„A régi, szép időkben, minden decemberben a Káosz Ura szabályozta a karácsonyt, amit anno a bolondok ünnepének hívtak. Közeledett a karácsony. De idén a Káosz Ura a Fekete Csuklyás volt."

Nem rég köszöntött be a december, és lassan már közeleg a téli szünet. Ma estére apával és Peterrel egy közös vacsizást terveztünk a Pop's-ban.

Fogadott testvéremmel épp leértünk a nappaliba mikor apa letette a telefont.

– Ki volt az? – kérdezte Peter, miközben a pólójára még rávette a vastag, zöld pulcsiját, amit tőlem kapott.

– T'Challa-val beszéltem le, hogy majd jöjjenek el karácsonyra – válaszolt apa.

– Ez remek! – csillantak fel a szemeim. – Mondd csak, azért még lenne hely Mr. Jonesnak és Charlesnak? Őszintén szólva, kétlem, hogy Jughead csatlakozni akarna hozzájuk, meg az apjával is fasírtban van, tehát...

– Persze. Megoldjuk – mosolygott. – Na, de indulhatunk?

– Még szép – vigyorogtunk egyszerre Peterrel, majd mind a hárman az előtérbe mentünk kabátot és csizmát venni, és már siettünk is a kocsihoz.

Miközben a kapu felé tartottunk, tűnődve bámultam a sötét udvart.

– Tudjátok, olyan fura, hogy szeptember végén és októberben havazott, most meg nincs semmi – jegyeztem meg.

– Nyugi, még van rá esély, hogy fehér karácsonyunk legyen – mosolygott rám egy pillanatra apa, majd ahogy kinyílt a kapu, elhagytuk a központ területét.

– Remélem. Nagyon menő lenne, ha végre havazna ünnepekkor – hajolt előre vigyorogva a két ülés között Peter.

Nagyjából öt perccel később leparkoltunk a Pop's előtt, de valami más volt. A rózsaszínes neonfényekkel kivilágított büfé előtt rengeteg fenyőfa volt asztaloknak, vagy drótkerítés kinézetű „falaknak" támasztva.

– Mi van itt? – csodálkoztam, miközben kiszálltunk az autóból.

– Az egy igen jó kérdés – mondta Peter.

Mielőtt az ajtóhoz értünk, összefutottunk Mr. Andrewsszal.

– Fred, mi ez a sok fa? – kérdezte apa.

– Ezzel szerzek egy kis plusz pénzt. Vettetek már fenyőt?

– Még nem, de akkor szétnézek. Peter, Daphne, menjetek be, és rendeljetek, jó? – fordult felénk apa, mi pedig szófogadóan elindultunk befelé.

Kinyitottuk az ajtót, és a felé szerelt kis csengő rögtön jelezte az érkezésünket.

– Sziasztok, srácok! – intett mosolyogva Mr. Jones, mire a pultnál ülő Charles megfordult, és felcsillantak a szemei.

– Sziasztok! Tony? – kérdezte a nyakát nyújtogatva, mire felkuncogtam.

– Kint fát válogat – mosolyogtam, mire felpattant, és mosolyogva megcsókolt.

Kuncogva viszonoztam, ahogy átöleltem a nyakát.

– Öhm.. ti mióta...? – kérdezte Peter, mire szétrebbentünk.

– Ó, persze. Csak a lányoknak mondtam el – vörösödtem el, mire Mr. Jones halkan felkuncogott. – Hát... az a helyzet, hogy november óta, mikor a lakókocsiba mentünk. De apa és a többiek nem is tudnak róla. Csak Wanda, Mollie, Mr. Jones, meg talán a déli barátaink. Légyszi, ne mondd el apának!

– Nyugi nem vagyok spicli, de mikor közlitek vele?

– Legkésőbb karácsonyig elmondjuk. Ó, apropó karácsony – fordultam a két Joneshoz. – Huszonötödikén estére lesz még hely nálunk.

– Köszönjük szépen, de... azt terveztem, meglátogatjuk a feleségemet meg a lányomat Toledóban – mondta Mr. Jones, mire Charles felé fordult.

– Azt hittem, együtt töltjük a karácsonyt – mondta halkan.

– Ne haragudj! Velünk jöhetsz, ha akarsz, de... nem tudom, mit reagálnának rád.

– Inkább nem megyek, csak...

– Jó, még megpróbálok kitalálni valamit, rendben?

Ekkor Jughead sietett oda hozzánk.

– Tényleg Toledóba megyünk? – kérdezte.

– Neked is szia – morogtam.

– Még meglátom, mert a héten... lesz esténként dolgom.

Erre mind elkomorodva néztünk Jugheadre.

– Most mi van? Honnan tudtam volna, hogy az ügyvéd is intézkedett?

– Mindegy, hagyjuk – legyintettem, és Mr. Joneshoz fordultam. – Ha fáradt lesz ahhoz, hogy Toledóig vezessen, hozzánk nyugodtan jöhetnek.

– Köszönöm szépen. Vártok még plusz vendéget?

– Hát, van két valaki, akik csak lehet, hogy jönnek, de T'Challa és Shuri itt lesz. Apa ma beszélt velük. Jughead, ha jönni akarsz szedd össze magad, és viselkedj felnőttként, mert nem szeretném kínos helyzetbe hozni őket azzal, hogy gyerekesen viszonyulsz a bátyádhoz.

– Öhm... szeretnétek rendelni valamit? – kérdezte néhány pillanat kínos csend után Mr. Jones.

– Én szívesen megkóstolnám a forrócsokit, és szeretnék egy  sajtburgert és hagymakarikát – mosolyogtam.

– Nekem is jó lesz az – mondta Peter.

Ahogy leadtuk a rendelésünket, helyet kerestünk magunknak, és az egyik ablak melletti boxban foglaltunk helyet.

***

Reggel izgatottan pattantam ki az ágyból, és siettem a gardróbszobába, valami karácsonyias ruhát keresni, ami történetes egy kötött, piros karácsonyi pulcsi volt, egy fekete harisnya, ugyanilyen színű szoknyával, és a kedvenc bordó bokacsizmám, aminek bár lekopott az orra az Ördög Házánál való esésemkor, nem volt szívem kidobni.

– Mi ütött beléjük? – kérdezte Nat, ugyanis izgatottan készülődtünk.

