Chapter Twenty-Six: The Tell-Tale Heart
„Egy meggondolatlan pillanat alatt örökre megváltozott a Cooper család élete. Az anya a fiát akarta védeni, a lány pedig az anyját. Míg alig 50 méterre tőlük..."
Tegnap este, miután elvittük a fejet Pembrooke-hoz, úgy aludtam el, hogy egy pislogásnyi időnek érzékeltem az ágyba kerülésem és az ébresztőm közti időt.
Nem is volt energiám kiöltözni. Egy szűk állású fekete hosszú ujjút, farmert és a bélelt farmerkabátomat vettem fel – ha már a bőrdzsekit nem szabadott hordanom a suliban. A sminket sem vittem túlzásba, csak szempillaspirált tettem fel, és már indultam is lefelé.
– Jó reggelt, Kicsi! – intett Bucky.
– Sziasztok – ásítottam.
– Így jár az, aki még este tízkor fejeket tesz dobozba és díszpapírba csomagolja – jegyezte meg apa.
– Most mondd azt, hogy nem volt jó ötlet!
– Nem volt rossz, de jó sem.
– Mi? Miért? – kaptam fel a fejem, és rögtön sokkal éberebbnek éreztem magam.
– Nem volt rossz ötlet kitolni Lodge-ékkal azzal, hogy visszaküldtétek a fejet, de... pont neki küldtétek el, aki ki akarja lakoltatni a Kígyókat. A telket már hamarosan meg tudom venni, de még sokáig tart, mire egyáltalán beköltözhetnek.
Erre lefagyva néztem rá, majd összeszedtem magam, előkaptam a telefonomat, és gyorsan megcsörgettem Charlest, remélve, hogy nem zavarom a munkában.
– Daphne? Szia! Minden rendben? Ritkán hívsz ilyenkor.
– Nagyon nagy a baj... – motyogtam könnyes szemekkel. – Elszúrtunk mindent. Nem szabadott volna visszaküldenünk a fejet, mert Lodge lehet pont most akar kilakoltatni mindenkit a Sunnyside-ból!
Pár pillanat csend állt be a vonal túloldalán, majd Charles halkan káromkodott egyet.
– A fenébe, tényleg... – sóhajtott. – Figyelj, felhívom apát, hogy most mit csináljunk, jó? Aztán szólok neked ha mondott valami hasznosat.
– Rendben...
– Hé, nem lesz semmi baj. Ha tényleg kilakoltat mindenkit, akkor ideiglenesen tudunk nálatok lakni. Kérlek, ne idegeskedj!
– De az én hibám lesz, ha el kell költöznötök!
– Nem. Nem a te hibád, mert apával mi sem gondoltuk át a dolgokat, úgyhogy kérlek, nyugodj meg! Megoldjuk, ígérem.
– Oké... akkor hívsz, ha beszéltél FP-vel?
– Természetesen, és ne aggódj!
– Megpróbálok... De most megyek, még reggeliznem kell.
– Jól van. Szia!
– Szia, Charlie! – tettem le a telefont, majd idegesen túrtam a hajamba.
Amíg a barátaim álmosan reggeliztek, én meg sem tudtam moccanni, és egy falat sem ment le a torkomon.
– Daphne, egyél már valamit! Charles úgyis szól, ha beszélt FP-vel – mosolygott kedvesen Yelena.
– Tudom, de... annyira féltem a bandát, és minden az én hibám! – fakadtam ki.
– Hé, egyáltalán nem – állt fel Bucky, hogy megöleljen. – Charles is azt mondta, hogy ők sem gondolták át, nem? Biztos meg lehet oldani.
Már épp szólásra nyitottam a számat, mikor csörögni kezdett a telefonom. Rögtön utána kaptam, és fogadtam a hívást.
– Szia! Mit mondott apukád? – kérdeztem.
– Szia! Ugyanazt, amit én. Mind hibáztunk, és egyelőre várunk, mennyire veszi Lodge majd rossz néven ezt az egészet. Majd beszél a bandával, hogy senkit ne érjen felkészületlenül, ha esetleg... tényleg kitesznek minket, még a dátum előtt. Meg délután majd mondja, hogy mit csináljunk.
– Oké...
– Jól van, nyugodj meg szépen, és menj a suliba. Délután találkozunk, rendben?
– Rendben... Vigyázz magadra! Szia!
– Te is vigyázz! Szia!
