„Klasszikus kép egy maffiozós filmből. A gazdag, befolyásos gengszter a szárnyai alá veszi a kisvárosi kölyköt. Majd a kisvárosi kölyök bekerül egy mámorító, ám veszélyes életbe."

A Pickens-napot követő reggelen még éppen leültem a tévé elé, hogy ott reggelizzek, mikor csörögni kezdett a telefonom.

– Jó reggelt, Charlie! – fogadtam mosolyogva a hívását. – Mi újság?

– Szia! Semmi jó – sóhajtott, mire összeráncoltam a szemöldökömet.

– Jaj ne! Mi történt? Megsérültél? Vagy apukád? Vagy valaki a bandából?

– Nem, nem. Vagyis... rosszul léptem futás közben, és ha apa hazaér, elmennénk hozzátok, hogy a ti dokitok vizsgáljon meg, mert őszintén szólva nincs kedvem egy csomót fizetni azért, hogy megállapítsák, hány napig kell pihennem.

– Azért jól vagy?

– Megvagyok. De nem is ez a legnagyobb gond. Reggel futni mentem, és tudod, hogy útba ejtem ilyenkor a parkot is. Na már most, Pickens feje eltűnt.

– Hogy mi van? Hogy tűnhet el egy régi szobor ronda feje?

– Ez egy jó kérdés. Még le is festették pirossal, mintha egy igazi embert fejeztek volna le. És még nem is ez a legrosszabb. Természetesen összefutottam a sheriffel, a polgármesterrel és Lodge-dzsal.

– De hogyhogy? Nem is nagyon járőröznek arrafelé. És szerintem senki nem jelentené be annak a gyilkos szobrának eltűnt fejét.

– Nem tudom, de rögtön engem vettek elő, mert emlékeztek rám tegnapról. Lodge és sheriff letámadott, hogy hol voltam éjjel, mit csináltam. Még szerencse, hogy McCoy csendben maradt. Aztán közöltem a két jómadárral, hogy hallgassanak, mert lövésem sincs, ki volt, én aludtam, és az egész déli oldalon senkinek nincs szerszáma ahhoz, hogy megcsonkítson egy bronz szobrot, aztán ott hagytam őket, inkább hazafelé indultam, és annyira siettem, hogy a park szélén hasra estem egy fa kiálló gyökerében. Szerencse, hogy különben onnan semmi nincs messze, és simán hazabotladoztam.

– Ez az egész szörnyű. Apukád tudja? Hívtad?

– Persze. Gyűlést hív össze délutánra, és a lábam miatt haza is akart jönni, de rászóltam, hogy felejtse el.

– Akkor érted megyek én. Semmi dolgom. Elhozlak, dr. Cho megvizsgál, aztán majd megmondja, mi legyen.

– Édes tőled, köszönöm szépen. Ha tényleg nem zavarok ott, akkor örömmel várlak.

– A Forddal menjek, vagy fedett autóval?

– Nem akarok megfagyni, úgyhogy, ha lenne egy szabad, fedett autó, nem bánnám.

– Rendben, megreggelizem, aztán megyek érted, jó?

– Tökéletesen megfelel. Szeretlek! Szia!

– Én is szeretlek! Szia!

***

– Szia, Charlie! – nyitottam be vidáman a lakókocsiba, mire a párom mosolyogva fordult felém a tévétől.

– Szia, Daphne!

– Na, hogy van az én kis sérültem? – mentem oda hozzá, majd leültem mellé a padlóra, ugyanis a kanapét elfoglalta, mert felpolcolta a sérült lábát.

– Megvagyok, köszönöm – hajolt le, és megcsókolt.

Mosolyogva viszonoztam, és az arcát kezdtem cirógatni. Mikor az ajkaink elváltak, puszit nyomott az orromra.

– Hát nem enyém a világ legédesebb barátnője? – piszkálta a hajamat.

– Nagyon remélem, hogy így gondolod – pusziltam meg a homlokát. – Megnézhetem, milyen állapotban van?

– Persze.

Óvatosan levettem a jeget a bokájáról, ami kicsit lila volt, és fel is dagadt, de nem tűnt vészesnek.

– Jól van. Na, gyere szépen! Most segítek eljutni az autóig, és megyünk.

Mosolyogva bólintott, kikapcsolta a tévét, majd nehézkesen felült.

– Odaadjam a cipődet?

– Hát, nem bánnám – kuncogott, mire felé nyújtottam a kanapé mellett lévő pár cipőt.

Miután sikerült összeszednie magát, kitámogattam a lakókocsiból, bezártam, majd segítettem neki eljutni az utóig, majd beülni hátra, hogy feltehesse a lábát.

– Kényelmesen ülsz? – kérdeztem, ahogy beültem előre.

– Igen, felőlem indulhatunk.