– A suliban valami titkos ajándékozás lesz – válaszolta Laura.

– Igen, csak attól felélek, hogy valamelyikünket Veronica ajándékozza meg – fintorogtam.

– A helyedben én is félnék – bólogatott apa.

Az első óra előtt mindannyian összegyűltünk a klubszobában, hogy átadhassuk egymásnak a felcímkézett ajándékokat.

– Jughead, ez itt a tied – nyújtottam át egy hosszúkás dobozt.

Kíváncsian kibontotta, és két egész szép töltőtoll volt benne.

– Tőled van?

– Aha. Boldog karácsonyt!

– Hú, kint sincs ilyen fagyos hangulat – mondta halkan Kevin.

Ekkor vettem észre az asztalon egy kis csomagot, amin az én nevem állt.

– Na, bontsd ki! – sürgetett Mollie. Letéptem az igényes csomagolást, és megpillantottam egy aranyos karácsonyi bögrét.

– Ez kitől van? – tudakoltam.

– Tőlem – mosolygott Josie. – New Yorkban voltam, mikor ezt megláttam, és mondtad, hogy gyűjtöd a bögréket.

– De édi vagy! – vigyorogtam. – Köszi.

– Ki a következő? – kérdezte Reggie.

– Te miért is vagy itt? Nem voltál benne a Titkos Mikulásos dologban.

– Csak kíváncsi vagyok.

A következő ajándékot Mollie kapta. Egy nagyon szép, krémszínű sálat kapott.

– Ez tudom is, kitől van – mosolygott. – Petertől.

– Honnan tudtad? – csodálkozott.

– Mert mikor Daphne-nak kerestünk ajándékot, mutattam neked az egyik kirakatban. Nem gondoltam, hogy megjegyzed.

– Pedig de. Szóval tetszik?

– Igen – nyomott egy puszit fogadott testvérem arcára Mollie, mire Reggie 'uuu-zni' kezdett.

– Peter, nézd, itt van egy neked – nyújtottam át neki egy csomagot, ami méretéből és zörgős hangjából dvd-re utalt. És nem tévedtem. A mindenség elmélete lapult a piros, karácsonyi mintás csomagolópapír alatt.

– Azta! Ez kitől van? – kérdezte csillogó szemekkel.

– Az én művem – emelte fel a kezét Betty.

– Köszönöm – mosolyodott el Peter.

Ezután Mollie adott egy nagyon csinos szoknyát Cherylnek, Jughead egy új melegítőfelsőt Pietrónak, Higanyszál az éneklés történelméről egy könyvet Josie-nak.

– Veronica, rajtad a sor! – nyújtott át egy borítékot a mikulássapkás Kevin.

– Ó, ajándékutalvány egy páros masszázsra – vágott elég fura arcot Veronica.

– Gondoltam elmehetsz Bettyvel, velem, vagy anyukáddal – próbálta menteni a menthetőt Kevin, hiszen Archie és Veronica már nem voltak együtt.

– Vagy én is elmehetek anyukáddal, ha szeretnéd – ajánlkozott Reggie, mire én csak megforgattam a szemem.

– Betty, te vagy következő és úgy tűnik az utolsó is – mondta a Kevin, aki az egészet rendezte, majd egy igen lapos, kicsit bénán csomagolt ajándékot nyújtott a szöszinek.

– Hát, a csomagolásból ítélve, van egy sejtésem, kitől lehet – nevetett Betty, miközben a Archie-ra pillantott. Az ajándék egy színes borítós valami volt. – Archie...

– Apuval, a garázst takarítottuk, és megtaláltam – magyarázta.

– A Robinson család? – kérdeztem csodálkozva.

– Igen, ez egy hangoskönyv – mondta mosolyogva Betty –, amit kábé öt éves korunkban hallgattunk. Istenem! Imádom, Arch, köszönöm!

– Srácok, hol az én ajándékom? – kérdezte Wanda, egyáltalán nem alaptalanul, ugyanis az asztalka üresen állt.

– Nem eshetett le? – hajoltam le, hátha valamelyik fotel, vagy kanapé alatt van, de nem láttam. – Kevin, Wanda neve belekerült a sapiba?

– Persze. Az ő cetlijét csináltam meg elsőként. Betty is ott volt.

– Jó, most emelje fel a kezét, aki adott ajándékot.

Reggie értelemszerűen nem jelentkezett, de mikor megláttam Veronica kezét a magasban rögtön rájöttem, ki lehet az.

– Ne kamuzz, tudom, hogy te voltál! – szóltam rá. – Ezt mégis hogy a fenébe gondoltad?!

– Hagyd, Daphne, nem baj – motyogta Wanda, majd felállt mellőlem a karfáról, felkapta a földről a táskáját, és kisietett a klubhelyiségből.

– Egyszerűen nem hiszlek el! Abból a sok pénzetekből nem tudtál volna valami kis apróságot venni Wandának?! És még csodálkozol, ha azt mondom, hogy pont olyan vagy, mint apád.

– Boldog karácsonyt! – hallottuk, meg Moose hangját. Egy boton támaszkodott, de emellett még a barátnője is segített neki. – Mi ez a komor hangulat?

– Kérdezd a Grincset – nézett Veronicára Pietro. – Gyerünk, keressük meg a húgomat.

Pietróval bejártuk az egész földszintet, de Wandát sehol nem találtuk, csak Bettybe és Archie-ba botlottunk. Már épp meg akartuk kérdezni őket, látták-e a legjobb barátnőmet, mikor egy idegent fedeztük fel a folyosón.

– Srácok, ki az a hapsi, aki ott takarít? – ráncoltam a szemöldököm. Archie megfordult, és ő is meglepve nézte a szakállas fickót.

Betty nem teketóriázott, hanem elindult az ismeretlen felé, mi meg utána.

– Elnézést, de ki maga? – kérdezte.

– A nevemre kíváncsi? – nézett fel ránk a férfi.

– Hol van Mr. Svenson? – érdeklődtem.

– Gőzöm sincs. Pár napja nem jött be, és engem hívtak helyette – vont vállat, folytatta a felmosást, és otthagyott minket.

– Archie, szembesítetted Mr. Svensont a Fekete Csuklyással való kapcsolatával, és most eltűnt? – nézett rá Betty.

