„Isten hozott az Irgalmas Nővéreknél, a bajba jutott fiatalok otthonában, ahol egy bizonyos Cheryl Blossom nagyobb bajban van, mint általában és aligha akad bármi, amit várna, kivéve a moziesteket, amik közben Cheryl elképzeli, mit csinálnak a barátai. Miközben Cheryl Blossom elhervadt, a barátai egy nyilvános színpadon készülődtek."

– Oké, egy gyors emlékeztető, ezt az iskolai gyűlést a szülői munkaközösség támogatja – mondta Mrs. Cooper. – Úgy látom, már meg is van az első kérdés.

– Igen – állt fel Fangs –, ne vegyék magukra a jelenlegi ügyintézők, de úgy tűnik senkit nem érdekelnek olyan diákok, akik a déli oldalról járnak ide. Ez változni fog?

– Természetesen, Fangs, ez az elsődleges célunk – válaszolt a mikrofonba Jughead, még mielőtt én vagy Sweet Pea meg tudtunk volna szólalni –, hogy senki ne érezze magát kirekesztettnek.

– Jugheaddel minden diákot képviselni, fogunk az északiakat és a délieket is – tette hozzá Betty.

– Aha, nem sértés, de ez nem nektek való terep – jegyeztem meg.

– Miért is nem? Ugyanaz a felosztás, mint nálatok.

– Lehet, de amíg FP börtönben volt, én mentem el mindennap a Sunnyside-ba, hogy lássam, mindenki rendben van-e. Ez a szerencsétlen pedig azóta úgy viselkedik, mint egy óvodás – mutattam Jugheadre, majd visszafordultam a nézőtér felé. – Na, de hogy normális, értelmes választ adjak Fangs kérdésére: Sweet Pea-vel az elsődleges tervünk lesz rábeszélni Weatherbee igazgatót, hogy hadd hordhassuk újra a dzsekiket, habár ezt akkor is tervezem megvalósítani, ha nem mi nyerünk. Emellett, hogy látszódjon az egyenlő bánásmód, szeretnénk kialakíttatni néhány motoros parkolót, és csak hogy a többieknek is imponáló dolgot mondjak: attól függetlenül, hogy Amerikában élünk, nem kell, hogy minden a fociról szóljon. Tervben vannak vásárok és pénzgyűjtő programok amiknek a bevételét a többi szakkör közt osztanánk szét, és persze az iskolát is igyekeznénk támogatni, mert őszintén szólva, az állami sulik alul vannak fizetve.

– Rendben. Midge, neked mi a kérdésed? – szólította meg a lányt a moderátor szerepét betöltő Mrs. Cooper.

– Én Veronicáéktól szeretnék kérdezni. Azt mondják, a szüleitek hamarosan indulnak egymás ellen a polgármesteri címért. Nem fog ez negatívan hatni az együttműködésetekre?

– Archie-val ragaszkodunk az ősi alapelvhez, vagyis hogy a „Politika nem téma a vacsora, vagy étkező asztalnál." – válaszolt Veronica.

– Veronicával mindenben egyetértünk, beleértve a szülei terveit a déli oldalon lévő börtönről – tette hozzá Archie, mire csak komoran megforgattam a szemem.

– Addig is legfőbb feladatunk az életszínvonal javítása a Riverdale Gimiben, ami több tanórán kívüli tevékenységet jelent.

– Ugyanezt mondtam el, de ne is zavartasd magad – jegyeztem meg műmosollyal.

– Reggie-vel egyetértünk veletek. Kivéve, hogy mi eredményt is fel tudunk mutatni – nézett Josie Veronicáékra.

– És lazák vagyunk, velük ellentétben – mondta Reggie, mire a közönség elnevette magát.

Kábé fél órán belül vége lett az egésznek azonban a felénél észrevettem, hogy a csapat ott lévő tagjai – apát kivéve – igen sietősen távoztak.

Amint szabadon mehettünk a dolgunkra, odasiettem apához, és csalódottan néztem körbe.

– A többiek hová mentek? – kérdeztem szomorúan.

– Bevetés. Az ügyet majd otthon elmesélem. Fury nekem is elküldte, pedig nem terveztem menni. Elég... húzós. Barnes nagyon ki volt akadva – magyarázta apa. – Gyertek, hazaviszlek titeket.

Aggódva bólintottam egy aprót, majd mindannyian elindultunk kifelé.

– Daphne, nem költözhetnék be hozzátok, amíg Betty nálunk lakik? – kérdezte Charles.

– Miért? Mi történt? – tudakolta apa, mielőtt válaszolhattam volna.

– Tegnap, mikor hazaértem a munkából, a cuccaim közt turkált...

– Talált valami fontosat? – néztem rá kissé aggódva.

– Nem. Legalábbis nem közölte velem... – sóhajtott.

– Nyugodtan maradhatsz – bólintott rá apa.

Már épp a suliból indultunk kifelé, mikor megpillantottuk Mrs. Coopert, ahogy szinte letámadja FP-t.

– Szégyelld magad, FP! Hagyod, hogy a drága, ártatlan lányom abban a szutyokban éljen?

– Azt hiszed, annyira örülök neki? Egy kihúzható kanapén kell aludnom a fiammal, hogy a lányodnak legyen szobája.

– Ezt teszed?

– Nézd, Alice! Fogadj el egy tanácsot attól, akinek a fia inkább hajléktalan lett, csak ne az apjával éljen. Hozd rendbe a dolgokat vele, amíg nem késő! Valakivel már elszúrtad. – FP rögtön lefagyott, ahogy ezt kimondta. – Csak beszélj a lányoddal.

