„Mint a vörös halál egy Edgar Allan Poe novellában, úgy érkezett a Csuklyás Riverdale-be. Mit tehetnénk akkor, ha maga a halál eredt a nyomunkba? Archie és Veronica a testi örömöket választotta. Minden csókkal és öleléssel azt sugallták: »Nincs hatalmad felettünk, Halál!« Sőt, a Varchie páros a halál ellentettje lett. Archie hálószobájában. A garázsában, még Veronicáék házában is. Végül is, ha szembe szálltak a Csuklyással, mit számít nekik Hiram Lodge haragja?”

Reggel, miután felöltöztem, Ladyvel a nyomomban mentem le. Mielőtt nekiláttam volna reggelizni, elővettem a kiskutyám eledelét. Kitöltöttem neki a tálkájába, vizet cseréltem, és csak azután kezdtem előpakolni magamnak a kaját.

– Elle, képzeld, van egy jó hírem! – vigyorgott apa.

– Mi az? – kaptam fel a fejem.

– FP hívott a Shankshawból. Holnap kiengedik.

– Tessék? Komoly?! Ez hogy lehet? – csillantak fel a szemeim.

– Hát, Adam ügyvéd is közre játszott, meg a múltkori sztorid alapján Jughead kavarása is.

– Ennek ellenére is, ez remek hír! Charles olyan boldog lesz! – mosolyogtam szélesen.

– Az biztos – bólintott vidáman. – Na, de egyél, és menjünk!

***

Harmadik óra után a szekrényeinkhez sétáltunk, mikor elmentünk a Kék és Arany szerkesztősége előtt, ahol Bettyvel és Jughead-del bent volt Archie és Veronica.

– Na, mi ez a csoportosulás? – léptem be, mire Jughead kissé frusztráltan felsóhajtott.

– Azért hívtam ide őket, mert apámat kiengedik a börtönből! – mutatott a barátaira.

– Ez remek hír! – mosolygott Betty.

– Tudtam. Apa mondta reggel – mondtam elégedetten. – És valaki nagyon örülni fog ennek.

– Ki? – tudakolta Betty, és Archie már válaszolt volna, de gyorsan leintettem.

– Mi idézte elő ezt a csodát? – kérdezte Veronica. Archie és Jughead mindent tudóan néztek egymásra, majd a fekete hajú megszólalt.

– Túlzsúfoltság a börtönben, azt hiszem, a bíró újra átvizsgálta apám ügyét, és Cheryl vallomása után... minden összejászott.

– Igen, meg valószínűleg az ügyvéd is sokat segített – tettem hozzá műmosollyal.

– Miben segíthetünk? – tudakolta Archie.

– Mindkettőnknek kéne segítség – mondta Betty. – Van egy új nyom a Fekete Csuklyás-ügyben.

– A Kaszás, akiről Jughead mesélt? – kérdeztem.

– Pontosan. Bár titeket nem szívesen veszlek be.

– Charles tud már róla, és várja az infókat.

– Szóval azt akarjátok, hogy átvegyük a helyeteket? – kérdezte Veronica.

– Igen, jó lenne, mert segíteni akarok apámnak visszailleszkedni – mondta Jughead.

– Én meg szünetet tartok a Csuklyás-ügyben – sóhajtott Betty.

– Akkor nézzük, miből élünk – vettem ki a kezéből a mappát.  

***

Délután, ahelyett, hogy apa hazavitt volna, a kérésemre kitett az őrsnél. El akartam újságolni Charlesnak, hogy a következő nap kijön az apja a börtönből. Megtorpantam az ajtónál, és már meg akartam csörgetni a barátomat, mikor a folyosó egy sötétebb szegletében megpillantottam egy régi kinézetű liftet. Kíváncsian mentem oda, majd végül megnyomtam a hívás gombot.

Lassan és hangosan megindult a lift, valószínűleg odalentről, tehát ez levisz az irodába. Mikor enyhén nyikorogva kinyílt az ajtó, beszálltam, majd megnyomtam az egyetlen emelet gombját, ami ott volt.

A lift lefelé is elég lassú volt, de mikor kinyílt az ajtó, a bent lévő ügynökök kíváncsian néztek az irányomba, mire kicsit megszeppentem.

– Itt van mindenki? Csak mi tudunk a liftről – hallottam Charles hangját, miközben valószínűleg az irodájából jött ki, és megkerülte a lift ajtóval szemben lévő polcot, tele fekete kartondobozokkal. – Ó, jé! Szia, Daphne! Hogy találtál a liftre?