– Mi van, ha a Csuklyás is megtudta? Mi van, ha mi vezettük el hozzá? Mi van, ha megölettük?

– Csak nem... – gondolkodtam el, de végül a titkárság felé indultunk.

– Mr. Svenson? Egész héten szabadságon van, mert megfázott – mondta Miss Bell. – Borzalmas volt a hangja a telefonban. Szóval pár napja vittem neki egy kis húslevest.

– Szóval látta? – kérdeztem.

– Az ajtaja előtt hagytam. De köztünk szólva, az ünnepek környékén mindig ez van. Tudjátok, depressziós lesz. Nincs családja.

– Köszönjük – biccentett Pietro, majd kiléptünk a titkárságról.

Ekkor jelezni, kezdett a Kimoyóm. Fogadtam a hívást, és meglepő módon Laura hologramját pillantottuk meg.

– Szia! Van egy kis gond. Nem találjuk Wandát – húztam el a szám.

– Sziasztok! – integetett. – Ami Wandát illeti, itthon van. Most értünk haza. Felhívott a titkárság, hogy nem érzi jól magát, de nem tűnik betegnek.

– Csak Veronica eljátszotta a Grincset és elrontotta a Titkos Mikulásozást. Majd kitalálok valamit, de most órára kell mennünk.

***

A többiekkel leszerveztem – főleg a déli barátainkkal –, hogy órák után, a Pop's-ban meglepjük Wandát. Szerencse, hogy ma a szünet miatt nagyjából ebéd időig voltak óráink, azokon is inkább filmeztünk.

Mikor kiléptünk a suliból, Charles támaszkodott az autójának, és mosolyogva integetett. Vidáman siettem hozzá, és szorosan megöleltem, ő pedig puszit adott a hajamba.

– Szia, hát te? Csak így? Pulcsiban és farmerben? – kuncogtam.

– Képzeld, mára szabadságot vettem ki, és a bandával voltam, sőt, az ételosztás ideje alatt én felügyeltem őket. Szerintem apa gyakorlásnak szánta, mert esetleg rám hagyja majd a bandát. Ó, és elhoztam tőletek az adományokat, meg Wanda ajándékát.

– Édi vagy. De mielőtt elmegyünk a Féregbe, a Pop'sba kéne beugranunk.

– Ja, tényleg! Wanda miatt. Oké, szálljatok be nyugodtan. Ó, és a bárban egy idő után el kell mennem, letudni a mai edzést.

– Muszáj ma is menned?

– Igen, ne haragudj... De utána majd benézek hozzátok, jó?

Sóhajtva bólintottam, majd Peterrel, Pietróval és Mollie-val beültünk Charles autójába. Amikor odaértünk a Pop's-ba, Wanda még nem volt ott, így bezsúfolódtunk egy boxba, illetve aki nem fért, szerzett székeket.

Öt perccel később leparkolt Clinték családi kocsija, és Wanda mit sem sejtve szállt ki. Izgatottan figyeltem, ahogy egyre közelebb ért az ajtóhoz. Benyitott, és a szeme sarkából észrevette a csapatunkat. Meglepve jött oda hozzánk, mire én mosolyogva álltam fel és megöleltem.

– Mi ez az egész? – kérdezte.

– Tudjuk, hogy Veronica elszúrta a napodat azzal, hogy nem adott ajándékot, de tőlünk most kapsz – húztam mosolyogva az asztalhoz.

– De édik vagytok! Köszönöm!

– Na, de akkor kezdjük is! Itt az én ajándékom – nyújtottam át legjobb barátnőmnek egy csillogó kupakos befőttesüveget, amiben kis cetlik voltak, és a külsejére ragasztott rózsaszínre színezett papíron ez állt:

Daphne kuponok

– Ezt hogy kell érteni?

– Én csináltam. Vannak benne ölelés kuponok, rögtönzött pizsipartis, filmnézés, meg hasonlók. Eredetileg karácsonykor akartam odaadni, de majd kapsz mást.

– Köszi – ölelt meg.

Nagyon jó dolgokat adtak neki a többiek. Könyveket, Petertől új fülhallgatót, Sweet Pea felajánlotta, hogy tanít neki pár dalt gitáron, Fangs is könyvet adott neki, Maya és Toni pedig néhány sötétebb sminket.

– Nézd, elég gyorsan jött Daphne ötlete, és nem volt időm elmenni az ajándékodért, de a téli szünetben szívesen megmutatom az irodát, ha szeretnéd – mosolygott Charles.

– Tényleg? Le szabad mennem?

– Én is voltam lent, nem nagy dolog – öleltem át a vállát.

– Én pedig majd karácsonykor adom az ajándékod, de nem akartam kimaradni a dologból, úgyhogy hoztam a kedvenc turmixodból. Én állom – mosolygott Mr. Jones Wandára, és letette elé a turmixot.

– Akkor csak nem Toledóban karácsonyozik? – kérdeztem.

– Korán kell kelni az induláshoz, és előtte este lesz dolgom.

– Nem tartóztathatom le Pennyt névtelen fülesre hivatkozva? – tudakolta Charles.

– Nem tudom. Még szavazást sem csinálhatok, mert leadják neki az infót, és lecsukat.

– Majd kitaláljuk – nyugtattam.

– Charlie, mindjárt végzek, aztán mehetünk a bárba. De még a gyűlésünk előtt lesz dolgom...

– Milyen gyűlésetek? – kérdeztem Charlest. – Te edzeni jársz, nem?

– Daphne, ezt megbeszélhetnénk máshol?

– Ugye nincs semmi bajod? – néztem rá aggódva.

– Nincs, de kérlek, majd máshol...

***

Az út a Fehér Féreg felé kínos csendben telt. Charles nagyon feszült volt, az ujjai elfehéredtek, ahogy a kormányt fogta; mi pedig nem tudtuk, mit mondjuk, hogy megtörjük a csendet, ráadásul én aggódtam is érte.

A bárban a többiek már nagy munkában voltak, dobozokat csomagoltak, és már egy csomón rajta voltak a díszes csomagolópapírok.

– Nektek mióta nincs suli? – kérdeztem, ahogy letettem két kisebb dobozt.

– Mióta nektek – jegyezte meg Jughead. – Csak gondolom, ti odavoltatok még valahol.