***

Otthon az orvosi épület előtt álltam meg, hogy Charlesnak ne kelljen túl sokat mennie. Szerencsére nem volt semmi komoly gondja, így a doki nem is vetett be semmi különleges eszközt, csak egy hét pihenőt írt elő, tehát Charles nemhogy dolgozni, de gyűlésre sem mehet el, és mikor erre rákérdezett, majd nemleges választ kapott, láttam, mennyire megijedt.

– Miért aggódsz ennyire? Mondtad, hogy mikor beteg voltál, akkor sem mentél.

– Azt is rosszul viseltem – sóhajtott, ahogy a hátsó ajtónk felé botorkáltunk. – És félek...

– Megígérem, nem lesz baj. Apukád jövő héten milyen műszakos?

– Azt hiszem, tizenegyig lesz este, miért?

– Akkor suli után nálatok leszek, és tudom, nem oldhat meg mindent a szerelem, de nem lennél otthon egyedül. Ez is valami. Főzök vacsit, meg ott leszek társaságnak.

– El sem hiszed, de örülnék neki – mosolygott. – Nagyon szépen köszönöm, hogy felajánlottad. De nem kell éjszakáig maradnod, hiszen hétköznap, és neked suli van.

Bólintottam, majd benyitottam a nappaliba.

– Sziasztok! Charles, megmarad a lábad? – viccelődött apa.

– Igen – nevetett Charles. – Csak egy kis ficam. A jövő héten nem megyek sehová, csak pihenek.

– Nem azért mondom, hogy kár, de néha zavar, hogy a városban csak nekem van művégtagom – jegyezte meg Bucky, mire mosolyogva csóváltam a fejem.

– Hú, kösz? Bár ennyitől nem lett volna bajom. De lehet egy kérdésem?

Bucky csendben, kissé összevont szemöldökkel bólintott, miközben én a konyhába mentem teát főzni.

– Hogy fogadtad el ilyen könnyen, hogy Daphne-val együtt vagyunk? Mármint, mikor még barátok voltunk, mesélte, hogy mennyire óvod, és olyanok vagytok egymásnak, mint a testvérek. És bevallom, tőled jobban tartottam, mint Tonytól.

– Ez komoly? – kérdezte enyhén megsértetten apa, mire Bucky felnevetett.

– Talán az is közre játszott, hogy előbb csak barátok voltatok, és... már, mikor megismertünk, tudtuk, hogy... mi a helyzet. És láttam, mennyivel jobban érzed magad Daphne mellett. Kicsit magamat láttam benned, ahogy az édes kis barátnőd helyrehoz. Valahol sorstársak vagyunk, és becsülöm a munkád. Kicsit hasonlít a katonasághoz.

– Mondjuk nekem akkora akciókban nem volt még részem, de amit Wacónál csináltak, vagy amit Eldorado mellett azon a ranch-on, az azért hasonlított a katonai munkára – mosolyodott el Charles. – És köszönöm, hogy így gondolod.

Örültem, hogy Bucky és Charles ilyen jól kijönnek.

– Tessék. Az én kis sérültemnek tea. Kamillás – mosolyogtam kedvesen, és leültem a fotelbe.

– Köszönöm, nagyon imádlak – hajolt oda hozzám, és puszit adott az arcomra.

– Jé, szia, Charles! – mosolygott vidáman Yelena, ahogy Natashával a hátsó ajtón jött be.

– Sziasztok, lányok!

– Szia! Veled mi lett? – kérdezte Nat.

– A futásból hazafelé átestem egy fa kiálló gyökerén. Daphne elhozott, és most egyelőre itt pihenek.

– Mázlista... én egyszer eltörtem a lábam, és még volt háromnegyed óra az edzésből – jegyezte meg Yelena, mire sajnálkozva néztünk rá.

– Ez szörnyű! – mondta Charles. – Kéred a teám?

Yelena elmosolyodva ölelte meg.

– Nem, de köszi. Mondjuk a legrosszabb sztorit még nem hallottátok, de azt nem most osztanám meg, mert lefordulsz a kanapéról, és még agyrázkódásod is lesz. Daphne-t meg nem szívesen ijeszteném meg, mert azért szerintem szeretne még gyereket.

– Tizennyolcas karika? – tudakoltam.

– Még annál is több – legyintett.

***

Este Charles és én Lilával és Cooperrel társasoztunk, mikor nyílt a nappali ajtaja, és FP nézett be.

– Szép estét! – mosolygott. – Csak a fiamért ugrottam be. Meg talán vacsorázni.

– Szia! Ülj le nyugodtan! – mosolygott apa.

– Máris megterítek – álltam fel Charles mellől. – Mi már ettünk. Remélem, nem baj.

– Ugyan, dehogy! Csak a melóból jövök, és még nem ettem, mert előbb haza akartam vinni Charlest. Hogy vagy, fiam?