***
Egész úton a suli felé egy szót sem szóltam, csak a parkolóban elköszöntem apától.
– Miért vagy még mindig ideges? – kérdezte Wanda. – Charles megmondta, hogy megoldják, és vész esetén ott az ideiglenes megoldás.
– Mert félek, hogy a Kígyók megharagszanak, és kiszavaznak engem. Nem vagyok déli, biztos megtennék.
– Szerintem csak félsz. Szeretnek téged – mosolygott kedvesen Pietro. – Amúgy meg Charles és FP úgysem hagynák.
– Úristen! – kiáltott fel Peter.
– Mi a fene?! Ne ijesztgess már! Mi történt?
– Az ott Mollie-ék kocsija! – mutatott a sötétkék autóra.
Igaza volt, ugyanis a következő pillanatban kiszállt a járműből a világosszőke hajú lány. Begipszelt karral. Mindannyian kissé megijedtünk, ezzel szemben Mollie egészen vidáman jött oda hozzánk, mintha nem hiányzott volna heteket a suliból.
– Sziasztok! – köszönt mosolyogva.
– Veled mi történt? Miért nem voltál suliban? Miért nem szóltál, hogy valami baj van? – zúdította rá a kérdéseit Peter.
– Apával nagyit látogattuk meg, és mikor jöttünk vissza, Greendale környékén kiment elénk az útra egy fekete macska. Fának ütköztünk. Én még egész olcsón meg is úsztam, mert apának a lába is eltört.
Fogadott testvérem csak rémülten nézte az általa szeretett lányt, majd a következő pillanatban a két keze közé fogta Mollie arcát és megcsókolta. Elkerekedett szemmel figyeltük őket.
Néhány pillanat múlva Peter és Mollie csókjának vége lett, és paradicsompiros arccal nézték a másikat.
– Mi bemegyünk – mondtam, de nem biztos, hogy hallották, így az ikrekkel elindultunk befelé. – Ezek szerint nem lesz szükség arra, hogy randit szervezzek nekik.
Ahogy beléptünk a klubszobába, Veronica és Jughead beszélgetése ütötte meg a fülünket.
– Veronica, te most meg akarsz, vezetni? – kérdezte Jughead. Na, jól indul a reggel.
– Mit értesz megvezetés alatt? – tudakolta Veronica.
– Az emberek elveszítik az otthonaikat.
– Jughead, apukáddal miért nem jöttök át hozzánk, és ültök le az enyémmel?
– Miért kellene Pembrooke-ba menniük? – tudakoltam karba tett kezekkel.
– Közeledik a kilakoltatási határidő, és Veronica kitalálta, hogy üljünk, le beszélni az apjával – forgatta a szemét Jug. – De tudod mit, Veronica? Legyen. Egy feltétellel. Apád jön a Sunnyside Lakóparkba, hogy lássa azokat, akiket az utcára tesz.
– Életed első jó ötlete – jegyeztem meg.
– Rendben van, és hidd el, senki nem fog utcára kerülni – biztosította Veronica Jugheadet.
– Persze. Csak nem apád miatt, hanem nekem és apának hála – forgattam meg a szemeimet.
– Jézusom, hallottátok?! – rohant be Kevin, közben mögötte érkezett Peter és Mollie. Csak rájuk kacsintottam, majd Kevinnek szenteltem a figyelmemet. – Égnek a vonalak az őrsön.
– Mi? – ráncoltam a homlokom.
– A rendőrség egy holttestet talált ma reggel. Minden csupa vér.
Körbe néztem. Betty karikás szemei elkerekedtek, Archie is sejtett valamit, talán Veronica is. Viszont Betty volt a leggyanúsabb, és láttam Wandán, hogy neki is feltűnt.
– A Fekete Csuklyás feltámadt a sírból? – gondolkozott el Jug.
– Ki volt az? – kérdezte Archie.
– Hol találták, meg? – tudakolta Betty, ijedtséggel a hangjában.
– Még tart a nyomozás, de állítólag kivégeztek valakit a Five Seasonsben. Vér és agyvelő a paplanon...
– Oké, Kev, ez még nekem is túl részletes – hallgattattam el. – Gyanús, hogy ugyanezt még délután Charlestól is meghallgatom. Tuti ment körbenézni.
Ekkor Betty felpattant, és sietősen hagyta el a klubszobát, mire gyanakodva néztem utána, de csak vállat vontam, mert annyira nem érdekelt a dolog.