– Tényleg, amúgy miket hoztatok? – tudakolta Toni, miközben belekukkantott az egyik dobozba, amit letettem. – Ez elég sok cucc.

– Ruhákat, leginkább. Néhány régi játékainkat, már akinek volt ilyen, meg pár társast. Azok nem olyan régiek, csak senki nem szereti őket annyira, így nem használjuk, szóval szinte újak. A ruhák dobozán rajta vannak a méretek is, hogy ne kelljen válogatással időzni.

– Köszönjük – mosolygott Fangs. – Ez nagyon nagy segítség.

– Igazán nincs mit – mosolyogtam, majd láttam, hogy Mr. Jones, meg Tall Boy szedelődzködni kezd.

– Charles, tudod itt tartani a frontot, amíg nem kell indulnod? – fordult a fia felé.

– A-azt hiszem.

– Én nem mehetek veletek? – kérdezte Jughead az apját.

– Nem. Inkább így karácsonyhoz közel barátkozz meg a bátyád gondolatával.

– De elkélne egy segítő kéz, főnök – jegyezte meg Tall Boy.

– Na látod. Kérlek!

– Nem. Jughead, eleget tettél már. Itt maradsz, segíts a többieknek, és kész! – jelentette ki. – Sweet Pea, velünk jössz!

A magas barátom felállt a helyéről, és követte a két férfit.

– Srácok, mindjárt segítek nektek, csak muszáj beszélnem Charlesszal – néztem a barátaimra.

– Baj van? – kérdezte Maya.

– Elvileg nem... de nem tudom. Mindjárt jövök – mosolyodtam el halványan, majd Charleshoz mentem, aki a pultnál ücsörgött. – Szia, tudunk itt valahol beszélni?

– Persze – sóhajtott. – Gyere, menjünk fel apa irodájába. Ott senki nem fog zavarni minket.

Csendben bólintottam, és követtem. Nem tudtam, haragudjak-e rá, vagy aggódjak érte.

Miután becsuktam az ajtót, kihúzta a széket az asztal mögül, hogy mellém ülhessen, és néhány pillanatig az ujjaival babrált, de végül megfogtam a kezét.

– Mi a baj? – kérdeztem halkan.

– Nem edzeni járok oda. Arra a gyűlésre, amire apa is.

– Szóval... régen alkoholista voltál?

– Nem, ez vegyes csapat. Én... drogfüggő voltam.

Elszomorodva néztem rá, és a kezét kezdtem cirógatni.

– Az eddigi terápiás csoportokban, ahol megfordultam, azt mondták, hogy nem magamtól szoktam rá, hanem az Irgalmas Nővérek miatt. Ott... bedrogozzák a gyerekeket. A jó magaviseletért mindig adnak egy keveset a Fizzle Rocksból. De ha rosszak vagyunk, nagyobb mennyiséggel a szervezetünkben bezárnak a Gargoyle King kamrájába. Csak egy kő vízköpő van ott, de a drog miatt valami sokkal rémisztőbbet hallucinálunk.

– Úristen, nem jelenthetjük fel őket?

– Nem, mert nem beszámítható állapotban voltam. Mindegy is. Miután megszöktem, és anyámnak sem kellettem, találkoztam egy sráccal. Azt mondta, ő is onnan szökött meg, mint én, de nem emlékeztem rá. Mindenesetre Centreville-ben közösen kivettünk egy motelszobát. Ő webcamezésből szerzett pénzt, vett drogokat, és... huszonkét éves koromig ezt csináltam. Pusztítottam magam. Aztán egyszer... ez a srác ollóval megölt valakit. Csak állt a hulla fölött, nyakig véresen. Én tűntettem el a testet, súroltam fel az egész szobát hipóval, és dobtam ki az ágyneműket. Ő végig nézte... ekkor hagytam ott. Nagyon fáradt voltam, mikor felszálltam egy buszra. Nem is néztem hová tart. Aztán Quanticóban ébredtem. Az akadémia közben kezdtem először ilyen terápiás csoportba járni. Mióta eljöttem Centreville-ből, nem nyúltam droghoz.

A kezeim közé fogtam az ő kezeit, és puszit adtam rájuk.

– Nem haragszol? Hiszen hazudtam.

– Charles, ez nem olyan hazugság, csak... nem akartad rögtön kiteregetni a nehéz múltad. De lehet pár kérdésem?

– Természetesen.

– Te és ez a srác... ti plátói lakótársak voltatok, vagy...? Ne érts félre, ha együtt voltatok, nem zavar. Nem bánom, ha nem csak a lányok tetszenek, csak érdekel.

– Hát... voltunk együtt... párszor. De... emlékszel, mit mondtam, mielőtt megcsókoltalak? Abban a kapcsolatban nem éreztem magam boldognak, felszabadultnak, mint veled. Lehet azért, mert... nem is volt igazi. Legalábbis a részemről. Csak összekevertem a szerelmet azzal, hogy nem vagyok magányos, és kellek valakinek.

Csendben bólintottam, majd az ölébe húzódtam, és megöleltem.

– És... látszik a nyoma? Vagy ti nem szúrtatok?

– De. Így derült ki az akadémián – sóhajtott, majd a hajlatáig felhúzta a pulcsija ujját. – Most annyira nem látszik, inkább nyáron, ha nagy a meleg, mert tudod, akkor a vérnyomásunk is magasabb, és... érted.

Óvatosan megcirógattam azt a helyet a könyökhajlatánál, ahol láttam az apró pöttyöket.

– Tényleg nem vagy mérges?

– Rád? Soha – túrtam kicsit a hajába. – Nem tudsz olyat mondani. Szóval apukád szinte a nulladik percben megtudta?

– Igen. De csak mert a gyűlésről nem szaladhattam ki, amint belépett.

– Őt sem zavarja, igaz?

– Nem. Sőt, szerintem még jobban szeret – mosolyodott el halványan. – Lassan le kéne mennünk.

Odalent csomagoltunk egy keveset, mikor csörögni kezdett a telefonom.

– Ki keres? – kérdezte Peter.

– Betty... na, ez fura... – sóhajtottam, majd felvettem a telefont. – Szia, mit akarsz?

– Le tudok menni az FBI-hoz? Nagyon nagy baj – hadarta.

– Na, mi van?

