„Bűnös vagy ártatlan. Jó vagy rossz. Élet vagy halál. Ahogy gyülekeztek körülöttünk a sötét árnyak, egyre inkább eltorzult és elmodódott a vonal ezek közt. Cheryl biosz órán bevallotta, hogy bűnös. De miben?”

A tegnapi biosz órán Cheryl beismerte, hogy bűnös. Ezt követően a szülei hazarángatták, és én megbizonyosodhattam róla, milyen furák és rémisztőek.

– És gondolj bele, én voltam náluk – fintorgott Wanda.

– Találkoztál is velük? – kérdeztem iszonyodva.

– Az kellett volna még. Akkor véletlenül romba dőlt volna Thornhill...

Egészen ma reggelig fogalmunk sem volt arról, hogy Cheryl pontosan miben volt bűnös. Aztán megláttuk az asztalon a Riverdale-i Hírmondót.

– Tudjátok, szerintem Cooperék furák – jegyeztem meg, ahogy a hűtőhöz léptem.

– A hírmondósokkal találkoztam, a nő elég irritáló – mondta apa. – De Bettyvel nem barátok vagytok?

– Nem is tudom. Kedves lány, de kicsit különös.

– Mire gondolsz? Semmit nem vettem észre rajta – nézett rám kíváncsian Peter.

– Én igen. Vagyis nem rajta, hanem a fejében – jött le Wanda a lépcsőn.

– Na, ez már engem is érdekel – nézett fel Clint a kávéjából.

– Kicsit... zavaros. Gyakran feszült a hangulata, rengeteget tanul, a gondolatai alapján a szülei miatt. Elvileg kéne valami gyógyszert is szednie.

– Ezt honnan tudod? – kérdeztem.

– Mikor először találkoztunk, véletlenül belenéztem a fejébe. De nem is ez a fura. Hanem... sok elfojtott düh van benne. És láttam, hogy az öltözőben te is észrevetted a tenyerén a kis sebeket.

– Na jó, akkor maradhatunk annyiban, hogy legyetek óvatosak vele? – nézett ránk apa.

***

A nap nekem és Peternek hamarabb eltelt, mint az ikreknek, ugyanis nekünk kémia lett volna, de a tanár hiányzott, így hazamehettünk.

Mivel nagyon be volt borulva az ég, fel akartuk hívni apát, hogy jöjjön értünk, de hangpostára kapcsolt. Gyorsan pötyögtem neki vagy tizenegy üzenetet, viszont ugyanúgy semmi reakció.

– Szerintem induljunk – tette a vállamra a kezét Peter.

Én csak csalódottan bólintottam, majd elindultunk gyalog. Félúton hirtelen a nyakunkba zúdult az eső így majdnem egy kilométert futottunk hazáig. A kapu rögtön kinyílt, ahogy elé értünk, mi pedig a lakóépület felé rohantunk. Az ajtót pedig szinte levittük annyira gyorsan léptünk az előtérbe. A vizes kabátot és táskát ott letettük, majd immár normál tempóban léptünk be a nappaliba.

– Elle, Peter, mit csináltok itthon? – kérdezte apa.

– Hogy mit? Megmondom én neked! Írtam neked tizenegy üzenetet, hogy elmarad az utolsó óránk, kértem, hogy menj értünk, mert esni fog! És megáztunk!

– Jaj, nagyon sajnálom! Biztos nem hallottam, mert a...

– A laborban voltál! Mostanában mindig ez van. Lassan megint úgy fogsz viselkedni, mint 2010 előtt! – hadartam sírva.

– Drágám, nagyon sajnálom – ölelt meg, én pedig hangosan zokogni kezdtem. – Szóval nem azért haragszol, mert nem mentem értetek, hanem... mert cserben hagytalak?

– I-igen – motyogtam a mellkasába.

– Sajnálom.

– Néha azt... azt kívánom, bárcsak ne lennél Vasember, és... akkor mindig az elsők lennénk neked – motyogtam, majd elengedtem, és elindultam a lépcső felé.

– Daphne...