– Véletlenül. Fel akartalak hívni, hogy itt vagyok, de aztán megláttam, és gondoltam, kipróbálom – vontam vállat. – És egy nagyon-nagyon jó hírrel érkeztem.

– Mi az?

– Apukádat holnap kiengedik – mosolyogtam szélesen, mire ő a polcnak támaszkodott.

– De... de hogy? – kérdezte lesokkolva.

– Az ügyvéd is segített, meg gondolom Penny intézkedett a múltkori után.

– Úristen... végre lesz apám – mondta halkan, és halványan elmosolyodott, mire puszit nyomtam az arcára.

– Lesz bizony. Ja, és hoztam pár dolgot a Riverdale-i Kaszásról. A húgod kezéből vettem ki.

***

Másnap reggel, miután nagy nehezen kiszedtem Bettyből, hol lesznek Mr. Jonesszal, úton a Pop’s felé Charlesszal beugrottunk az őrsre, Kellerhez.

– Á, Keller sheriff! – szólította meg Charles, mire Kevin apja megfordult.

– Mit akarnak?

– Egy lezáratlan ügyről szeretnénk beszélni – kezdtem bele. – Egy családról, akiket negyven éve gyilkoltak meg a Fox Forestnél.

– A titkárnője azt mondta, eltűntek az akták. Lehetséges, hogy ellopták? Az eltusolás része ként? – tudakolta, mindkét kezét csípőre téve Charles. Magamban megjegyeztem, milyen jól áll ez neki.

– Várjunk csak! A lezáratlan ügyeknél előfordul, hogy a vezető nyomozó hazaviszi az aktákat, hogy tovább dolgozhasson az ügyön.

– Ki volt a vezető nyomozó ebben az ügyben?

– Akkoriban? Többszörös gyilkosság? Azt hiszem, Howard sheriff – válaszolt Keller.

– Oké, és hol találjuk? – tudakoltam türelmetlenül.

– Maximum a temetőben. Howard sheriff két éve meghalt. De a lánya, Margaret még itt él a városban. Szerezzétek meg az elérhetőségét. Talán segíthet.

Mi bólintottunk, elköszöntünk tőle, majd folytattuk az utunkat a Pop’sba.

– Nagyon ideges vagy? – kérdeztem aggódva.

– Azt hiszem... nem is tudom. Mit mondjak neki? Hiszen anyám és a testvéreim is ott lesznek.

– Charles, apád nem árulná el anyádnak, ki vagy. Ha észre is vesz, nem hiszem, hogy pont egy kajáldában akarná megbeszélni az egészet.

Ő csak némán bólintott, és amíg oda nem értünk, meg sem szólalt. A parkolóban láthatóan megkönnyebbült, mikor nem láttuk ott az anyja kocsiját.

– Életemben nem voltam még ilyen ideges. Csak... talán mikor az akadémián bevallottam, nemhogy diplomám nincs de a gimit sem végeztem el. Bár akkor ott helyben el kellett mondanom, most pedig várnom kell, hogy láthassam apát...

A hátát simogattam, és puszit adtam az arcára.

– Gyere, menjünk be, rendeljünk valamit.

Némán bólintott, kiszállt az autóból, majd én is követtem a kajáldába.

– Hová üljünk? – kérdeztem kedvesen.

– Ide, az ablak mellé – mutatott a jobb kéz felőli második boxra.

Mosolyogva ültem le vele szemben, majd mikor odajött hozzánk az egyik pincérnő, és sajtburgert és turmixot rendeltem, de Charles csak egy kis kamillateát.

– Ne félj! Én itt vagyok – fogtam meg az asztalon pihenő kezét.

Amíg megjött a rendelésünk, sikerült elterelnem a figyelmét az idegeskedésről, bár a kamillateát egy húzásra kiitta.

– Oó... – mondtam halkan, mire Charles felkapta a fejét és megfordult.

Az anyja kocsijából épp kiszállt a családja.

– Kimegyek a mosdóba – pattant fel, és elsietett, mielőtt még bejöttek volna.

Mikor beléptek, mosolyogva intettem Mr. Jonesnak, aki vidáman viszonozta, és amíg a többiek helyet foglaltak bal oldalt, a fal melletti egyik boxban, ő a pulthoz lépett, és Poppal beszélt elég hosszasan valamiről.