– Egész héten nincs meló. De még gyűlés sem – sóhajtott fel drámaian.

– Az előbbi nélkül kibírod, az utóbbi... akkor is sikerült átvészelni nélküle, mikor beteg voltál. Legalábbis azt mondtad.

Charles csendben bólintott.

– Mi volt a bárban? Nem bánták, hogy csak hívásban voltunk ott? – tudakoltam.

– Jaj, dehogy! Tudják, hogy Charles lesérült, és amúgy is imádnak titeket. Reméljük, nem lesz semmi gond – sóhajtott FP.

***

A hétfő köztudottan minden iskolás által legutáltabb nap. De én ennek ellenére sem vettem túl lazára az öltözködést. Most nem volt ennek különösebb oka, csupán ki akartam tenni magamért.

Egy szűk fazonú sötétlila bársonyfelsőt vettem fel, a kedvenc fekete szoknyámmal és harisnyámmal. Cipőnek most nem a Fox Forestnél megsérült lábbelit vettem fel, hanem egy ugyanolyan bokacsizmát, csak ez épp a felsőmmel megegyező színű és lakk volt.

A hajamat csak óvatosan fésültem ki, hogy hullámos maradjon, majd leültem a sminkes asztalomhoz. Barnáslilás szemhéjpúdert tettem fel, szempillaspirál, egy kis csillogás a szemem sarkába és az orrom hegyére, majd egy sötétlila matt rúzst tettem fel. Olyat, amit Veronica is használ, legalábbis hasonló árnyalatban. Az utolsó simítás pedig a finom, cukor illatú parfümöm volt.

A többiek nem igazán értették, mi van velem, de nem tették szóvá, bár láttam, hogy Bucky annyira nem örül, hogy a suliba szoknyában megyek, de nem szólt érte, elvégre azt kezdek a ruháimmal, amit akarok.

***

A suliban, ahogy Peterrel és az ikrekkel a szekrényünk felé indultunk, út közben összetalálkoztunk a déli barátainkkal.

– Sziasztok! Azta, Daphne, te aztán kiöltöztél – jegyezte meg Toni.

– Sziasztok! Köszi. Igazából csak olyan kedvem volt, hogy ne csak farmert meg pulcsit vegyek fel – vontam vállat. – Veletek mi újság?

– Jobb, ha nem tudod – sóhajtott Sweet Pea.

– Nyugi, semmi vészes, de tegnap reggel óta Keller már egy csomószor járt a lakókocsiparkban, és faggatja az ottlakókat Pickens fejéről – mondta Fangs.

– Te jó ég! Ez szörnyű! Azért rendben vagytok? Zaklatnak titeket? – kérdezte aggódva Wanda.

– Nem, azért odáig szerencsére még nem jutottunk el, de szerintem hamarosan arra is sor kerül...

– Na, biztos, hogy nem – jelentettem ki. – Délután úgyis meglátogatom Charlest, aztán lesz egy-két szavam a sheriffhez.

– Ez biztos jó ötlet? Gimis vagy – jegyezte meg Peter.

– Ugyan, nem először kötnék belé. Nem lesz semmi gond. És nem bánhat így a déliekkel, csak mert onnan tűnt el az a ronda fej.

Ahogy beléptünk a klubszobába, megpillantottuk Bettyéket. A fülemet megütötte a egy mondat, mire megforgattam a szemem.

– Mi az? – tudakolta Maya, aki idő közben csatlakozott hozzánk.

– Veronicának bérmálása lesz. Mivel latin-amerikaiak, náluk ez nagy dolog. De nem is tudom, nálunk ez sosem volt téma – gondolkodtam el.

– Nálam sem – vont vállat Peter, mire kíváncsian az ikrekre néztünk.

– Azokban az országokban, ahol elterjedt, az emberek nagy része ortodox – vont vállat Wanda. – Amíg a szüleink éltek, az életünk része volt a vallás. És nálatok ez hogy van? – pillantott a déli barátainkra.

– Ha hiszitek, ha nem, sok bandatag hívő, és bár van templom a mi városrészünkön is, kevesen járnak oda. Nálunk inkább magánügy a vallás.

– Ez azért még számomra is jobban hangzik – jegyeztem meg.

– Jughead Jones és Betty Cooper jelentkezzen az igazgatói irodában! – szólalt meg a hangosbemondó. – Jughead Jones és Betty Cooper jelentkezzen az igazgatói irodában!

– Miről lehet szó? – kérdezte Pietro.

– Tuti a múltkori cikk az – legyintettem. – Nem mondom, hogy szeretem őket, de az a cikk többnyire rendben volt.

***

Csak estefelé indultam a Sunnyside-ba, ugyanis Charles mégis kiharcolta, hogy mehessen az apjával gyűlésre, ezért gondoltam, elég addigra odamennem, mire ők is hazaérkeznek.