***
Délután a barátaimmal beszélgetve indultam kifelé, mikor egyszer csak Maya elképedve szólalt meg.
– Jé, Charles mit csinál itt? – A kérdésére felkaptam a fejem, és ekkor megláttam az autó mellett várakozó barátomat.
– Ha én azt tudnám... Mindjárt jövök – néztem rájuk, majd odasiettem Charleshoz, és szorosan megöleltem.
– Szia, Daphne! – adott mosolyogva puszit a homlokomra.
– Szia! Hát te? Ilyenkor még meló van, utána gyűlés, nem? – tudakoltam.
– Hamarabb eljöttem, és... az elmúlt pár napban már nem is voltam gyűlésen.
– Mi? Tényleg? De miért?
– Nem tudom. Csak jól érzem magam nélküle. Ja, és apa szólt, hogy Jughead mondta neki, holnap Lodge-ék tiszteletüket teszik nálunk, hogy dűlőre jussunk, és kérte, hogy mi is legyünk ott, tehát megint ott kéne aludnod nálunk.
– Akkor menjünk haza, hogy beszéljek apával, jó?
– Először nem mehetnénk el a Pop'sba? Éhes vagyok.
– Ja, de. Persze, csak elköszönök a többiektől. Egy pillanat – mosolyogtam rá, majd visszamentem a barátaimhoz. – Ne haragudjatok, de mennem kell. Charlesszal a Pop'sba készülünk, aztán meg hazaugrunk, mert ott kéne aludnom náluk, apát pedig még meg kell győzni róla.
– Rendben. Ha gondolod, mi szólunk otthon – ajánlotta fel Peter.
– Nem kell. Elég bonyolult, majd én megoldom, oké? De akkor megyek is. Sziasztok!
– Szia! Jó szórakozást! – mosolygott Fangs, majd a többiektől is kaptam ilyen jókívánságot, és már indultam is vissza Charleshoz, aki kinyitotta nekem az autó ajtaját.
– Köszi – nyomtam puszit az arcára, majd a táskámat a kesztyűtartó alá tettem be, én pedig beültem.
Vidáman beszélgettük végig azt a pár perces utat, és épp nevetve szálltunk ki, de a délután egyetlen pillanat alatt tönkrement.
– Nicsak, kit látnak a szemeim? – állt meg Chic, ahogy kilépett a kajáldából. Én rögtön Charles mellé siettem, és láttam, milyen falfehér lett. – Ki ez csaj?
Charles meg sem tudott nyikkanni, ami azért nagyon aggasztott, és óvatosan a hátára tettem a kezem.
– A barátnője vagyok, ha ennyire érdekel, bár semmi közöd hozzá, tehát akár le is kophatnál – jelentettem ki, mire felnevetett, én pedig értetlenül néztem rá, mert nem értem, mi a vicces.
– Charlesnak? Barátnője? Ugyan! Téged álltat, vagy saját magát? Charlie, ne csináld már! Olyan régen leléptél, de tudom, hogy még mindig én kellek neked. De ha kellene valami cucc, már kicsit nehezebb megoldani, pedig tudom, hogy nélküle milyen feszült vagy – lépett közelebb, de én Charles elé álltam.
– Jól van, te szociopata, most rögtön húzz a fenébe, mielőtt betöröm az orrod!
– Nem félek tőled, te kis ribanc. Lehet, hogy Charles nem mondta, de akkor én felvilágosítalak: mi együtt vagyunk. Lehet, hogy eltűnt kicsit, de az nem számít. Most mindketten itt vagyunk, úgyhogy te már nem kellesz álcának.
– Nem álca vagyok, ahogy ribanc sem. Én tényleg szeretem Charlest, aki évek óta tiszta! És nem fogom egyedül hagyni, és azt sem engedem, hogy visszaessen! Tűnj innen!
– Jaj már! Csak köszönni akarok valakinek, akit rég nem láttam – vigyorgott, és már nyújtotta a kezét, hogy Charleshoz érjen, de elkaptam a csuklóját, és orrba vágtam.
– Menj a fenébe, te szemét idióta! És soha többé ne merészkedj Charles közelébe!
Chic végül elsietett, én pedig Charles felé fordultam, akinek a lábai következő pillanatban felmondták a szolgálatot, és a hátát kicsit az autó oldalába ütve huppant a földre. Nagyon szaporán vette a levegőt, és könnyek gördültek le az arcán. Egy pillanatra megrémültem, de aztán elé térdeltem.