Én viszont nem álltam meg, hanem felmentem a lépcsőn. A szobámba érve kivettem a szekrényemből apa egyik régi pulcsiját, meg egy melegítő nadrágot, és a fürdőszobában jó melegre állítottam a vizet, aztán húsz percen keresztül áztattam magam.

Amint kellően átmelegedtem, kiszálltam a kádból, gyorsan megtörölköztem, és miután belebújtam a száraz, tiszta ruhákba, még a hajamat is megszárítottam, majd kontyba fogtam, és visszamentem a szobámba, ahol apa már várt.

– Tessék, mézes tea – nyújtotta felém a Stark Industries-os bögrémet.

– Köszi – motyogtam. – Peternél már jártál?

– Igen, onnan jövök. Mondtam neki, hogy ezt muszáj elsimítanom nálad, ezért a nap hátralévő részét veled töltöm. Feltéve, ha nem haragszol annyira rám.

– Nem... mérges nem vagyok – mosolyodtam el halványan, majd az ágyamra leülve kortyolgatni kezdtem a teámat. – Csak... kilenc éves koromig... annyira rosszul esett, hogy amíg a filmekben, vagy az utcán láttam gyerekeket az apukájukkal játszani, viccelődni, addig nekem nem voltál ott az ilyenekre. Csak Pepper, meg néha Happy. Amikor hazajöttél Afganisztánból, és elkezdtél foglalkozni velem, az olyan jól esett, de... azóta is félek, hogy mikor hanyagolsz el megint.

– Nagyon sajnálom, kincsem – ült le az ágyam másik felére. – Mivel ma befejeztem a páncél fejlesztését, és bevetések se nagyon vannak, egy ideig nem fejlesztgetek többet, hanem próbálok normális milliárdos apukaként viselkedni.

– Köszi – tettem le a bögrét és megöleltem.

– Na, akkor egy kis filmezés?

– Benne vagyok – bólogattam.

***

Reggel igencsak meglepve meredtem a telefonom kijelzőjére, mikor megláttam, hogy fél tíz, vagyis már jó egy órája a suliban kéne ülnöm. Annyira nem pánikoltam, hogy még nem vagyok ott, hiszen kétszer nem késhetek el. Egyébként pedig nem is éreztem olyan fényesen magam.

Mielőtt felkeltem volna, megszokásból végig pörgettem a Facebookot és találtam egy igencsak különös képet Veronicáról, amit egy bizonyos Chuck Clayton töltött fel, és valami effekttel juharszirupot tett a Lodge arcára. Nem értettem, mi lehet az, de mikor láttam, hogy épp két óra közti szünet van, megcsörgettem Bettyt, hiába beszéltük meg tegnap itthon, hogy tartjuk tőle a távolságot.

– Szia, Daphne! Hogyhogy nem vagy suliban?

– Szia, beteg lettem. Mi az a fotó Veronicáról a Facebookon?

– Tegnap Chuck Claytonnal volt randija, aki szándékosan posztolt róla egy ilyen képet. Ribanc alázás.

– Tudod, ha nem lennék beteg, betörném ennek a Chucknak az orrát.

– Miért? Nem is bírod Veronicát.

– Mert ezt még neki se kívánnám. Chuck biztos pont olyan, mint Reggie, vagy rosszabb. Az ilyenek azt érdemlik, hogy betörjék a képüket. Most megyek, szia – mondtam és letettem a telefont.

Kimásztam az ágyból, majd néha köhögve, néha tüszkölve mentem le a lépcsőn.

– Jó reggelt Daphne – mosolygott rám Nat.

– Sziasztok – intettem a konyhában, illetve a nappaliban lévőknek. – Valaki nem tudja, mi lett az ébresztőmmel?

– Én kapcsoltattam ki P.É.N.T.E.K.-kel, miután szólt, hogy hőemelkedésed van. – válaszolt apa.

– Aha – motyogtam még mindig kicsit paprikás hangulatban a Bettytől hallottak miatt.

– Mi a baj?

– Van egy srác a suliban. Veronicával volt tegnap randija és egy alázós képet tett fel róla. Ki nem állhatom a Lodge-okat, de ezt még neki se kívánnám.

– Az ilyeneket ki kéne heréltetni – jegyezte meg Natasha, mire apa kicsit arrébb húzódott.