Elcsomagoltam hármunknak elég adagot a vacsorából, amit a két szuperkatonánk főzött, majd beültem egy autóba, és elindultam a déli oldal felé.

Mikor megálltam a lakókocsinál, már akkor láttam, hogy van egy cetli az ajtón, mikor csak az autóból szálltam ki.

– Mi az isten ez?! – kérdeztem a sheriffet, aki épp akkor jött le az ajtó előtti lépcsőről.

– Kilakoltatási végzés. Mindenkinek el kell mennie innen.

– Szórakozik?! Mindezt amiatt a ronda szobor miatt?! Itt családok élnek gyerekekkel! Hova menjenek?

– Az már nem az én dolgom. Én csak a hírnök vagyok, ez a polgármester parancsa.

– Vagy Lodge-é. Nem tehetik így ki az egész bandát!

– Hé, mi folyik itt? – hallottam meg FP hangját, ahogy odalépett hozzám.

– Ki akarják lakoltatni a bandát – közöltem dühösen.

– Szórakozik?! – bicegett oda hozzánk Charles is. – Megmondtam, hogy semmi közünk ahhoz a hülye fejhez!

– Daphne-nak is megmondtam már, hogy ez a polgármester döntése. Viszlát!

Mi csak elképedve néztünk a sheriff után.

– Hát ezt nem hiszem el! – fakadt ki Jughead, akit addig észre sem vettem, hogy szintén haza érkezett.

– Most mi legyen? – kérdezte Charles, ahogy felbicegett az ajtóhoz, hogy megnézze a papírt, miközben én a kaját vettem ki az autóból.

– Lett egy pár ötletem, de az megvitatandó a bandával – mondtam. – Hoztam vacsit, bár csak hármunknak, mert nem tudtam, hogy négyen leszünk.

Jughead csak megforgatta a szemét, miközben benyitottunk a lakókocsiba.

– És mik azok az ötletek? – tudakolta FP, miközben átvette a vacsorát, hogy megmelegítse.

– Tudom, hogy itt mindenki büszke és makacs, de a neten szervezhetnék gyűjtést. Ha ki kell innen költöznötök, apa vehetne egy másik telket, és ha összejön annyi pénz, újabb jobb lakókocsik kerülhetnének oda, és az már nem a város területe lenne, hogy azt kezdhessenek vele, amit csak akarnak.

– Nem rossz ötlet, de nem biztos, hogy belemennek – sóhajtott. – És a másik?

– Otthon vannak üres szobáink. Használhatnánk valamennyit az orvosi épületéiből, illetve van néhány üres személyzeti lakás is. Ha másnem ideiglenes megoldásnak nem rossz.

– Ezek tényleg jól hangzanak, hiába mondtam az öregednek, hogy nem akarom, hogy ne vegye meg a lakókocsiparkot. De mennyivel jobban jártunk volna... – sóhajtott.

– Ugyan, apa! Nem a te hibád – lépett oda hozzá Charles. – Most a lényeg az, hogy Daphne ötletei jók. Az egyikre csak rábólintanak.

– Más választásuk nem lesz, de te most már ülj le! – mosolyodott el FP, mire felkuncogtam.

– Miben rendben volt? – kérdeztem Charlest, ahogy leültem mellé, a padlóra.

– Igen. Jól esett, hogy mégis tudtam menni – ismerte be.

– Elhiszem – fogtam meg a kezét. – Azért valamivel jobban vagy?

– Igen. Nem annyira észrevehető, de már jobb – mosolygott, és puszit adott a hajamba.

– Már csak az a kérdés, hogy mi legyen ezzel a helyzettel? Ha lesz új lakóhelyünk, akkor majd ott zaklatnak minket – jött oda hozzánk FP a vacsorával.

– Meg kell találnunk a fejet, az már biztos. Talán... plakátoljuk ki, mintha egy eltűnt háziállat lenne. Ajánlunk fel jutalmat, hátha azzal gyorsabban előkerül.

– Ez remek ötlet – mosolyogtam. – Én holnap szívesen megcsinálom, meg kinyomtatom a plakátokat.

***

– Köszönjük szépen, Daphne! Hatalmas segítség vagy. Figyelj, nem tudom, mi a helyzet veletek Charlesszal, de nem maradnál itt reggelig? Még jóval suli előtt hívnánk össze egy gyűlést, aztán kitaláljuk, mi legyen.

– Hát, felhívom apát, és ha rábólint, éppenséggel maradhatok is – vontam vállat, majd Charlesra néztem. – Mit szólsz?

– Azt hiszem, ez jól hangzik – mosolyodott el. – És ennyi probléma után jól is esne ha itt lennél, hiszen olyan könnyen megnyugszom veled.

Mosolyogva bólintottam, és puszit nyomtam az arcára.