Közben láttam, hogy Charles kilesekedett, és azon gondolkodott, most mit tegyen. Biztatóan mosolyogtam rá, és intettem, hogy jöjjön már. Mikor az apja ellépett a pulttól, és a többiekhez indult, Charles visszaugrott a mosdóba, és csak azután sietett hozzám, mikor Mr. Jones már az ő boxukban ült.

 – Nem csomagoltatnád el? Nagyon félek, és menni szeretnék – nézett rám.

– Hé, nyugi. Ígérem, mindjárt megeszem, és megyünk – cirógattam a kezét.

– Oké... – bólintott, de a lábai idegesen jártak.

Tényleg igyekeztem az evéssel, és már csak a turmixomból maradt egy kevés, mikor Mr. Jones végül felállt, és elindult felénk.

– Charlie... – kezdtem, mire ijedten fordult hátra.

– Tessék, ezt ad majd oda Popnak. Kint megvárlak a kocsiban – tett le elém egy tízest, puszit adott a homlokomra, majd úgy kisietett, mint akit kergetnek.

Mr. Jones sóhajtva nézett utána, majd leült velem szembe.

– Ő volt az? – kérdezte halkan.

– Igen. Ne vegye magára, Mr. Jones! Charles elég ideges volt egész nap. És talán nem is itt kéne megbeszélniük, mikor két fő híján itt az egész családja.

– Tudom... Jug mondta, hogy holnap lesz egy üdvözlő buli a tiszteletemre. Szerinted el tudnátok jönni, hogy beszélhessek a fiammal?

– Persze, megbeszélem vele – mosolyogtam kedvesen. – És hogy érzi magát?

– Megvagyok. A börtönben ilyen anonim alkoholistás gyűlésre jártam. Tudod, ilyen terápiás dolog. Na, azt itt tartják az edzőteremben, bár azt hallottam, mindenféle függők járnak oda, nem csak olyanok, mint én. És Pop ad nekem munkát. Itt pincérkedek majd.

– Ez remek. Na, de ezt megiszom, fizetek, és megyek is, mert Charles biztos sík ideg.

– Szegény... Juggal ma még lesz egy kis beszélgetni valóm a múltkoriról, ami a lakókocsiban történt.

– Rendben. Ó, és megsúgom: Charles talán csatlakozni szeretne a bandához.

***

Este Charles nálunk evett, bár a desszertet már nem akarta megvárni.

– Sajnálom, de még be akarok nézni abba a bizonyos házba a Fox Forest szélén.

– Mi? Egyedül? – kaptam fel a fejem.

– Nem nagy dolog. Már felesleges helyszínelni, megtették helyettünk negyven éve. Nem kell ide az egész iroda. Szétnézek.

– Akkor sem mész egyedül.

– Daphne, van nálam segítség – csatolta fel a fegyvertokját. – Nem félek.

– De én meg nem engedlek egyedül. Holnap találkoznod kell apukáddal a bulin! De ha kórházba kerülsz? Megyek veled.

– Biztos, hogy nem! – jelentette ki apa.

– Akkor vele megyünk – mondta Wanda. – Én, Pietro, Peter. Ha kell, Mollie-t is hívjuk.

– Ő azt mondta, nem akar belefolyni, de a bulira szívesen megy holnap – mosolyogtam.

– De titeket akkor sem engedtünk el – állt fel Clint.

– Ne már! Azt akarjátok, hogy Charles egyedül menjen, és baja essen? Apa, Clint, Laura! Légyszi!

Végül rábólintottak, így indultunk is az erdő széléhez.

***

Mikor megérkeztünk a házhoz, összetalálkoztunk Archie-val és Veronicával.

– Hát ti? – vonta fel a szemöldökét Charles. – Én nyomozok a Csuklyás után, Daphne-ék is csak azért jöttek, mert aggódtak értem. Menjetek szépen haza, mert nálam van minden papír.

– Ne már! Csak körülnézünk – próbálkozott Veronica. – Daphne szinte a mi kezünkből vette ki a mappát.

– Mert az én dolgom minden, aminek a Csuklyáshoz is köze lehet. Tűnés haza!

– Ronnie, gyere inkább, jó? – mondta Archie. – Csak tudja, mit csinál.

Végül legnagyobb meglepetésünkre Veronica belement, így Archie-val távoztak.

– Charles, légyszi taníts meg erre! – néztem fel rá. – Olyan könnyen feladta.