– Charlie, kérlek, nyisd ki a szemed, és nézz rám, mert csak így tudok segíteni! – szóltam, de csak nehézkesen tudta azt tenni, amit kértem.
Közben egy csilingelés kíséretében nyílt a kajálda ajtaja, és a következő pillanatban az aggódó FP guggolt mellénk.
– Mi a fene történt?! Miért nem hívtál még mentőt?!
– Mert nem kell! Megoldom! – mondtam kicsit élesebben a kelleténél, és visszafordultam Charleshoz. – Charlie! Figyelj! Csak rám figyelj, és tedd azt, amit én!
Mély levegőt vettem, és kifújtam, közben végig a szemébe néztem. Kellett pár perc, mire valamennyire normalizálódott a légzése.
– Jól van, drágám! Jól csinálod. Mindjárt vége! De előbb mondj öt dolgot, amit látsz!
– Nem... nem megy...
– De, Charles! Megy! Én hiszem, hogy menni fog. Mondj öt dolgot, amit látsz!
– Én... téged... apát... a neonlámpa oszlopát és az aszfaltot.
– Jól van. Négy dolgot, amit megérinthetsz.
– A... az aszfalt, a kezed, az autó a hátamnál, és... a dzsekid ujja.
– Remek. Három dolgot, amit megszagolhatsz.
– A parfümöd, a kajálda szaga, meg... a kölnim.
– Jól van, ügyesen csinálod. Két dolog, amit hallasz.
– A hangod, meg az autók.
– És egy dolog, amit ízlelsz.
– Vér. Véletlen kiharaptam a számat...
– Jobb egy kicsit? – kérdeztem aggódva, és óvatosan az arcára tettem a kezem.
– A-azt hiszem... – motyogta, miközben óvatosan kisimítottam a haját a homlokából, majd felálltam, hogy felsegítsem.
– Biztos nem kéne kórházba menni? – tudakolta aggódva FP.
– Nem. De szerintem ki kéne hagynunk a kajálást, mert Charlesnak pihennie kell.
– Ne hozzak ki egy kis teát?
– Majd én főzök nálatok. Charlie, csüccs be, majd én vezetek – mosolyogtam rá kedvesen.
FP segített neki beülni, de még nem tűnt nyugodtnak.
– Ne félj! Apának is sokat segítettem évekkel ezelőtt. Nyugodtan menj vissza dolgozni, én vigyázok Charlie-ra, és szólok, ha van valami, de szerintem már nem lesz. Lefektetem pihenni, meg főzök valamit, és ennyi. Rendben?
Némán bólintott, és megölelt.
– Köszönöm.
– Nem kell. Minden rendben lesz – mosolyogtam rá kedvesen, majd beszálltam Charles mellé. Már bekötötte magát, és a fejét az ablaknak döntötte.
Megsimítottam a haját, puszit adtam az arcára, és miután én is bekötöttem magam, elindítottam az autót. A pár perced út alatt egy szót sem szóltunk, és mikor megérkeztünk, Charles csendesen szállt ki az autóból.
Ahogy beléptünk, meglepve láttam, hogy a kanapé ki van húzva.
– Hogyhogy nem toltad vissza? – tudakoltam.
– Elaludtam, és siettem reggel arra a helyszínelésre a Five Seasonsbe.
– Értem. Akkor feküdj le szépen, én főzök egy kis kamillateát, meg majd keresek valami kaját, amiből vacsit készíthetek.
– Nem rendelnél? Szeretnék veled összebújni...
– Jól van. Ha kész a tea, melléd fekszem, és megoldom – nyomtam puszit az arcára, majd megvártam, hogy lefeküdjön, és betakarózzon a bojhos plédbe, amit karácsonyra adtam neki, csak utána mentem a konyhába. – Nem lenne kényelmesebb átöltözni?
– Talán... – mondta halkan, majd felkelt, és a szekrényben keresett pulcsit, meg egy melegítőnadrágot.
Én direkt úgy főztem a teát, hogy ne lássam, ahogy átöltözik, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Mikor készen lett a tea, kedves mosollyal mentem oda hozzá, majd mellé ültem.
– Köszönöm – sóhajtott, ahogy felült. – Úgy szégyellem magam.
– Mi? Miért? A pánikroham? Azért nem kell szégyellned magad.