Vacsora után felhívtam apát, akit egy kicsit kellett győzködni, hogy hadd maradhassak éjszakára a Sunnyside-ba, de végül belement, és hozott nekem pár cuccot másnapra.

Miután lezuhanyoztam, kicsit félénken mentem ki a nappaliba, hiszen Charles még sosem látott pizsamában.

– Öhm, én készen vagyok – mondtam halkan. – Mehetsz nyugodtan fürdeni.

Mosolyogva nézett fel egy könyvből, amit éppen olvasott.

– Rendben, máris megyek. Hű, de csinos vagy – mosolygott rám.

Elpirulva néztem őt.

– Tudom, a selyempizsama nem túl megszokott a környezetedben, de én imádom. Ez a kedvencem.

– Ugyan, nagyon jól áll. Ráadásul a sötétkék a kedvenc színem – lépett oda hozzám, és puszit nyomott a homlokomra. – Édes vagy.

Miután a fürdőszobába ment, én leültem a már kihúzott kanapéra, és megnéztem, hátha találok valami érdekeset a tévében.

– Ugye nem bánod, hogy maradnod kell éjszakára? – jött oda FP.

– Jaj, nem! Dehogy. Csak hát még sosem aludtam Charlesszal – vontam vállat. – Nem tartok attól, hogy történne valami, csak na...

– Nem kell. Charlie imád téged.

– Tudom – mosolyodtam el. – Ahogy én is őt.

– Nagyon szerencsés a fiam, hogy ilyen aranyos és segítőkész barátnője van. Neked hála szerintem máris sokkal nyitottabb, mint ahogy idejött.

– Tényleg? – mosolyodtam el.

– Igen. Biztos vagyok benne. Emlékszel, te mesélted, hogy még neked is voltak vele nehézségeid?

– Igen. Alig hiszem el, hogy ilyen hamar bízni kezdett bennem.

– Én gondoltam, hogy így lesz – ölelt meg. – És nagyon hálás vagyok. Jó éjszakát!

– Jó éjt! – mosolyogtam kedvesen, majd ahogy a szoba felé indult, kíváncsian vettem kézbe Charles könyvét.

Elfintorodtam, mert nem értettem, miért próbálkozik a Háború és Békével. Mondjuk nem is tűnt úgy, mint aki nagyon jól halad vele.

– Itt is vagyok – jött ki mosolyogva Charles a fürdőszobából.

– Mióta próbálkozol ezzel? – mutattam fel a könyvet.

– Hát... két hete – vakargatta a tarkóját.

– És... húsz oldalt olvastál két hét alatt.

– Igen, mert nem igazán... köt le.

– Akkor minek olvasod?

– Ez egy klasszikus, amiket mindenki ismer, csak... én nem. Fel akarok zárkózni az ilyen dolgokban, hogy ne tűnjek hülyének.

– Charlie... nem tűnsz annak. Én sem tudom miről szól ez a könyv, de megkérdezhetjük apát, mert szerintem ő sem, pedig tizenhat évesen már egyetemen volt. Egyáltalán ki akart a Háború és Békéről beszélni?

– Senki, csak az itthoni könyvek fele az öcsémé, és a nagy részük klasszikus. De én még a Baxter fivérek könyveket sem ismerem, pedig az elvileg ifjúsági krimi.

– Azok nekem is megvannak. Szívesen kölcsönadom. És az biztos, hogy szórakoztatóbbak, mint ez. És a Baxter fivérek sorozat lehet rövidebb is, mint a három Háború és Béke kötet.

– Ez három részes? – kerekedtek el a szemei, mire felnevettem.

– Igen. Na, tegyük ezt szépen ide – raktam az ablak alatti szekrényre a könyvet, és elnyúltam a kanapén –, mi pedig szundizzunk egy jót, mert holnap nagyon korán kelünk.

Mosolyogva magához ölelt, és puszit adott a homlokomra.

– Várj, lekapcsolom a villanyt – kelt fel, én pedig mosolyogva néztem, még a sötétben is. – Imádlak, Daphne.

– Én is imádlak, Charlie, de ne mászkálj már annyit! – pusziltam meg az arcát, miután visszafeküdt mellém. – Jó éjt!

– Jó éjt! Álmodj szépeket! – nyomott puszit a hajamba.

***

Másnap mindenki feszült volt a gyűlés alatt. Főként Charles volt ideges, hiszen ez az első igazi gyűlése.

– Mind kaptunk kilakoltatási végzést, de annyi biztos, hogy senki nem megy sehová! – kezdte Mr. Jones. – A Pickens-nap óta ránk vannak szállva, és azt a francos szobrot használják fel, holmi ürügy gyanánt. De ha meg akarjuk oldani, meg kell kérdeznem valamit. Itt van az a valaki, aki levágta Pickens fejét?

– Kérdezd meg a fiadat – szólalt meg Tall Boy.