– Hazajöttem, és várt egy ajándék az ajtóban, de anya bevitte, és a fésülködőasztalomra tette. Nem volt címzés, csak hogy Titkos Mikulás. Kinyitottam, és egy ujj van benne.

Erre Charles kivette a kezemből a telefont.

– Mi? Egy ujj?

– Gondolom te vagy az FBI ügynök barát. Igen, aztán hívott a Csuklyás, és elkapta a gondnokot, Svensont, és azt mondta, bűnös. És levágta az ujját, és elküldte.

– Várj, ez most az, hogy talán rossz emberre mutatott rá? – kérdezte Charles.

– Igen!

– Szabadságon lennék, de bemegyek az irodába, aztán laborba küldöm az ujjat, jó?

– Oké...

Charles letette a telefont, és sóhajtva adta vissza.

– Veled menjek? Vagy mind menjünk? – kérdeztem aggódva.

– Nem kell... gyors leszek, megoldom. Aztán beugrom hozzátok, rendben?

Kicsit vonakodva, de végül bólintottam, és puszit adtam az arcára, majd néztem, ahogy kisiet a bárból.

***

Otthon vidáman díszítettük a fát, és én közben azon gondolkodtam, mi a helyzet Charlesszal.

– Akkor végül is Jonesék is jönnek holnap után? – tudakolta apa.

– Elvileg igen. Mr. Jones Toledóba akart menni Jugheaddel, de holnap este Penny ugráltatja, és nem tudna olyan korán kelni, hogy elindulhassanak – mosolyogtam. – De őszintén szólva, szerintem az is benne van, hogy érzi, annak a házasságnak már mindegy.

– Kinek a házasságának mindegy? – lépett be Charles a nappaliba, mire vidám mosollyal fordultam meg.

– Apukádéké. Szerintem azért is mondott le olyan könnyen a toledói útról.

– Talán. Tony, hol találom a bárszekrény kulcsát? Nagyon szükségem lenne valami jó régi piára.

– A kandalló párkányán, de mi bajod?

– Betty bevitte az ujjat, de nem is ezzel van gondom, hanem azzal, hogy holnap az Andrews sráccal az Irgalmas Nővérekhez mennek, mert Svenson ott lakott, mielőtt örökbe fogadták. Hihetetlen, de ő nagyobb roncs, mint én, és mégis lett családja. Na, mindegy, az egyik kollégám, aki lehet egy kirúgást kap karácsonyra, mondta, hogy talán velük mehetnék. És mivel ott álltak, nem mondhattam nemet.

– Elkísérlek – jelentettem ki.

– Na, biztos, hogy nem – közölte apa.

– Apa, ez nem rosszabb, mint a negyven éve elhagyatott ház.

– Ezzel vitatkoznék, de értem, mit akarsz mondani – jegyezte meg Charles.

– Kérlek! Charlesnak így is rossz Szentestéje lesz, de talán egy fokkal jobb lenne, ha olyan is vele lenne, akit kedvel is.

– Istenem, hogy lehetsz ilyen makacs... – sóhajtott.

– Hm, nem is tudom – kuncogtam. – Tehát ez egy igen?

– Ez egy igen, de nehogy bajod essen.

Széles mosollyal az arcomon öleltem meg.

***

Mondanom se kell, nem feltétlen akartam volna a téli szünet első délutánját az Irgalmas Nővéreknél tölteni, de ha már megígértem Charlesnak, hogy megyek, nem mondhattam le.

A párom kora délután jött el hozzánk és sík ideg volt. Idegesebb, mint mielőtt megismerte volna az apját.

– Nem akarsz inni egy kicsit? – kérdezte apa. – Van egy whiskey-m, ami idősebb, mint te. Gondolom nem te akarnád anyádék kocsiját vezetni.

– Az a baj, hogy még a pia sem segítene ezen – sóhajtott Charles. – Ráadásul apával sem tudtam beszélni közvetlen, mielőtt idejöttem... és...

– Hé, nyugi. Ott leszek melletted. És már nem veszélyesek rád az apácák, hiszen huszonöt éves vagy, fegyverrel – mosolyogtam rá kedvesen.

– Köszönöm. Ez nagyon jól esik.

Késő délután, mikor már javában sötétedett, P.É.N.T.E.K értesített minket, hogy Betty a kapu előtt vár.

Charlesszal felkaptuk a kabátunkat, majd kisiettünk a lakóépületből, aztán keresztül a hatalmas udvaron. Ahogy a drótkapu közelébe értünk, az kinyílt és Bettyék kocsija teljesen láthatóvá vált.

– Riverdale-ben miért van mindenkinek régi kocsija? Ez olyan szögletes és hosszú, mint egy halottas kocsi – jegyeztem meg, mire Charles halványam elmosolyodott.

– A te autód is régi.

– Jó, ez igaz – nevettem.

***

Tőlünk nem volt olyan messze az Irgalmas Nővérek háza, mint szerettem volna, ráadásul Charles a nála lévő pisztoly ellenére is elég nehézkesen akart belül lépni az ajtón.

– Menjünk már! – sóhajtott Betty. – Soha nem is voltál itt? Mi bajod van?

– Te csak haladj kussban! – szűrtem ki a fogaim közt. – És essünk túl ezen.

Charles csak halványan rám mosolygott, és megfogta a kezem. Találkoztunk a fő apácával, aki pár pillanatig Charlest méregette, és csak utána méltóztatott az irodája felé indulni velünk.

– Felismert. Biztos vagyok benne – súgta alig hallhatóan Charles.

– Ne félj! Ha nem viselkedik, lelőheted – simogattam a hátát, hátha az kicsit megnyugtatja.

Ahogy beléptünk a helyiségbe, Charles állapota nem lett jobb. A nő háta mögött, a falon lévő méretes kereszttől egyenesen lefehéredett.

– Joseph Conway... vagy ahogy ismerik, Joseph Svenson problémás gyerek volt. Nem lehetett megmenteni – kezdte Woodhouse nővér.

– Bűnös volt? – kérdezte Archie.

– Nem, egy gyerek volt, egy áldozat.

– Túlélőbűntudattól szenvedett? – tudakolta Betty, majd a helyiség folyosóra néző ablaka felé pillantott, ahol felbukkant az egyik ijesztő apáca, de már tovább is állt.