Charles halványan elmosolyodva bólintott, majd zseblámpával a kezünkben elkezdtük körbejárni a régi, koszos, kicsit romos házat.

– Van itt valaki rajtunk kívül? – kérdeztem Wandát.

– Nincs. Legalábbis nem érzem.

– Ez azért megnyugtató – ismerte be Charles. – Gyertek, nézzünk szét bent is.

– Mit ír a cikk, mi történt? – tudakolta Peter.

A párom elővette az újságot, amit magával hozott.

– „A Kaszás éjszaka érkezett, amikor a város lakói aludni készültek – kezdte olvasni, és közben szinte láttam magam előtt a Kaszást, kezében egy hosszú puskával, ahogy besétál a házba. – Először az anyát, Mary Ellen Conwayt ölte meg.” – Bementünk a nyitott ajtón, és kerestük, hol halhatott meg Mrs. Conway.

– Talán ott – világítottam a nappali felé. Óvatosan, mindent feltérképezve mentünk, tartva attól, hogy hirtelen előugrik a Kaszás.

A nappaliban, padlón találtam egy törött üvegű bekeretezett képet, amit vérpöttyök szennyeztek. Feltehetőleg Mary Conway volt rajta, az egyik gyermekével.

– Hogy szól tovább a cikk? – kérdezte Pietro, mire Charles ismét az újságra világított, majd folytatta az olvasást.

– „Az apát, Jim Conwayt a konyhában ölte meg.” – Erre mindannyian a nappaliban lévő másik ajtóhoz léptünk, és átmentünk a sötét konyhába. – „Épp rohant, hogy megmentse a feleségét. Egyenesen a mellkasán érte a lövés. A gyerekek a szobáikban voltak.”

– Elbújtak – motyogtam könnyes szemmel. – Istenem!

– „Az ágy alá bújtak.”

A gyerekszoba épp a szomszédos helyiség volt. Nem nevezhettük nagynak, ezért csak Charles és én mentünk be. Az első, amit észrevettem a matrac nélküli ágykeret alatt, a régi padlón éktelenkedő száradt vérfolt volt.

Tovább mentünk a szemben lévő szobába, ami első ránézésre teljesen üres volt. Talán a szülők használhatták.

– Srácok, egy négy tagú családot öltek meg, igaz? – kérdezte Peter.

– Igen, miért? – fordultam felé.

– Valami nem stimmel. Itt három monogram van. – Szemöldök ráncolva mentem oda hozzá.

Fogadott testvérem lámpájának fényénél ajtóba vésett számokat vettem észre. Itt mérhették a gyerekek magasságát. Valóban három monogram volt ott. T. C., mint Tommy Conway, S. C., mint Sue Conway, és J. C., akiről nem tudtuk ki lehet.

– Nézzétek! – szólalt meg Wanda. Felé pillantottunk, és épp egy fém dobozra világított. Odasereglettünk, majd ahogy felnyitotta, egy csomó papírt találtunk benne.

– Ezek Howard sheriff jegyzetei – mondtam, miközben leguggoltam és végi pörgettem a lapokat. – Itt tartotta őket, hogy tovább dolgozhasson az ügyön.

– Ír valamit a harmadik gyerekről, J. C. monogrammal? – kérdezte Charles, miközben tovább lapozgattam.

– Várj, lapozz vissza! – szólt Pietro, én pedig vissza, a doboz teteje felé lapoztam. – Ott, nézzétek csak! Az egy fotó – mutatott a kis alakú, színes papírra. Kivettem onnan.

– Istenem, Daphne! Nézd! A Conway család öt tagú volt.

Ekkor megnyikordult egy padlódeszka, mi pedig ijedten pattantunk fel.

– Szaladjatok, én hozom a dobozt! – mondta Charles, miközben előrántotta a pisztolyát, rácsapta a dobozra a fedelét, és utánunk sietett.

A verandára érve a nagy rohanásban megbotlottam egy kiálló padlódeszkában, hasra estem, és alaposan bekoppant a fejem a földbe.

– Daphne, úristen! – állt meg mellettem Charles, és felsegített. – Jól vagy? Nagyon megütötted magad?

– Azt hiszem, megvagyok, köszi.

***

Másnap délután, miután Natasha és Yelena két órán keresztül balettoztattak, elmentünk a Pop’sba, bekapni valamit.

Mikor beléptünk, felcsillantak a szemeim, ahogy megláttam Mr. Jonest a pult mögött.