– Mi a fene bajod van velem? – kérdezte dühösen Jughead.

– Te írtad azt a cikket, ami kiváltotta ezt. Te kezdted az egészet a Pickens-napon, a cimboráiddal.

– Mert erre szükség volt! – jelentettem ki. – A fejnek semmi köze a tüntetéshez! És muszáj lesz megoldást találni a kilakoltatásra, és ráadásul nekem lenne is. Egész pontosan kettő!

– Épp ez az egyik oka, hogy itt vagyunk. Megszavazni, melyik ötlet legyen – jelentette ki FP. – Daphne, gyere csak, és magyarázd el az elképzelést!

Nagyot nyeltem, és felmentem a színpadra.

– Nos, először egy ideiglenes megoldás jutott eszembe. Vannak üres lakások, szobák a birtokunkon. Még az orvosi épületben is. A valós megoldás viszont az lenne,  hogy mivel a neten elég népes követőtáborom van, szervezhetnénk gyűjtést, eközben apa venne egy telket egy új, sokkal jobb lakókocsiparknak. Megoldaná, hogy áramügyileg teljesen független legyen a várostól, mint a mi otthonunk, így annyival kevesebb lenne a számla, meg alacsonyabb lenne a lakbér, vagy semmi. Már csak azt kell kitalálni, melyik legyen.

– Tényleg jótékonysági projektet akarsz csinálni belőlünk? – kérdezte Tall Boy.

– Na, persze, hogy ellene vagy! Nem erről van szó! Ez segítség a bandának! Ha van jobb ötleted, gyerünk, mondd csak!

– Ez nem lenne hülyeség – jegyezte meg Sweet Pea. – Mivel az ideiglenes ötletet még tovább kellene gondolni, arra pedig nincs időnk. De pontosan hogy gyűjtenél pénzt?

– Egy videóban elmagyarázom a helyzetet, és megadok majd egy linket is, ahol adakozhatnak.

– Jól van, akkor ki szavaz erre az ötletre? – lépett mellém FP.

Csupán egy-két kétkedő volt, akik nem akartak belemenni a dologba, mire szélesem elmosolyodtam, FP pedig büszkén ölelte át a vállam.

***

Órákkal később épp nálunk fogyasztottuk a vacsorát, mikor Charles telefonja üzenetet jelzett.

– Bocsánat – mondta, majd a telefonjára pillantott. – Daphne, mennünk kell. Apám valami rendkívüli gyűlést szervez a Féregben.

– Mi? Megint? De ma már volt egy – lepődött meg Pietro, mire Charles vállat vont.
Óvatosan apára pillantottam, hogy mehetnék-e, mire ő csendben bólintott.

– Imádlak, köszi – álltam fel, és megöleltem. – Remélem, nem haragszotok.

Ezt követően Charlesszal gyorsan összekészültünk, elköszöntünk a csapattól, autóba szálltunk, és elindultunk a Fehér Féreg felé.

– Mire fel lesz gyűlés? – kérdeztem.

– Azt nem írta. Csak hogy sürgősen menjünk oda. Fogalmam sincs, mi lehet a helyzet.

– Remélem nem az, hogy megrövidítették a kilakoltatás előtti időt. Még a videó sem lett kész.

– Nyugi, nem hiszem, hogy erről lenne szó. Legalábbis remélem.

Pár perc alatt végig hajtottunk az északi oldalon, és leparkoltunk a Fehér Féreg előtt. Sietve mentünk be, és mikor megláttuk, hogy van ott még valaki, akivel eddig nem találkoztunk, eléggé mérges lettem.

– Ő meg mit keres itt?! – mutattam a szőke hajú nőre.

– Te ismered? – lepődött meg Charles.

– Találkozni nem találkoztunk, de az idióta öcséd megfogadta a tanácsát, ami miatt FP karácsonyig szállította a drogot – morogtam.

– Ó, szóval igen? Ugye tudod, ha nem kéne aggódnom amiatt, hogy törvényt szegnék, most rögtön letartoztathatnálak?! – csattant fel Charles.

Én már egészen megszoktam a hirtelen hangulatváltozásait, de a többiek igencsak meglepődtek.

– Csak nem te vagy az új örökös? – kérdezte a Kígyóbűvölő. – És ki a kis barátnőd?

– Ahhoz egyáltalán semmi közöd. És csak mondom, ha én nem is, de otthon bárki más találhat valamit, amivel sittre vágnak

– Hé, nézzétek! Kész a plakát a fejhez – lépett be Jughead egy köteg papírral, de rögtön megtorpant.

– Jughead Jones. Tényleg azt hitted, nem látsz többé? – kérdezte Penny mosollyal az arcán.

– Mit keres itt a Kígyóbűvölő? Apa? – kérdezte Jughead, de FP rá se nézett.

– Én hívtam őt, hogy segítsen – mondta Tall Boy.