– Azt hiszem, már így is sokat mondtam – állt fel az asztal mögül a nő, majd hirtelen Charlesra nézett, és éreztem, hogy ő ettől összerezzent. – Hihetetlen, hogy nyolc év után visszajöttél ide. Nagyon-nagyon rossz fiú voltál, amiért megszöktél.

Erre Betty és Archie elképedve fordultak hátra a székben ülve.

Én még sosem fenyegettem meg senkit, de ezúttal felment bennem a pumpa.

– Leül! – mordultam rá.

– Daphne! – szólt rám Archie.

– Nem érdekel, hogy felnőtt és apáca. Hallottam, miket művelnek ebben a rohadt tömlöcben! Bedrogozzák a gyerekeket, és bezárják őket valami helyiségbe egy vízköpővel, bántalmazzák őket minden elképzelhető módon! Lehet, hogy a bíróság elküldene minket a fenébe, de képzelje, Tony Stark lánya vagyok. Ha Charles elmesél mindent, és felteszem a netre, a következő napra a hír bejárja a világot, és magukat kirakják innen! Úgyhogy leül, és mesél!

A nővér visszaült a székébe, majd folytatta.

– Miután lemészárolták a családját, az ifjú Conway, az ifjú Svenson azonosította az elkövetőt. Majd Riverdale lakosainak egy kis csoportja a saját kezébe vette az irányítást, és hát, kivégezték. Csak később, mikor már nálunk volt, ismerte be Joseph, hogy a félelemtől és a sokkhatástól, talán akire mutatott...

– Nem a tettes volt? – fejeztem be a mondatot. A nővér csak olyan bólintásfélét produkált. – Istenem! Svenson bűne az volt, hogy rossz embert küldött a halálba – néztem a többiekre.

– Svenson, vagyis Conway beszélt valaha arról, hogy ki végezte ki a férfit? – kérdezte Betty.

– Csak egyszer jöttek be Josephez. Egy férfiakból álló csoport és egy nő. Nem tudom a nevüket és nem emlékszek, hogy néztek ki. De a nőnek nagyon különös haja volt. Fehér volt, egyetlen meggypiros tinccsel.

– Rose Blossom nagyi? – csodálkoztam.

Így vezetett következő utunk Thistlehouse-hoz.

– Te tényleg voltál a Nővéreknél? – kérdezte Charlest a visszapillantóba nézve Betty.

– Semmi közöd hozzá, úgyhogy vezess, és essünk túl ezen!

Thistlehouse-hoz érve Betty bekopogott, és néhány pillanat múlva Cheryl ajtót nyitott.

– Cheryl, beszélnünk kell, a nagymamáddal – tért a lényegre.

– Rose nagyinak ritkán vannak látogatói. Örülni fog. Gyertek! – invitált be minket egész kedvesen. A nappaliba mentünk, ahol a fél szemére vak nagymama az ablaknál ült régies tolószékében.

– Rose nagyi, lenne pár kérdésünk egy dologról, ami hosszú évekkel ezelőtt történt Riverdale-ben – kezdte Betty.

– Egy férfi megölt egy egész családot, és egy csoport úgy döntött, igazságot szolgáltat – folytatta a Archie.

– Te jó ég! Itt Riverdale-ben? – kérdezte a nagymama, miközben továbbra is az ablakon bámult kifelé.

– Igen, és maga a csoport tagja volt, igaz? – kérdezte Betty.

– Mi ez? Karácsonyi, kihallgatás? – fintorgott a Blossom-lány.

– Cheryl, egy ember élete forog kockán! – szóltam rá, mire inkább csendben maradt.

– A csoporttal volt, amikor ők... mikor maguk bosszúból megölték a férfit? – kérdezte Charles.

– Jaj, nem! Lányok nem mehettek oda. Azt mondták, maradjak itthon, amíg elintézik a rossz embert.

Betty, kicsit félve a sztori további részleteitől, leguggolt az idős nő elé.

– Rose nagyi, ez nagyon fontos. Hol akasztották fel a rossz embert? – kérdezte.

– Ó, nem akasztották fel. Nem, rendesen eltemették. Élve. Eltemették – tagolta a nagymama, mire Betty ijedten pattant fel, mi pedig nem különbül hőköltünk hátra.

– Hol? Hol temették el? – kérdeztem, de Rose nagyi Bettynek válaszolt.

– Kérdezd a nagyapádat, Polly drágám, ő is ott volt.

– A nagyapámat? – ráncolta a homlokát Betty.

– Volt róluk egy képem, ahogy ott mosolyognak. Az Ördög keze alatt állva – magyarázta a nagyi, miközben csontos kezét is felemelve mutatta azt a bizonyos Ördög kezét.

– Egy kép? Milyen kép? – kérdeztem.

– Cheryl, felkísérnél a szobámba? Hirtelen nem érzem jól magam – fordult a nagymama megrettent unokájához.

– Elégedettek vagytok, keselyűk? – kérdezte idegesen Cheryl. – Vége a kis játékotoknak. Kifelé a házamból!

Így is tettünk. Már Cooperék kocsijában ültünk, mikor Betty hajlandó volt megszólalni.

– Nem hiszem el, hogy a nagyapám segített megölni egy ártatlan embert. – Charles megforgatta a szemét, mikor a húga nem látta, és valószínűleg közölte is volna vele, miért jött eredetileg a városba, ha nem lett volna még mindig a Nővéreknél tett látogatásunk hatása alatt.

– Ki tudja, igazat mondott-e egyáltalán? – nyugtatta Archie.

– A kép, amiről Rose nagyi beszélt... Mikor Louis nagypapa meghalt, összepakoltuk a holmijait, és a nagy  részét elajándékoztuk, de voltak fényképei, azokat megtartottuk és rendszereztük.

– Oké, Betty, hol vannak a képek? – kérdezte Charles.

– Otthon.

– Ez remek.

– Nem hiszem el, hogy a nagyapám hidegvérrel megölt egy embert. Egy ártatlan embert. Mi van, ha ezért választott engem a Fekete Csuklyás? Ha ezért hívogat? Bosszúból olyanokért, amit nem is én tettem.

– Betty, nyugi – tette a kezét a vállára Archie. – Szükségünk van most rád ahhoz, hogy még ma véget vethessünk ennek, így karácsonykor nem kell már félnünk a Csuklyástól. Viszont ehhez az kell, hogy lehiggadj, és... hogy megtaláljuk az Ördög kezét.