– Sziasztok, lányok! – intett mosolyogva.

– Szép napot, Mr. Jones! De jó itt látni – mosolyogtam, majd helyet foglaltunk az egyik boxban. – Ó, istenem, én innen fel sem akarok állni – néztem Natashára és Yelenára. – Ti megkínoztatok.

– Ugyan már, nem is volt olyan vészes – kuncogott Yelena.

– Sikerült választani? – lépett hozzánk Mr. Jones.

– Mindent, ami itt kapható – kuncogtam. – Nem, csak vicceltem. Egy dupla sajtburgert kérek, chilis krumplival és egy jó ki erdei gyümölcsös turmixszal.

– Rendben. Natasha? Yelena?

– Én egy vaníliás turmixot kérek – mosolygott Natasha.

– Én pedig egy epreset. Köszönöm.

– Rendben mindjárt hozom. Daphne, amúgy jól vagy? Elég nyúzottnak tűnsz.

– Kérdezze őket! Orosz balett tanárok – mondtam duzzogva. – Két órán át voltam az edzőtermünkben.

– Akkor igyekszem hozni a rendelésed – mosolygott.

A lányokkal jót beszélgettünk, amíg a rendelést vártuk. Mr. Jones már épp hozta is volna, mikor Cheryl lelökte az eperturmixát, és a pohár hangosan csattanva tört szét.

– Takarítsd fel, új fiú! Ahogy a bátyám vérével tetted – nézett fel Mr. Jonesra.

Annak ellenére, hogy minden tagom fájt, dühösen álltam fel, odaléptem hozzá és Josie-hoz, majd az asztalra csaptam.

– Fejezd be a picsáskodást, világos?! Helyette tanulhatnál egy kis tiszteletet, te hisztis, elkényeztetett ribanc! Lehet, neked nem kell dolgoznod, de képzeld, más tisztességes munkával szerez pénzt! Szépen veszel, igen, veszel egy másik turmixot, és kussban ülsz a seggeden, mert legközelebb nem úszod meg ennyivel! – jelentettem ki, majd lehajoltam, hogy összeszedjem a törött poharat, azt a pultra tettem, majd kivettem Mr. Jones kezéből a felmosót, és feltakarítottam a turmixot, majd elégedetten visszaültem a helyemre.

– Daphne, ezt igazán nem kellett volna – lépett oda hozzánk Mr. Jones, és letette elém a rendelésem.

– Nem véletlen kaptam ezt a dzsekit. Mindem Kígyóért kiállok, és ki is fogok mindig, amíg ez a hülye város el nem fogadja a bandát.

– Köszönöm szépen. Főleg, hogy lassan lejár a műszakom, és megyek a gyűlésre.

– Ó, az jó! Lehet találkozik Charlesszal. Mostanában megy edzeni.

***

~Charles

Délután még a gyűlésre is idegesen mentem, ugyanis Daphne mesélte, hogy apa is járni fog az – mint kiderült – alkoholproblémája miatt, és lehet edzés után találkozom vele.

Nem így akartam megismerni őt, és nem akartam, hogy rögtön tudja, mik történtek velem, hiszen utána lehet nem is akarna megismerni engem.

Már bent ültem, mikor ő belépett. Rémülten kaptam fel a fejem, és néhány pillanatig farkasszemet néztünk.

– Öhm... jó napot! Ez az anonim függőségi gyűlés, ugye? – kérdezte, mire a csoportvezető bólintott.

– Jó napot! Persze, üljön csak le, és akkor szerintem kezdhetünk is.

Csak mellettem volt üres szék, így nagyot nyeltem, miközben helyet foglalt mellettem.

– Szia! – köszönt halkan, mire egy pillanatra halványan elmosolyodtam.

– Szia!

– Kezdesz? És akkor tőled jobbra haladnánk – nézett rám a csoportvezető, mire majdnem leszédültem a székről. Nem akartam rögtön én lenni az első, főleg, hogy apa engem figyel.