– Mégis mi a fenéért?! – fakadtam ki. – Megszavaztunk valamit. Nem figyeltél?! Megoldom. Ma meg is valósítom a rám eső részét, úgyhogy ez az álnok némber nem kell ide!

– Nem kell Penny segítsége! – erősítette meg Jughead.

– Ebbe nincs többé beleszólásod. Mivel megszegted a szabályt, és ártottál a fajtádnak. Penny épp szólni akart apádnak. Mutasd meg neki!

Peabody felhúzta a dzsekije ujját, és valami gyógyuló folt volt az alkarján.

– Itt volt a Kígyó tetkóm, míg a fiad ki nem vágta a karomból, és ott nem hagyott egy greendale-i árokban. – FP a kezébe temette az arcát. – De hajlandó vagyok segíteni a Kígyóknak. Láttam a kilakoltatási végzést. Érvényes. Úgy 41 módszert ismerek a folyamat elhúzására, ami éveket jelent.

– Mi az ára, Penny? – kérdezte Mr. Jones.

– Szemet szemért. Fogat fogért. Újra Kígyó akarok lenni, és őt rúgjátok ki! És még valami. Az ő tetkója is legyen kivágja. Én akarom megtenni. Egy koszos késsel.

***

Hárman elég feszült hangulatba léptünk be a lakókocsiba, ahol Jughead várakozott.

– Na, mit mondtak? Kirúgnak? – kérdezte rögtön, köszönés nélkül.

– Szavazni fognak – lökte le a kanapéra a sisakját Mr. Jones. – Te maradsz vagy Penny.

– Én vagy ő? Nem látják, mit kapnak Pennyvel?

– Penny kobra, de ez a csonkítás... Ilyen dologból nincs vissza út.

– Akár egy tinédzser hullájának eltűntetéséből?

– Jughead! – szólt rá Charles. – Még mindig nem fogtad fel?! Igen, letartóztathatnám Pennyt, de ennyi erővel te lennél a cella társa! És mégis hogy gondolod, hogy ilyet hozol fel?! Tudod, mi erre a jó szó? Hálátlan vagy! Apa azért tette, hogy megvédjen! Te pedig mindent elcsesztél!

– Miért? Te mit tettél volna?!

– Mondjuk használtam volna az eszem! Igen, meg tudok kattani, de ép állapotomban eszembe se jutna ilyen! És megkérdezhetted volna Tonyt, hogy tervez-e valamit az ügyvéd, mielőtt újoncként a banda egyik legkétesebb tagjától tanácsot fogadsz el!

– Jaj, mert te mindig olyan higgadt és racionális vagy, és nem tennél meg bármit a családodért!

– Még jó, hogy bármit megennék, de mérlegelném, mi az, amivel tényleg segítem őket!

– Igen, persze! Hogyne, mert mindig tökéletesen döntesz!

– Úristen, Jughead, hallgass már el végre! – fakadtam ki. – Fogd be a szádat, mert nem vagy olyan helyzetben, hogy Charlest, vagy apádat szidalmazd! Fogalmad sincs, milyen súlyos dologba keveredtél! A rohadt életbe, mi lenne, ha végre felnőnél?! És most nem csak arról van szó, ahogy Charlesszal viselkedsz, hanem hogy fogd fel, a tetteidnek következménye van! És Charlesnak igaza van. Egy hálátlan dög vagy, hogy bár FP lejött a piáról, és igenis jó apa, te képes vagy felhánytorgatni Jason ügyét!

***

Mivel Jugheadre elég pipák voltunk, inkább csináltam pár fotót a lakókocsiparkról, hogy otthon megcsináljam a videót a netre.

– Charlie, csatlakozol hozzám? Te élsz ott, te tudnál jobban mesélni a Sunnyside-ról. Mármint, ha egyáltalán szerepelhetsz a neten – néztem rá, ahogy épp beléptünk a lakóépületbe.

– Ha nem említem a munkámat, persze. Szívesen segítek, de sosem csináltam még ilyet.

– Nem nehéz, nyugi – mosolyogtam kedvesen. – Meg nem is ez lesz a lényeg.

– Ó, sziasztok! – lépett ki apa a laborból. – Minden rendben volt?

– Nem igazán, de semmi megoldhatatlan. Charlie-val most megyünk fel, megcsinálni a videót.

– Nem lenne jobb a laborban? Ott nem mászkálnak, mint a szoba előtt a folyosón.

– Nyugi, megleszünk a szobában – mosolyogtam, és megöleltem. – Aztán kitalálhatnánk, hol legyen az új lakókocsipark helye.

– Jól hangzik. Ja, ha gondoljátok, hagytunk a vacsorából. Nem tudom, volt-e időtök enni.

– Megvagyok – vontam vállat. – Charlie?

– Én is, de köszönöm.