– De, kell. FBI ügynök vagyok, a fenébe is! És már ennyitől kikészülök.
– Charlie, ne kicsinyeld le a traumáidat. Mindenki mindent máshogy él meg, és nem csodálom, hogy azok után pánikroham lett a vége.
– Nem is tudom...
– Na jó, most elmesélek neked valamit. Pontosabban azt, hogy kezeltem ezt az egészet ilyen jól. Egy időben apának is voltak pánikrohamai.
– Jó, de őt elrabolták Afganisztánban.
– Nem attól lettek pánikrohamai. Hanem New York inváziójától. Akkor majdnem meghalt, és utána...
– Értem, de az akkor is súlyosabb dolog, mint az enyém...
– Charles! Nincs olyan, hogy kis, vagy nagy trauma. Csak mindenki más. Ráadásul szerintem Chic mindenkinek pánikrohamot okozna. Hiszen technikailag, ha utólag belegondolsz, az egész kapcsolatotokban nem volt közös beleegyezés. Épp ezért nem hibáztat senki.
Némán bólintott ahogy a teába kortyolt. Sóhajtva bújtam hozzá, mire lenézett rám. Egy pillanatra apró mosoly suhant át az arcán.
– Köszönöm. De ha Tonynak New York inváziója után voltak pánikrohamai, te hány éves voltál?
– Tizenegy – vontam vállat.
– És nem is ijedtél meg?
– De. Az első pár alkalommal. De aztán annyira segíteni akartam, és utána néztem, mit kell csinálni ilyen esetekben. Ezek szerint nagyon is jól tettem.
Halványan elmosolyodva nézett rám.
***
Apának végül csak telefonba magyaráztam el, hogy miért kell már több okból is a Sunnyside-ban aludnom, és megkértem, hogy a lányok közül valakivel pakoltasson össze, és hozza el valaki a cuccaimat. Én addig szinte el sem mozdultam Charles mellől, ugyanis a mosdóba is elég nehezen engedett ki.
Próbáltam a Modern családdal felvidítani, és már vagy fél évad lement, mikor nyílt az ajtó, és FP lépett be.
– Szia. Hát te? – lepődtem meg. – Nem estig lenne műszakod?
– Sziasztok! Pop hazaengedett hamarabb, hogy itt lehessek Charlie-val.
– De kedves tőle. Ó, mondani akartam, Charlie-nak, hogy szerintem munkába nem kéne mennie holnap, viszont a gyűlésre ajánlottabb lenne. Csak érdekelt, te mit gondolsz.
– Nagyobb szakértő vagy, de egyet értek. Charles? Benne vagy?
– Persze... Lodge-ék után amúgy sem lenne erőm.
– És hogy vagy?
– Jobban – bólintott. – Valamivel jobban.
– Jól van akkor. Daphne, tudsz maradni éjszakára?
– Persze. Habár azt is fontolgatom, hogy suliba se menjek.
– Daphne, péntek van – jegyezte meg FP, mire halkan felnevettem.
– Akkor ez meg is oldódott.
Ekkor kopogtak az ajtón, mire FP kíváncsian ment ajtót nyitni.
– Szia! Nem akarok zavarni, csak Daphne cuccait hoztam el – hallottam meg apa hangját, majd ahogy FP arrébb állt az ajtóból, be is jött. – Sziasztok! Elhoztam a cuccaidat, holnap meg majd hazaérsz valamikor, jó? Tudom, Charlesnak mekkora szüksége van rád.
– Köszi, apa – mosolyodtam el, majd puszit nyomtam az arcára, ahogy letettem a táskámat.
– Tényleg, Charles, hogy vagy?
– Megmaradok – vont vállat, majd kicsit szorosabban húzott magához, mire megcirógattam a haját.
– Amit tanácsolni tudok, hogy pihenj sokat, oké? Bár az szerintem meglesz, mert Daphne biztos nem fogja engedni, hogy felkelj. És légy rá büszke, hogy tudott rajtad segíteni.
– Az vagyok – mosolyodott el egy pillanatra. – Nagyon is.
– Akkor jó. És... ne érezd magad kevesebbnek, csak mert volt egy pánikrohamod. Nem nagy dolog. Nekem nem is egy volt, és már semmi bajom.
– Nekem sem ez az első. Évek óta ez az első, de nem összesen. Azt szégyellem, hogy csak ennyitől visszajött.