– I-igen. Persze. Nos... én az Irgalmas Nővéreknél nevelkedtem tizenhét éves koromig. Étkezésekkor édesség gyanánt Fizzle Rockst kaptunk. Ez olyan drog, ami alapjáraton megnyugtat, de könnyű tőle hallucinálni. Büntetésből általában bezártak egy sötét, ablaktalan helyiségbe, amiben egy vízköpő szobor volt. Az a helyiség a Gargoyle King kamrája. – A szemem sarkából megláttam, hogy apa kicsit megfeszül. – Mindenesetre tizenhét éves koromban megszöktem, és... találkoztam egy sráccal, aki elvileg szintén a Nővéreknél élt, de nem emlékszem rá. Mindenesetre Centreville-ben egy motelszobába költöztünk, és jöttek az egyre durvább cuccok. Webcamezésből volt pénze, ő szerezte be a drogokat, és gyakori volt, hogy tök idegen srácokkal téptünk be... Aztán három éve egy komoly eset után elhagytam. Buszra szálltam, és Quanticóban kötöttem ki. A szomszéd városban voltam az első gyűlésemen, aztán New Yorkban is jártam ilyenre, és mindig csak akkor hagytam ki, ha nagyon muszáj volt. És három éve tiszta vagyok. Egyedül, rehab nélkül sikerült.

– Ez nagyon dicséretes, és akár példaértékű is lehet a többieknek. Köszönjük.

Apa ült a jobb oldalamon, így ő következett.

– Nos, én leszokott alkoholista vagyok. Mindig többet ittam a kelleténél, de igazán akkor szoktam rá, miután kirúgtak a munkámból. Nem titkolom, azért, mert elloptam pár dolgot. Nagyon meg voltam szorulva, etetni kellett a gyerekeket is. Mindenesetre a főnököm nem jelentett fel. Sosem voltam agresszív, de az lett az ivás vége, hogy a feleségem a lányommal Toledóba ment, a kisebbik fiam pedig inkább az autósmoziban lakott, ahol dolgozott. Aztán a letartóztatásom óta nem ittam. Mondjuk a börtönben nehéz is lett volna, de ott kezdtem ilyen terápiás csoportba járni. Sokat segített.

***

– Nézd, tudom, nem így tervezted, mert én sem, de talán beszélnünk kéne – mondta apa, ahogy elindultunk kifelé.

– Ezek után még akarsz beszélni? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Persze. De csak ha te is szeretnéd.

– Másra sem vágyom – ismertem be.

– Akkor... hova menjünk? Szerintem Jug otthon van, és gondolom nem szeretnél plusz hallgatóságot.

– Hát, ihatunk nálam egy kávét, ha szeretnél. A Five Seasonsben van szobám.

– Felőlem mehetünk – mosolyodott el.

Én autóba szálltam, ő a motorjára, majd elindultunk a szálloda felé.

A parkolótól a szobáig nem beszéltünk, inkább próbáltuk megszokni, hogy végre a másik társaságában voltunk. Az ajtóban idegesen babráltam a kulcsommal, mire sikerült a zárba tennem.

– Szereted a kapszulás kávét? – tudakoltam, ahogy beléptünk és a kabátomat a fogasra tettem.

– Hát, őszintén megmondom, a múlt hónapban ittam ilyet először, a Bosszúállóknál. Nem volt olyan rossz, úgyhogy persze, elfogadom.

Bólintottam, majd a konyhába mentünk. Egyikünk sem szólalt meg, amíg a kávékat főztem le.

– Gondolom, nem készültél fel rá, hogy a fiad egy... volt függő – szólaltam meg végül, ahogy leültem a kis kerek asztal másik székéhez.

– Egyáltalán nem, de úgy gondolom, a Nővérek hibája. Ők szokattak rá, nem te tehetsz róla – nézett rám kedves mosollyal. – Becsüllek érte, hogy egyedül leszoktál. Gondolom, nehéz volt.

– Az... az akadémián, mikor az alkalmasságit csináltam a pólóra még pulóvert vettem, nehogy meglássák a tű nyomokat. Virginiában, nyár végén. Ráadásul akkor már elég kimerült voltam. A végére rosszul lettem, levették rólam a pulóvert, és a mentorom meg látta, mi a helyzet. Ő mondta, hogy a szomszéd városban tartanak ilyen gyűlést. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben.

– Hé, semmi baj – tette a kezét a vállamra. – Sikerült leszoknod, és ez a fontos.

Csendben bólintottam.

– Mióta tudsz rólam?

– Szeptember óta. Daphne összebarátkozott pár sráccal a bandából.

– Mayáékkal?

– Igen. És mivel gyakran jártak a központba, anyádnak szúrta a szemét. Eljött a Sunnyside-ba, hogy panaszkodjon, gratuláltam a születendő unokáihoz, mire közölte, hogy Polly örökbe adja őket. Szó szót követett, és akkor vágta a képembe, hogy terhes lett a gimiben, és tőlem, és titkos örökbeadás történt.