Felmentünk a szobába, beállítottam a telefonomat, és neki is láttunk a dolognak.

***

– Ez hihetetlen. Tíz perce lett vége a videónak, és máris több, mint száz dollárnál tartunk – pislogott meglepetten Charles. – Ráadásul nagyrészt korodbeliek küldték.

– Látod? A generációm nem teljesen reménytelen – mosolyogtam rá. – Ha csak pár dollárt is küldtek, de látod, hogy szívesen segítenek.

– Apa nagyon boldog lesz – húzott magához mosolyogva, mire felpillantottam rá.

– Az biztos. Megmentjük a bandát – nyomtam puszit az arcára, és hozzábújtam. – Kár, hogy nem tudnál itt aludni. Nincs itt váltás ruhád.

– Majd a hétvégén, jó? És annyit pihenünk, amennyit csak akarunk.

– Csodásan hangzik – csókoltam meg mosolyogva. – Főleg, hogy a lábadnak is pihennie kéne.

***

Másnap este Charlesszal és FP-vel már a bárba tartottunk a szavazásra, mikor Charles telefonja csörögni kezdett.

– A fej miatt hívnak? – tudakoltam.

– Nem. Jughead nem az én számomat tette rá, de amúgy ő hív.

– Nem is értem, miért nyúlta le az ötleted.

– Ugyan, hagyd – sóhajtott, majd felvette a telefont. – Szia! Mi az?

Nem hallgatóztam, de láttam, hogy Charlesnak elkerekedtek a szemei.

– Oké, kint megvárunk. Szia! – tette le a telefont. – Most hozták el Bettyvel a fejet a szeméttelepről, és nem találjátok ki, ki vitte oda.

Pár perc múlva Jugheadék megérkeztek a bár parkolójába, Pickens fejével, és együtt indultunk befelé. Jughead a két kezében, jól láthatóan tartotta Pickens fejét. Mindenki meglepve bámult meg minket.

– Leállni a rohadt szavazással! – jelentette ki FP.

Tall Boyt leültették egy székbe, Mr. Jones mögé húzott egy másikat, és ő maga pedig abba telepedett le.

– Mi a fenét kerestél múlt héten a szeméttelepen, Tall Boy? – kérdezte.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Arról, hogy levágtad Pickens szobrának fejét, elvitted a szeméttelepre, ahol megláttak, baromarc! Szóval beszélj!

– Nyugi, ezt én intézem – mondta Charles nyugodt hangon, Tall Boy elé lépett, és lehajolt hozzá.

– Miért csináltad? Valaki utasított rá?

– Az Északiak mit keresnek itt? – nézett rám és Bettyre, aki Jugheaddel érkezett. – Ez a Kígyók ügye, a mi területünkön van.

– Betty megcsinálta a táncot, bár a leghaszontalanabb tagunk. Daphne pedig a leendő társam az irányításban, úgyhogy kuss, és beszélj!

– Mert unom, hogy a kezed alatt puhányok lettek a Kígyók. Ettől az északi csitritől szánalompénzt fogadunk el! – szólt FP-hez. – Hiram Lodge bejött, hogy bajt keverjen. Azt mondta hogy ha levágom a fejet, akkor ránk küldi McCoyt és a zsarukat, hogy káosz legyen.

– Hiram Lodge lázadást szított, és te segítettél neki? Miért? – kérdezte idegesen Jughead.

– Gondoltam, így megszabadulhatok a faterodtól, az úri ficsúr bátyádtól, meg a pénzes kis barátnőjétől.

Erre arrébb toltam Charlest, és teljes erőmből bevertem Tall Boynak.

– Értsd meg, hogy te itt nem vagy vezér! Charles pedig ugyanolyan, mint mindenki más, csak kapott egy lehetőségen, hogy jó munkája legyen! És FP a vezér, aztán Charles lesz és vele együtt én. De persze, gondolom nem ez volt a terv. Át akartad venni a helyüket. Te akartál a góré lenni, mi?

– Ő és Penny – mondta Jughead. – Júdás vagy, Tall Boy, és egy idióta.

– Elárultad a fajtádat. Megszegted a Kígyók törvényét. Mit kezdjünk vele?

– Vegyük el a dzsekijét és száműzzük! – jelentette ki Charles.

– Ki ért egyet? – kiáltotta el magát a vezér, mire mind felemeltük a kezünket. – Fiam, ideadnád a slussz kulcsot? Úgy tűnik ezzel a szemétládával hosszú útnak nézünk elébe.

Charles mosolyogva dobta az apjának az autó kulcsát, de mielőtt mindenki indult volna a dolgára, szemügyre vettük a fejet.

– Mit kezdjünk vele? – kérdezte FP, mire elmosolyodtam. – Mi az ötleted, kölyök?

– Visszaküldjük a feladónak. Bérmálási ajándék szülőknek is jár.