– Elle, kérsz enni? – mosolygott rám.

Az egész napomat filmezéssel, olvasással és pihenéssel töltöttem. Persze ezek nagy részét apa társaságában. Tényleg ki szeretne engesztelni, és már nagyon jó úton halad.

***

Valamikor ebédidőben utána jártam, ki tudja elküldeni a házikat, majd elindultam lefelé, ennivaló után nézni.

– Daphne! Hogy vagy? – kérdezte Bucky, aki épp akkor jött ki a szobájából.

– Kicsit jobban. Pont valami kaját akartam keresni. Jössz?

– Most nem. Amúgy is edzeni megyek – mondta halkan, mire rögtön tudtam, hogy valami baja van.

– Buck, történt valami?

– Nincs semmi.

– Na, mesélj!

– Tényleg, minden rendben.

– Bucky! Könyörgöm, mondd el, mi bánt! Csak úgy tudok segíteni.

– Nap közben elmentem Natashával a városba bevásárolni. És... valakik felismertek engem. Csúnya dolgokat sutyorogtak rólam – motyogta, majd szipogott egyet.

– Jaj, Buck! – húztam magamhoz egy ölelésre. – Ne foglalkozz velük. Még apa is megbarátkozott veled, ami pedig nagy szó. Mi tudjuk, milyen aranyos és kedves vagy. Ráadásul mindig megfogod a poloskát a szobámban. Ez nem utolsó pont – mondtam, mire halkan felnevetett. – Na látod! Ott az a mosoly – pusziltam meg az arcát.

Együtt mentünk le, csak ő tovább haladt az edzőterembe, én pedig a nasimmal leültem a tévé elé, keresni valami sorozatot, amivel elüthetem az időt.

Még kapcsolgattam a távirányítót, mikor P.É.N.T.E.K. szólalt meg.

– Daphne megérkezett a posta és egy csomag. A többieknek nem szóltam, mert edzés közben nem hallanák.

– Rendben akkor behozom én – álltam fel, majd elindultam kifelé.

A leveleket zsebre tettem, majd kíváncsian szemügyre vettem a dobozt. Nem volt túl nehéz és nagy sem. A címke alapján Natasha volt a címzett. Hónom alá csaptam a dobozt, és elindultam befelé.

Az előtérben benyitottam a jobb kéz felőli ajtón. Az edzőteremben Nat épp diadalittasan ült Clint mellkasára, miután alaposan megverte.

– Sziasztok! Natasha, jött csomagod.

– Tényleg? Honnan? – nézett fel rám.

– Valami Rick Mason küldte, de valószínűleg spórolt a dobozon, mert csak leragasztotta az előző címkét, ráadásul ferdén. Az eredeti feladót nem látom, csak annyit, hogy Budapest, Magyarország.

A többiek értetlenül álltak meg az edzésben és rám pillantottak. Nat és Clint viszont összenéztek.

– Kibontanád, légyszi? Nekem még egyszer meg kell vernem Bartont.

– Persze, ha szeretnéd – vontam vállat, majd a konyhába mentem.

A leveleket letettem a pultra, mellé pedig a dobozt. Kivettem egy kést a fiókból, majd felvágtam a ragasztót a dobozon, és bár nem akartam, a kíváncsiságomnak hála mégis belekukkantottam. Leginkább papírok voltak, meg összekötve tizennégy-tizenöt fiola, amiben valami fénylő vörös folyadék vagy gáz volt, köztük egy fényképcsíkkal, amit fotó boxokban lehetett csináltatni. Két kislányt ábrázolt egy szőkét és egy kék hajút, akinek a feje búbján látszott, hogy valójában vörös.

Eléggé összezavarodtam, így inkább visszahajtottam a doboz fedelét, és még a leveleket is ráraktam, nehogy a többiek meglássák a küldeményt.

***

Este senkinek nem volt jobb dolga, így pizzát rendeltünk, és leültünk filmezni.

– Tony, szereznél nekem repjegyet? – kérdezte hirtelen Nat, mire mind ránéztünk.

– Hova és mikor? – tudakolta apa.