– Dehogy történt. Sosem fogadtak örökbe. Sosem volt családom.

– Szörnyen sajnálom. Tudom, nem vigasztal, de engem az apám tizenhat éves koromban kirakott otthonról. A banda pedig rengeteget segített.

– Tudod... gondolkodtam rajta, hogy... csatlakozom.

– Örülnék neki – mosolygott. – El sem tudod hinni, mennyire.

Halványan elmosolyodtam. Olyan természetesnek tűnt beszélni vele, hogy már nem is idegeskedtem.

– Elmondjak egy érdekességet?

– Persze.

– Ott voltam a tárgyalásodon. Hallottam mindent, amit rólam mondtál – mosolyodtam el, kicsit könnyes szemekkel. – Olyan kedves dolgokat még nem is mondott nekem senki. Pedig akkor nem ismertél.

– Nem ismerlek még, de a fiam vagy, Charles. Nem érdekel, ki mit gondol, a családom vagy. Az öcséddel is alaposan elbeszélgetek, mert nem viselkedhet így veled.

Könnyes szemekkel álltam fel, mire aggódva ő is így tett, a következő pillanatban pedig szorosan megöleltem. Csendben sírni kezdtem. Ekkor szakadt fel belőlem az elmúlt huszonöt év minden gyötrelme.

– Jól van, semmi baj, fiam. Nincs semmi baj – simogatta a hátamat, és hallottam a hangján, hogy ő is közel áll a síráshoz. – Add csak ki nyugodtan.

A fejem is megfájdult, mire megnyugodtam. Szaggatottan vettem a levegőt, ahogy elengedtem apát. Láttam az arcán, hogy ő is elmorzsolt egy-két könnycseppet. Elővettem két zsebkendőt, és az egyiket felé nyújtottam.

– Jobb egy kicsit? – kérdezte, miközben kifújtam az orrom.

– Egy kicsit, köszönöm. Egyébként este megyek Daphne-ékkal.

– Reméltem is. Szeretnélek hivatalosan is bemutatni a bandának.

– Tényleg?

– Még szép. Főleg, ha tényleg csatlakoznál. Egyébként kérdezhetek valamit?

– Persze. Mi az?

– Van valami... közted és Daphne közt?

Elkerekedett szemekkel néztem rá, és éreztem, hogy kicsit elpirulok.

– Szóval igen?

– Igen. A lakókocsiban csókoltam meg először. Ó, és az apja nem tudja. Daphne nem akarja még elmondani, mert idősebb vagyok, és fél az apja reakciójától.

– Akkor cipzár a számon. De nagyon örülök nektek – ölelt meg.

***

~Daphne

Este vidáman mentem le a nappaliba, miután elkészültem. Egy fekete, átlátszó felsőt választottam, szintén fekete műbőr nadrággal, az ajándék bőrdzsekim pedig természetesen elengedhetetlen volt.

– Hú... – hallottam meg Charles hangját a nappaliból, mire kissé elpirultam. – Ha nem ismernélek, rögtön azt mondanám, hogy déli vagy.

– Nem sok ez egy kicsit? – kérdezte Steve.

– Tudod a lányoknak mi a beavatás, amit annyira nem is értek? Ez ahhoz képest semmi.

– Nem is tudom... – kezdte apa.

– Ne már! Ez tényleg nem nagy dolog. Bőrdzseki van rajta, alig látszik ki valami. Menjünk, légyszi, mert elkésünk!

Apa végül sóhajtva rábólintott az öltözékemre, és elindultunk a Fehér Féreg felé. Charleshoz ültem be, és hozzánk még csatlakozott Wanda és Mollie, akit később vettünk fel.

– Ti együtt vagytok – jelentette ki Wanda, mire Charles a kelleténél nagyobbat fékezett a piros lámpánál.

– Tessék? – kapta fel a fejét Mollie.

– Ezt te honnan szeded? – fordultam hátra.

– Mikor lejöttél, Charles irányából csodálatot és hatalmas szeretetet éreztem – mosolygott Wanda.

– Kérlek, ne mondjátok el senkinek! Egyedül Mr. Jones tudja, meg talán Mayáék. Apának még nem mertem szólni, mert Charlie idősebb, meg még soha nem is volt senkim.

– Nyugi, nem tőlünk fogja megtudni – mosolygott Mollie, miközben újra elindultunk.