– Viszont először légyszi, vigyél minket haza, aztán nézzétek át a képeket, oké? – néztem rá. – Dolgunk van.

– Oké – vett egy mély levegőt.

***

Mikor beléptünk a nappaliba, Mr. Jones állt fel az egyik fotelból. Charles csak akkor torpant meg, mikor odaért elé, és szorosan megölelte.

– Fiam, rendben vagy? – kérdezte óvatosan.

– Felismert... érted? Nyolc év után felismert... – motyogta Charles elcsukló hangon.

– Semmi baj, fiam. Pont azért ugrottam be, hogy lássam, hogy vagy. Bár nemsoká indulnom kell.

– Köszönöm, hogy itt vagy. Nagyon jól esik – sóhajtott, és elengedte az apját, és a hajába túrt. – Azt hittem, ott helyben elájulok.

– Ne aggódj! Nem kell visszamenned oda, ráadásul holnap karácsony. És itt leszek veled – nyomott puszit Charles homlokára, majd újra magához ölelte. – De sajnos most mindjárt mennem kell. Így is előre küldtem Tall Boyt és Sweet Pea-t. Megleszel?

– Meg. Ráadásul szerintem ma este még lesz dolgom.

Miután Mr. Jones elment, Charles végül kért apa régi whiskey-jéből, és két pohárral meg is ivott belőle, mikor csörögni kezdett a telefonja.

– Istenem... – sóhajtott. Valószínűleg az irodából keresték.

Nem hallgatóztam, így csak aggódva figyeltem, ahogy komoly hangon beszél. Végül letette a telefont, és gyorsan felpattant, de a régi whiskey megtette a hatását, mert rögtön visszahuppant.

– Charles, mi történt? – kérdeztem.

– A helyettesem hívott. Mondta, hogy Andrews hívta a sheriffet, hogy a Pickens Parkban vannak. Kivonul az egész őrs, meg az iroda.

– De így nem tudsz vezetni. Elviszlek – álltam fel.

– Biztos, hogy nem! – jelentette ki apa. – Daphne, elengedtelek a lakatlan házba, az Irgalmas Nővérekhez, de nem mész egy gyilkos keresésére!

– De Charles ivott! Nem vezethet.

– Te meg tizenhat vagy! Az hiányzik, hogy megsérülj!

– Apa, nem vagyok kisgyerek! Charles fontos nekem, és nem sérülhet meg. Mr. Jones kikészülne!

– Akkor elviszem én!

– De nálam a kulcsa – kaptam fel a dohányzóasztalról, mire apa könyörögve nézett Charlesra.

– Nézd, nagyon mennem kellene már. De vigyázni fogok rá, ígérem! – állt fel kicsit lassabban a legutóbbinál.

A többiek aggódva nézték, ahogy elsiettünk.

Sosem száguldozom, de most rettentő gyorsan hajtottam, átmentem két piroson, és szinte átrepültem a vasúti átjárón a Pop'snál. A park mellett csikorogva fékeztem le.

– Egyáltalán, mit kell keresnünk? – kérdezte Charles, ahogy kiszálltunk, és úgy tűnt, a hideg levegő kicsit kijózanította.

– Egy hatalmas, görbe ágú fát. Gyere – fogtam meg a kezét, majd berohantunk a parkba.

– Nézd, az ott! – mutattam pár méter után a nagy fára.

– Daphne, vigyázz! – tette ki elém a karját, és lefékeztünk.

Csak kis híja volt, hogy bele nem estünk egy frissen ásott gödörben, melynek a fa felőli végénél, egy összetákolt fejfa volt.

Joseph Svenson
Bűnös

Ekkor jelzett Charles telefonja. Gyorsan kihalászta a zsebéből, és éppen csak bekapcsolta, hogy lássa, mi az értesítés.

– Gyere, a helyettesem írt! Már majdnem a hídnál vannak.

Rohanva kerültük ki a sírt, és bár Charles enyhén ittas volt, nem botladozott nagyon.

A hídon kész káosz volt. Mire odaértünk, a túlvégén a rendőrök és FBI ügynökök járművei úttorlaszt alkottak, miközben mind fegyvert fogtak a Csuklyásra, aki épp a korláton akart átmászni.

– Állj! Álljon meg most azonnal! – ordította Archie, aki a saját pisztolyát fogta a férfira. – Másszon le, vagy lelövöm! Istenre esküszöm, hogy megteszem! Megpróbálta megölni apámat és a barátaimat. Meg fog fizetni a bűntetteiért. Ezt nem úszhatja meg. Ennek ma este vége.

A Csuklyás ekkor lemászott a korlátról, de elsütötte a pisztolyát, és a következő pillanatban erős fájdalmat éreztem a csípőcsontom fölött. A lábaim összecsuklottak alattam, de annyit pont láttam, hogy Charles rálő a Csuklyásra, de a tekintete olyan volt, mint amilyennek sosem láttam. Pont a mellkasán találta el a férfit, aki ettől rögtön elterült, de Charles nemállt meg. Az egész tárat beleengedte.

– Ennyi szerintem elég lesz – lépett oda Keller miközben Charles leguggolt hozzám, levette a zakóját, hogy a sebre szoríthassa.

A sheriff lerántotta a maszkot a halottról, és elkerekedett szemekkel láttuk, hogy a Csuklyás Svenson volt, akinek hiányzott a mutatóujja. Az, amivel az ártatlan embert küldte a halálba.

– Charles, azonnal kórházba kell vinni a barátnőd! – kiáltott oda egy ügynök.

– Dehogy kórházba! Haza. Ott majd rendbe teszik – jelentette ki, majd óvatosan a karjaiba vett.

– Charles... nem vezethetsz... ittál.

– Nem érdekel szinte csak egyenesen kell menni. Nem lesz baj.

***

~Charles

Könnyes szemekkel támasztottam a fejem az ablaknak, amin keresztül beláttam a helyiségbe, ahol épp kiműtötték Daphne-ból a golyót.

– Úgy sajnálom... igazad volt – motyogtam a mellettem álló Tonynak. – Baja esett... ha te viszel el...

– Ha nem jut rögtön eszembe felvenni a páncélom, engem lőtt volna meg.

