna New Yorkból – sóhajtottam.

Ahogy átértünk a vasúti átjárón, felcsillantak a szemeim.

– Ú, nézzétek! Retró kajálda! Ide mindenképp el kell jönnünk.

– Majd fogunk, csak pakoljunk majd le.

A város északi oldala olyan volt, mint egy tipikus kertváros. Csendes és szép, de talán épp emiatt nem tudtam kiverni a fejemből azt a kis lakókocsiparkot és a motorosokat.

Miután elhagytuk az utolsó házat, még egy-két percig csendben haladtunk, és épp a város tábla előtt kanyarodtunk jobbra, egy kis földútra, ahol lassan zötykölődtünk kicsit, majd apa megállt egy nagykapu előtt. Kíváncsian néztem ki az ablakon, és amíg ő az óráján bíbelődött valamivel, szemügyre tudtam venni a birtokot.

Láttam egy hosszú hangárt, egy kisebb épületet, meg egy nagyon fura formájút, de úgy tippeltem, az a lakó épület.

Hirtelen arrébb gördült a kapu, apa pedig bekanyarodott az autóval a birtokra, és meg se állt a különös épületig. Előtte nagyot nyújtózva szálltunk ki, és Pietro már rögtön be akart menni.

– Várj már! Meg kéne várni a többieket – szólt rá apa.

– De a Kapitány olyan lassan vezet, hogy lehet még most indultak New Yorkból.

– Fejezd be, vagy megmondalak apádéknak!

Ez kifejezetten hatásos volt. Valószínűleg apa is tudta, hogy az ikrek nem csak gyámjukként, hanem szüleikként tekintenek Clintre és Laurára, akiknek így már mondhatni öt gyerekük van.

Szerencsére viszont a többiek is megérkeztek, ezt követően pedig mindenki magához vette az autókból a holmijait, és apa nagy lendülettel, színpadiasan benyitott. Egy tágas előtér fogadott minket, és az ott lévő ajtókat bármelyik irányból meg lehetett közelíteni, mert a folyosó négyzetalakúra lett kialakítva, a közepén ugyanilyen formában volt a korlát.

Mi elveszett kiskacsákként követtük apát a szemben lévő ajtóhoz, ami mögött a konyha, a tágas nappali, és az emeletre vezető lépcső volt. Egy ideig kíváncsian jártuk be a földszintet, majd lassacskán mindenki kezdte felhordani a holmijait, én viszont egyedül maradtam a méretes bőröndömmel és a hátizsákommal.

– Csak nem segítségre van szükséged? – lépett mellém mosolyogva apa.

– De – kuncogtam, mire felkapta a bőröndömet, és elindultunk felfelé.

Még a lépcső melletti fal egy része is üveg volt, ki tudtam lesekedni a birtokra.

– Tetszik? Gondoltam mindenki örülne a sok természetes fénynek – mosolygott rám apa, miközben felértünk, és jobbra fordultunk. – Ó, és az épületnek az a másik kis ága, ahol a másik lépcső van, a laborhoz tartozik. Majd azt is megmutatom.

– Apa, előbb hadd rendezkedjek be! – kuncogtam.

– Jól van. Ez a szoba a tied – nyitott be a bal kéz felől harmadik ajtón.

Ahogy átléptem a küszöböt, elképedve néztem körül. A tágas, világos szoba falai fehérek voltak, csakúgy mint az ágynemű, melyet barna, könyv minták díszítettek. A bútoraim pedig szép sötétbarnák voltak. Az ágy fölött több darabos képkeretben különböző fotók voltak a csapattal.

– Apa, ez nagyon tetszik! – öleltem meg szorosan. – Köszönöm szépen.

– Ugyan. Gondoltam elkélt már egy felnőttesebb szoba. Ja, és az aztalon van egy új laptop. Ha már Thor az előzőt tönkretette.

– Azt is nagyon szépen köszönöm – tettem le a hátizsákot az ágy lábához.

– Jut eszembe, van még egy kis meglepetésem – mosolyodott el, amiből sejtettem, hogy vagy nagyon nagy dolog, vagy nagyon drága.

– Jaj, kezdek félni... – ültem le az ágyra.

– Ugyan, nézz csak be a fiókba – mutatott az éjjeliszekrényre.

Gyanakodva húztam ki a fiókot, és elképedve pislogtam a téglalap alakú dobozra, ami minden bizonnyal telefont rejtett, de semmi márkajelzést nem láttam rajta. Kíváncsian vettem le a doboz fedelét, és elképedve láttam, hogy a telefon teljesen átlátszó volt.

– Én csináltam. Van benne mesterséges intelligencia, meg minden. Ráadásul P.É.N.T.E.K.-kel legjobb barátnők lettek – kuncogott. – De tok is van rá, a biztonság kedvéért. Meg tudtam, zavarna, hogy átlátszó.

– Hú, köszi... szóval lány a mesterséges intelligenciám? Mi a neve?

– Nevezd el te! – mosolygott.

Elgondolkozva figyeltem a telefonomat, miközben bekapcsoltam.

– Üdvözlet, Miss Stark! – köszöntött a kellemes hang.

– Szia, öhm... Szólíthatlak... Lunának? – kérdeztem.

– Természetesen. Ezt mentsem el nevemként?

– Igen. És engem is nyugodtan nevezhetsz Daphne-nak.

– Értettem.

– Na, hagylak pakolni – adott puszit a hajamba apa, majd kiment.

***

A ruháimat már bepakoltam a gardróbszobába, és a fürdőszobámat is felfedeztem. A maradék holmi, amit el kellett rendeznem az asztalomra és a környékére került. Még a régi Riverdale képeslapot is a parafatáblára tűztem.

Az ablakaim a plafontól a fal közepéig értek, szinte egybe voltak nőve és az egyiknek viszont nem párkánya volt, hanem apa egy kiülőt alakíttatott ki kényelmesnek tűnő párnákkal, így odatelepedtem le, és elkezdtem felfedezni az új telefonomat.

– Kip-kop ki kopog? – hallottam a folyosóról, mire felkuncogtam.

– Gyere be, Bucky! – mosolyogtam, és lehuppantam az ágyra.

– Szia! Be is rendezkedtél? – lépett be mosolyogva.

- Ja, nagyjából.

– Az jó. És hogy tetszik itt? – ült le mellém.

– Hát, kicsit elszomorító az a lakókocsipark, és az is biztos, hogy a Sweetwater-folyónak a közelébe se megyek, azok után meg főleg nem, hogy az a srác megfulladt. De összességében azt hiszem, tetszik itt.