A bárban már elég sokan voltak, mi pedig csak hozzátettünk az eleve nem túl kicsi létszámhoz.

– Elég király ez a hely – nézett körbe Yelena. – De hol az ünnepelt?

– Sziasztok! De jó, hogy ilyen sokan el tudtatok jönni – lépett oda hozzánk Mr. Jones.

– Hát nem hagyhattuk ki a bulidat – mosolygott apa.

Charles közben kicsit zavarban volt, ahogy odalépett az apjához.

– Hát, tényleg eljöttél, fiam! – ölelte meg Charlest.

– Szia, apa! Még szép. Ki nem hagytam volna, pedig az ilyen zsúfoltság igazán nem az én világom.

– Ne aggódj, alapból nincsenek ennyien – mosolygott Charlesra. – Készen állsz, hogy nemsoká hivatalosan is bemutassalak?

– Tuti jó ötlet ez? – tudakolta Natasha, és a bejárat felé intett a fejével.

Betty és az anyja lépett be. Mrs. Cooper pedig úgy gondolta, a mai remek alkalom, hogy kivetkőzzön magából.

– Eww, negyven fölött senkinek nem szabadna átlátszó felsőt felvennie – húztam el a számat.

– Apa, így nem mutathatsz be! Nem akarom, hogy máris tudjon rólam... – fordult Charles kétségbeesetten.

– Jól van, akkor majd egy gyűlésen.

– Egyáltalán, mit csinálnak itt? – értetlenkedett Pietro.

– Betty kiharcolt egy beavatást. Alice meg nem bízik bennünk annyira, hogy egyedül ideengedje a lányát. Értem is azért jött el.

Ezután kicsit elvegyültünk a többiek közt, és mivel elég sokan voltak, nyugodtan lehettem Charlesszal, válthattunk egy-két lopott csókot.

Archie és Veronica félbehagyott karaokéja után Betty ment fel a színpadra, hogy megcsinálja a beavatását.

– Mindjárt idehányok – jegyeztem meg.

– Nem hiszem el, hogy valaki ilyen féltékeny legyen – csóválta a fejét Charles.

– Féltékeny? Mégis mire? – értetlenkedtem.

– Szerintem rád és a barátaidra. Mármint Mayáékra.

– Hogy lenne féltékeny rám? Nem is beszélünk.

– Mert te ha nem is teljesen, de tagja vagy a bandának. Hiszen apa kért, hogy nézz rájuk, minden rendben van-e, megkaptad ezt a tiszteletbeli dzsekit, és téged nagyon szeretnek itt – ölelte át a vállamat.

– És ő ezért... ezt csinálja? Őszintén, király dolog lenne, ha én is veled együtt kerülnék a bandába, de ilyen áron... apádat jó fejnek ismerem, de miért nem változtat ezen a beavatáson. Olyan... szexista ez a rúdtáncos dolog.

– Egy kissé... – bólintott.

Hamarosan vége lett Betty kis műsorának, és miután Mr. Jones a vállára terítette a dzsekijét, és a lány lement a színpadról, ő lépett a mikrofonhoz.

– Fiatalabb voltam a fiamnál, mikor beálltam Kígyónak. És nem semmi utazás volt. Jó idők. Rossz idők. De a Kígyók mindig kiálltak mellettem, míg a többiek hátat fordítottak nekem. Beleértve a családomat is. Most a törvények szerint nem lehetek a Kígyók barlangjában, nem lehetek a barátaimmal, és az igazi családommal. A véreimmel. De gondolkoztam ezen. És ugató kutya legyek, ha hagyom, hogy a zsernyákok parancsoljanak egy Kígyónak! Az északiak ki akarnak rakni a bandából? Akkor hozzanak egy koporsót, mert FP Jones nem vonul vissza!

Mindenki tapsolt, és ujjongott, ünnepelték a vezérüket, így mi is így tettünk. Oldalra pillantottam, és láttam, Charles milyen boldog és büszke.

„Akkor éjjel rájöttem, hogy a Kígyók és létrák társasjátékot játszottuk. Én, Betty, Archie és Veronica. Egy rossz lépésnél megcsúsztunk, és mind leestünk a tábláról. De nem csak mi. Mások is. Ártatlanok, vagy sem. Bevontuk őket a játékba, miközben régi sebeket téptünk fel, és felszínre törtek a régen eltemetett érzések. A fiú az ablakán keresztül a szomszéd lányt figyelte. Mintha most tenné először.”