– De... Daphne...

– Ne aggódj! – tette a kezét a vállamra. – Kiveszik a golyót, és egy műszerrel mű sejteket növesztenek neki, tehát nyoma sem marad. Csak... elvileg tapintásbeli különbségek lesznek, bár erről Clint többet tudna mesélni.

Könnyes szemekkel pillantottam rá.

– De azért lehet egy kérdésem? Mi van köztetek? – tudakolta.

– Mi buktatott le minket? – töröltem meg a szemeimet.

– Te most. Nem, amúgy az, hogy úgy ragaszkodott, hogy veled menjen az erdő széléhez, aztán a Nővérekhez, meg most a parkba. Jobban ragaszkodik hozzád, mint az ikrek, vagy Peter, pedig velük is jóban vagy. De amúgy mióta tart?

– Mióta elmentünk a Sunnyside-ba. Ott csókoltam meg először, de randira még nem mertünk menni, hiszen nem tudtál róla. De őszintén... zavar, hogy együtt vagyunk? – kérdeztem félve.

– Nem gondoltam volna, hogy a tizenhat éves lányom első barátja huszonöt lesz, de legalább a törvény miatt nem fekhettek le két évig – vigyorodott el, mire halványan elmosolyodtam. – És őszintén szólva, senki másra nem merném szívesebben rábízni, mint rád.

– Tényleg?

– Persze... – sóhajtott. – Figyelj, miután begyógyult a sebe, átviszik egy szobába, hogy ott ébredezzen. Átmegyek, hozok neki tiszta ruhát. Addig mellette maradsz?

– Még szép. Ha apa megérkezett, megmondanád neki, hogy menjen haza nyugodtan?

– Természetesen.

Hamarosan Daphne-t átvitték egy szobába, ahová már bemehettem. Az ágy mellé húztam egy széket, majd óvatosan megnéztem a lövés helyét. Semmi nem látszódott. Halványan elmosolyodva takartam be jó alaposan, és a kezét cirógatva vártam.

– Ne haragudj rám, amiért hagytam rábeszélni magam erre az egészre. Inkább engem lőtt volna meg...

– Nem mondom, hogy ez így jó, de nekem nem lett volna jobb, ha te fekszel most itt – hallottam meg apa hangját a hátam mögül, mire gyorsan megtöröltem a szemeimet, és csak azután fordultam felé.

– Hibásnak érzem magam... – motyogtam. – Ha hagyom, hogy Tony vigyen el...

– Akkor talán őt lövi meg. Vagy téged. Fiam, sehogy sem lett volna jó – jött oda hozzám, és a kezét a vállamra tette. – De már vége, Daphne pedig hamarosan felébred.

Felálltam, és könnyes szemekkel öleltem meg.

– Jól van, semmi baj – simogatta a hátamat.

– Már kérdezni akartam, de hogy végeztél ilyen hamar? – tudakoltam halkan.

– Penny nem jelent meg, aztán kiderült, hogy az öcséd megint belekavart, csak most a srácokat is belerángatta. Elvitték Pennyt Greendale-be, megfenyegették és otthagyták... De ki tudja, meddig lesz hatásos.

– Majd megoldjuk. Mindent megoldunk, csak először alaposan át kell néznem a nyomozási táblát, hogy mégis mi fölött siklottam így el. Egy gondnok volt a Csuklyás...

– Jól van. Akkor én most hazamegyek, aztán... nem lenne kedved a lakókocsiban aludni? A szobát is befoglalhatod, ha szeretnéd.

– Nem venném el tőled. Biztos fáradt vagy. De... arra gondoltam, ha Tony is megengedi, meg Daphne is készen áll rá... itt aludnék, vele.

– Rendben. De azért a kanapét kihúzom, jó? – mosolyodott el halványan.

– Rendben, köszönöm.

Miután apa elment, és Tony behozta a tiszta ruhát Daphne-nak, ő lassacskán ébredezni kezdett.

– Ó, a fejem... – motyogta.

– Hát, alaposan beverted – mosolyodtam el halványan, mire hunyorogva nézett rám.

– Te itt maradtál? – kérdezte halkan.

– Természetesen. És... sajnálom, hogy az ittasságom miatt meglőttek. Apa azt mondta, bárki visz el, valaki biztos megsérült volna, de... bocsánatot akartam kérni tőled – fogtam meg a kezét, és puszit adtam rá.

– Ugyan, én akartam, hogy mehessek. Semmi baj. Nem mehetnék vissza a lakóépületbe?

– Daphne, most ébredtél fel – kuncogtam. – Igyál egy kis vizet, szólok a dokinak, aztán ha rábólint, átöltözöl, és csak azután.

– Apa hol van? – kérdezte, és lassan felült.

– A többiekkel a lakóépületben. Akart nekünk egy kis nyugalmat hagyni. Nem zavarja, hogy együtt vagyunk, mert még két évig le sem fekhetünk – kuncogtam. – Amúgy... ha megengedi, veled aludjak?

– Nem kell. Megleszek. Charlie, egy hónapja se, hogy járunk, és nem tudom, mennyit kéne ezzel várni, de randink sem volt még. És ha nem is tudnék aludni, szólok apának, vagy... – Itt viszont gyorsan félbehagyta a mondatot.

– Vagy?

– Vagy Buckynak... – hajtotta le a fejét. – Ne haragudj, de olyan, mint a bátyám, és nem is mindig alszunk együtt, csak ha rosszat álmodik. Ráadásul...

– Ne aggódj! Semmi baj. Őt régebb óta ismered. Igazából... apa fel is ajánlotta, hogy aludjak nála. Talán az lenne a legjobb, hiszen az öcsémmel is jól összeveszett.

– Akkor meg is beszéltük. Ne félj, lesz majd mikor együtt alszunk – ölelt meg, mire mosolyogva puszit adtam a hajába.

„Egy újabb rejtélyt becsomagoltak egy szép kis masnival. A Fekete Csuklyás káoszának idején Betty a legsötétebb űrrel nézett farkasszemet. Ahová egyszer Joseph Conway lelke is bekerült. És ebben az űrben meglátott egy sötét tükröződést. Az igazságot, amit nem lehet elégetni. Hallotta az igazságot a fülében: »Ennek még nincs vége.«"