– Azt sem kell. De én inkább megyek is, hagylak titeket. Pihenj sokat, Charles! Sziasztok!
***
Estére Charles valamivel jobban lett, csak addigra Jughead meg hazaért.
– Hát téged mi lelt? – mérte végig a bátyját, aki inkább csak morogva fordult a másik oldalára.
– Semmi közöd hozzá, úgyhogy hagyd pihenni! – jelentettem ki. – Még akkor se nagyon lenne hozzá közöd, ha normális testvér lennél. Legyen elég, hogy apukátokkal ott voltunk, és kész.
Jughead összehúzott szemekkel méregetett minket.
– Ne üsd az orrod Charles dolgába, jó? Foglalkozz a sajátoddal.
Végül megforgatta a szemeit, és a konyhába ment, mire Charles visszafordult hozzám.
– Köszönöm – súgta, és puszit adott az arcomra.
– Igazán nincs mit. Gondoskodom róla, hogy tudj pihenni – mosolyogtam, majd magamhoz húztam.
***
– Köszönöm, hogy belementetek a félreértés tisztázásába! – mondta másnap Veronica apja, a rövidebb kanapén, velünk szemben ülve.
A hosszabb kanapén Charles ült középen, a két oldalán pedig én és az apja, Jughead pedig mellettünk, karba tett kezekkel méregette Hiramet, miközben Veronica csendben ücsörgött az egyik székben.
– Nincs... – kezdte Jughead, de az apja leintette.
– Nincs itt semmi félreértés. Tall Boy azt mondta, fizettél neki a szobor lefejezéséért. Hogy bajba keverje a Kígyókat. Sokan félnek, hogy elveszítik az otthonukat.
– Hallottam róla. De nekem semmi közöm hozzá. Beszéltem a polgármesterrel.
– Hagyjuk már a kamu dumát! – mordultam rá.
– Daphne, nyugi – tette a kezét a vállamra Charles. – De amúgy igaza van. Mégis miért kéne elhinnünk, amit mond?
– Jóhiszeműségem jeléül a déli közösség felé szeretném rendezni az itt lakók adósságát.
– És mit kér cserébe? – kérdezte Jughead.
– Békét ezen a földön. – Én gúnyosan felhorkantottam.
Veronica csúnyán nézett rám, de pár pillanat néma csend telepedett a kis nappalira.
– Áll az alku – állt fel Mr. Jones, és a kezét nyújtotta Veronica apja felé, aki ezt elfogadta, és kezet ráztak.
– Van még valami. A polgármester szerint egy leleplező cikken dolgozol, Jughead. Így az ajánlatomért cserébe kihagynád belőle a nevem?
– Ez vesztegetésnek tűnik – jegyezte meg Jug. – Nincs alku.
– Ezt nem neki kéne kimondania, de én sem vagyok hajlandó alkut kötni – jelentette ki Charles. – Az, hogy béke legyen ezen a földön, a maga szótárában kábé annyit tesz, hogy fogjuk be a szánkat, üljünk a seggünkön, és nézzük, ahogy az egész déli oldalt átalakítja a SoDale-lé, mi? Hát ez nagyon nem így működik, úgyhogy részemről nincs megállapodás.
Mind FP-re pillantottunk, aki erre rövid csendbe burkolózott, majd elvigyorodott.
– Viszlát az újságban, cimbora!
***
Este Charles hazajött velem, hogy ezúttal ő aludjon nálunk, hátha így a többieket nem zavarja, hogy kevesebbet vagyok otthon.
Mikor megérkeztünk, mindenki szuperkedves volt vele, és nem faggatták, meg semmi. Csupán még páran biztosították róla, hogy a vele történtek után ez teljesen rendben van.
– Na jó! Ezt hagyjátok abba, kérlek! – mondta kissé indulatosan, mikor Bucky kezdett neki mesélni pár dolgot. – Mindannyiótoknak annyival nagyobb traumái vannak. Érthető, hogy olykor pánikrohamotok van. De én nem estem le se vonatról, nem mosták át az agyam, nem akartak többször megölni, még munka közben sem. Úgyhogy ne próbáljatok felhúzni magatokkal egy szintre, mert én csak az exemmel találkoztam – állt fel mellőlem a kanapéról, majd elindult a lépcső felé. – Jó éjszakát!
Mindenki elmotyogott egy „jó éjt"-ot, én pedig sóhajtva néztem utána.