– Budapest, Magyarország, és a lehető leghamarabb. Mondjuk holnap hajnalban.

– Nem lenne egyszerűbb, ha kölcsön adnád a magángépet? – pillantottam apára.

– Szeretnék láthatatlan lenni – rázta a fejét Natasha.

– Egyáltalán, minek mész? – tudakolta Clint.

– Már nincs szükségem a lakásra, és úgy nem adhatom el, hogy ott vannak a lyukak, amiket a nyilaiddal ütöttél a falba – forgatta a szemét, mire felnevettem. – Amúgy titok.

***

Mikor felébredtem, már nem is reggel, hanem majdnem dél volt. Sokkal jobban éreztem magam.
Rögtön kiugrottam az ágyból, majd elindultam lefelé. A konyhában a többiek már az ebédhez készülődtek elő.

– Na, Elle! Azt hittem, már át kell vinni téged az orvosi épületbe – mondta megkönnyebbülten apa.

– Hát... a betegség miatt sokáig aludtam – vontam vállat, majd a konyhába mentem meglesni, mi lesz a kaja. – Huhú, sült csirke és saláta. Na ez már tetszik.

– Ennek örülök. Este jössz velem erre a Kóstolóra? – kérdezte apa.

– Bocsi, de kihagyom – vontam vállat. – Steve amúgy is megígérte, hogy megtanít normálisan rajzolni – néztem az említettre.

***

Este, miután Steve-vel rajzolgattam, leültem az ágyamra, és a neten kezdtem szörfözni. Ezért került elém egy különös videó.

– Mi az isten ez? – kérdeztem.

– Valami baj van? – néztek be az ikrek.

– Wanda, azt hiszem, valamire nagyon ráhibáztál Bettyvel kapcsolatban.

Kíváncsian ültek mellém, majd lejátszottam nekik a videót, amit Veronica tett fel. Betty fehérneműben, fekete, rövid parókában jelent meg, Chuckot egy bugyogó vizű jakuzzihoz bilicselték, és miközben Betty az igazat akarta kiszedni a srácból, egyre feljebb tekerte a hőmérsékletet.

– Nem lehetne elküldeni ezt az ügynöködnek? Kicsit... veszélyben érzem magam Betty miatt – jegyezte meg Wanda.

– Én is, de ezzel ne zaklassuk, jó? Maradjunk annyiban, ha lesz valami komolyabb ügy, ami miatt fel kell hívni, és a videóról is kicsit többet tudunk, megmutatom neki. De talán holnap olyat teszek, amit még sose. Beszélek Veronicával.

***

~Charles

– Nem fogod elhinni, mit találtam neten – lépett oda hozzám az egyik munkatársam.

– Tényleg így világgá akarod kürtölni, hogy munkaidőben netezel? – néztem rá.

– Nem ez a lényeg. Nézd! Lodge lánya rakta fel. Valami gimis bosszúhadjárat, de irtó fura – tette elém a telefonját, és elindította a videót.

Egy lány volt rajta fekete fehérnemű szettben, fekete parókával, és egy jakuzziban próbáltak megfőzni valami srácot, aki hazugságot terjesztett erről a Veronicáról, meg mit és mit nem csináltak egy randin.

– Ez tényleg kissé... meredek. Az a lány... gyanús nekem.

– Betty? Mármint sorozatgyilkos értelemben?

– Igen. De honnan tudod a nevét? – kérdeztem.

– Rákerestem. Betty Coopernek hívják. A szülei a riverdale-i újságot működtetik.

Nagyot nyeltem, és ránéztem, majd vissza a videóra. Azt hittem, Riverdale-t és Cooperéket végleg elengedhetem. Reméltem az akadémia után, hogy mikor ideköltözöm, magam mögött hagyhatom életem legrosszabb éveit. De úgy tűnt a Sors szerint nekem még dolgom lesz Riverdale-ben.

„Szeretjük elszigetelve nézni a dolgokat. Az egyszerűbb. A vitáink ellenére, bármit megtettem vllna, hogy megvédjem Archie-t. De Dilton Doiley kinyitotta Pandora szelencéjét, így ezek után senki sem maradt, aki megmenthette volna.”