– Nem mész fel? – tudakolta Pietro.
– Még úgyis megfürdik – legyintettem. – És egyszerűen nem tudom, mivel segítsek rajta... Annyi mindent próbáltam már.
– Talán majd megnyugszik magától – próbálkozott Steve, mire mindenki felém kapta a fejét.
– Nem! – fakadtam ki, és felálltam. – Ennyire nem ismersz? Én senkire nem hagyom rá a gondjait! Segíteni fogok Charlie-n.
Sietve indultam fel a lépcsőn.
– Jó éjt! – dünnyögtem, miközben már majdnem az emeleten voltam.
A szobámban leültem az ágyra, és kicsit durcásan néztem a fürdőszoba ajtóra, várva, hogy Charles kijöjjön. Nem rá haragudtam, hanem magamra, hogy nem tudtam megoldani a helyzetet, és ő az első, akin nem tudok rendesen segíteni.
– Ó szia! Azt hittem, még lent vagy – torpant meg a fürdőszoba ajtóban Charles. – Öhm... nyugodtan mehetsz fürdeni.
– Előbb beszélünk – jelentettem ki. – Gyere, ülj le!
Kicsit gyanakvó tekintettel méregetett, de odajött hozzám, és leült az ágy szélére.
– Charlie... miért zavar ennyire, hogy pánikrohamod volt. Én szeretnék segíteni megoldani ezt, de ha nem vagy teljesen őszinte, nem fog menni – fogtam meg a kezét. – Kérlek, mondd el! Kérlek!
Sóhajtva húzódott közelebb, és megölelt.
– Nem maga a pánikroham zavar. Hanem az, hogy három éve volt az utolsó, és először találkozom Chickel, és máris... újra előjött.
Sóhajtva néztem rá, majd puszit nyomtam az arcára.
– Miért nem ezzel kezdted? – kérdeztem kedvesen. – Nyugodtan elmondhattad volna.
– Mert szégyellem, ahogy az akadémián is. Ott volt ilyen utoljára... Két hónapot kellet Quanticóban töltenem, hogy abba maradjon. Azóta nem is volt... Erre most meg...
Nem mondtam semmit, csak szorosan magamhoz húztam, majd a haját kezdtem piszkálni.
– Sajnálom... – mondta halkan. – Ne haragudj... meg remélem a többiek sem mérgesek. Azt nem szeretném.
– Biztos nem haragszanak. Én legalábbis biztosan nem. De kérlek, megígérnél valamit?
– Ezentúl mondjam el az igazat?
– Igen. Kérlek! Hogy segíthessek rajtad.
– Rendben... úgy lesz – sóhajtott.
– Jól van – adtam puszit a hajába. – Megyek, megfürdök, és ha nagyon fáradt vagy, alhatunk is, jó?
– Remekül hangzik – mosolyodott el halványan.
Már elindultam volna a fürdőszoba felé, mikor csörögni kezdett a telefonom. Kíváncsian mentem vissza érte, és meglepődtem, hogy Archie keres.
– Szia, mi a helyzet? – vettem fel a telefont.
– Szia, Daphne! Charles ott van veled esetleg?
A kérdés meglepett, de visszaültem Charles mellé, és kihangosítottam a hívást.
– Igen, itt van. Miért? Valami baj történt?
– Igazából nem bánnám, ha a kollégája leszállna rólam, és nem zsarolna apámmal.
– Mi? Milyen kollégám? – kérdezte értetlenül Charles.
– Mondjuk Arthur Adams. Hetek óta kéri, hogy jelentsek Hiramről, mert le akarjátok csukni.
– Hé, figyelj csak! Velem együtt tizenegy ember dolgozik az irodában, és egyik sem Arthur Adams.
Erre értetlenül néztem Charlesra, habár ő is elég zavarodottnak tűnt.
– Tessék? De azt mondta FBI ügynök. Nem jöhetett egy másik irodából?
– New Yorkban sem ismertem egy Arthur Adamst sem, ráadásul ha itt van iroda, nem jött volna, mert tudja, hogy mi dolgozunk az ügyön. Figyelj, hétfőn be kéne jönnöd az irodába, bővebben elmagyarázni a helyzetet meg esetleg részletes személyleírást adni, mert valószínűleg valaki szövetségi alkalmazottnak adja ki magát, tehát ki kell adnunk a körözést.
– Öhm... rendben. És bocsánat, hogy letámadtam mindkettőtöket.
– Semmi gond. Holnap azért betelefonálok New Yorkba, hátha mégis onnan jött valaki. Most viszont mennénk.
– Rendben! Köszönöm a segítséget! Sziasztok!
***
Reggel Charlesszal kicsit álmosan kóvályogtunk le a lépcsőn, és meglepetten láttuk, hogy majdnem mindenki a nappaliban ül a tévé előtt, a helyi csatornát nézve.
– Jó reggelt! Ti mire vártok? – kérdeztem ásítva.
– McCoy mindjárt tesz valami bejelentést. Lehet, lemond – közölte apa, mire mindketten a tévéhez siettünk, és jobb híján a padlóra ültünk le.
– Ezt honnan tudod? – kérdezte Charles.
– A drón – vont vállat. – Lodge-ék le akarták leplezni, így valószínű, hogy kiszáll.
– Mivel lényegében nem lenne legális, amit csinálsz, el tudnád nekem küldeni a felvételeket? Úgyis le szeretném tartóztatni, tehát akár kicsit többet is tudhatnék a dolgairól.
– Ja, igen. Persze – bólintott apa, és a következő pillanatban rögtön le lettek pisszegve, mert megjelent a polgármester a képernyőn.
Az irodájában ült és Josie ott állt mellette.
– Polgármesterként túl vagyok egy sikeres jubileumi ünnepségen, valamint a Fekete Csuklyás gyilkos üzelmein. De barátaim, mindez nagyon megviselt. Úgy döntöttem, lemondok a polgármesteri posztomról, hogy a családommal legyek, és újraindítsam az ügyvédi praxisomat, itt Riverdale-ben.
– Nem akarsz véletlenül lottózni? – kérdeztem apát, mire halkan felnevetett.
***
~Charles
Estefelé apa felhívott, hogy haza kéne mennem, mert elég fontos dologról van szó, így a kelleténél kicsit gyorsabban hajtottam haza, azt hittem bajban van.
Szerencsére nem így volt, de Bettyék viszont nagy bajba keveredtek.
– Fiam, te mit tudtál erről? – ült le apa mellém.
– A leírás alapján sejtem, ki a pasi, akit Chic fejbe vert a lámpával. Főleg ha egy hívását követően jelent meg az Elm Streeten. Egy díler. Láttam már pár éve. De ennyi.
– Egyáltalán, te honnan ismered? Honnan ismeritek egymást, ha Chic neked adja ki magát? – kérdezte feszülten Jughead. – És miért nem szóltál, hogy veszélyes? Inkább behúztad füled-farkad, csak hogy Bettyék ne tudják meg, ki vagy valójában?
– Jughead! Elég legyen már! Nem ez a lényeg! – szólt rá apa. – Hanem az, hogy ilyennel hatalmas bajba keveredhetnek!
Ekkor kopogtak a lakókocsi ajtaján, mire apa gyorsan odalépett, és kinyitotta.
– FP! – A női hangra felkaptam a fejem, és éreztem, hogy kiszökik a vér az arcomból.
Már hónapok óta voltam Riverdale-ben, de sosem kerültem ilyen közel anyámhoz, és ahhoz hogy találkozzunk. Bár teljesen elhitte, hogy Chic a fia, nem voltam benne biztos, hogy nem ismerne fel, ha meglát, így igyekeztem annyira belesüppedni a kanapéba, amennyire csak lehetett.
– Egy szót se! Jughead mindent elmondott. Nem hagyom, hogy ti is hibázzatok, mint én Jason Blossommal. Egy pillanat, és megyek.
Gyorsan visszacsukta az ajtót, és felém fordult.
– Nem – ráztam a fejem. – Tudom, mit akarsz kérdezni, de ne haragudj, nem megy. Képtelen vagyok rá úgy, hogy a héten... az elkövetővel is találkoztam. Sajnálom, nem akarlak magadra hagyni ebben de...
– Hé-hé, semmi baj – guggolt le hozzám. – Megoldom, ne aggódj!
– Rendben... vigyázzatok magatokra! Ja, és ha lehet egy tanácsom: előtte ugorjatok be Tonyhoz a laborba, kérni valami lúgos anyagot, amiben feloldódik a test. Úgy nem találja meg senki. Egy hét, vagy annyi sem, és semmi nem marad belőle.
– Oké. Kösz a tanácsot! Majd jövünk.
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top