Charles kicsit elsápadt, de csak kicsit szorosabban fogta a kezem, amíg ki nem értünk, és be nem vártuk az apját.

– Sajnálom, fiam... – lépett oda hozzánk sóhajtva FP. – Csak felhúzott, és kicsúszott a számon...

– Semmi baj. Én pedig... azon gondolkodtam, hogy amíg Betty nem hajlandó hazamenni, inkább Daphne-éknál laknék. Nem tudom, Chic meddig marad anyámnál, de remélhetőleg nem sokáig...

– Jól van. Elvigyem a cuccaidat?

– Az jó lenne, köszönöm – mosolyodott el halványan Charles, és megölelte az apját.

Az út hazafelé csendes volt. Aggódtunk a többiekért, hiszen régen nem voltak bevetésen, ráadásul Bucky ki is borult.

Mire hazaértünk, Wanda törte meg elsőnek a csendet:

– Tony, mondj már valamit! Miért és hova mentek apáék?!

– Egyelőre... annyit mondhatok, hogy egy túszt kell kiszabadítaniuk, és valahová a Baffin-öböl környékére mentek Grönlandra. Maximum akkor érnek haza még ma, ha nagy szerencséjük van.

– De ki a túsz? Bucky ismeri? Azt mondtad, kiborult – hadartam.

– Jó, végül is mindegy, ha elmondom... – sóhajtott apa. – A túszt Rebeccának hívják. Rebecca Barnes.

– És... ő...?

– Ja. A lánya. Az akta szerint a HYDRA örökíteni akarta Barnes képességeit. A lány anyját elég csúnya eszközökkel vitték oda. Aztán... Becky négyéves volt, mikor az anyját lelőtték, rajta meg kezdetektől kísérleteztek. A szérum néhány velejáróját örökölte, de ennyi.

– Ó, szegény... – mondtam halkan. – Esetleg... tudunk segíteni? Kitakarítsuk valamelyik szobát?

– Nem tudom, kell-e az orvosi épületben maradnia, de esetleg azt, amelyik Barnes és a te szobád közt van.

Csendben bólintottam.

– Majd vacsora után megcsinálom.

Charlesszal felmentünk a szobámba, majd kicsit aggódva fordult felém.

– Segítsek valamit?

– Nem tudom, talán majd takarítani – huppantam az ágyra. – Szegény lány, és szegény Bucky. Alig emlékszik a múltjára, erre most egyik pillanatról a másikra kiderül, hogy van egy lánya...

– Tényleg... rossz lehet. Tudod, az viszont elkeserítő, hogy több emberrel is van közös pontom a sorsomat illetően. Rólad és rólam anyánk lemondott, Beckyről pedig nem tudott az apja, ahogy rólam sem.

– Ez valóban... elég pocsékul hangzik, és nem akarok komolytalankodni, de Bucky lánya tényleg Becky?

– Ó... valóban. Ez... – Charles egy pillanatra halványan elmosolyodott – egészen aranyos.

***

Charlesszal és a srácokkal rendet raktunk a szobában, és friss ágyneműt húztam. Addigra FP is megérkezett, és felajánlotta a segítségét Beckyvel kapcsolatban, de mivel nem tudtuk, a többiek mikor érnek vissza, rávettük, hogy nyugodtan menjen haza.

Végül lefeküdtünk aludni, de nekem még akkor sem jött álom a szememre, mikor Charles már rég nyugodtan szuszogva aludt, pedig ő általában sokáig ébren van.

Egy idő után meguntam a forgolódást, a telefonomat levettem a töltőről, majd Ladyvel a nyomomban csendben lementem a nappaliba, majd a kanapéra ültem, és betakaróztam az ott talált plédbe. A kutyám a kanapé mellé feküdt majd megbökte a lelógó kezemet egy kis simogatásért.

Mosolyogva vakargattam meg a füle mögött, és közben megnéztem, mennyi az idő. Hajnali kettő volt, én pedig nagyon aggódtam Buckyért.

Már épp elszundítottam volna, mikor nyílt az előtérbe vezető ajtó, és apa lépett be rajta sietős léptekkel.

– Mit csináltál a laborban? – kérdeztem ásítva, mire ő ijedten ugrott hátrébb.

– És te miért is vagy ébren? – tudakolta.

– Amikor azt mondtad, Buck ki volt borulva, megijedtem, és szeretném látni, ahogy hazajönnek – motyogtam. – Charlie már rég alszik, de én nem tudtam...

– Szerencséd van, Nat most hívott, hogy lassan itthon vannak.

– Hál' istennek! Egyébként az jutott eszembe, vinnék fel muffint, meg esetleg egy kis teát, ha arra van még időm.

– Te egy angyal vagy, Elle – adott puszit a homlokomra. – Én intézem a teát.

Mosolyogva bólintottam, majd ahogy kinyitottam a hűtőt, Lady feltette a két mellső mancsát a peremre, de az orrára koppintottam.

– Már vacsoráztál, szóval nincs nasi! – szóltam rá halkan.

Gyorsan tettem a tányérra kettő muffint, majd amíg apa azt várta, hogy felforrjon a víz a teához, elindultam felfelé a szobába amit rendbe tettünk. Közben hallottam, ahogy Lady körmei szaporán kopognak a padlón. Mosolyogva csóváltam a fejem, ahogy beléptem a szobába, és letettem a tányért az ajtóhoz közelebb eső éjjeliszekrényre, majd az asztal fiókjait kihúzogatva kerestem öntapadós cetlit és tollat.

Amint meglettek, firkantottam rá két szót és a tányér mellé tapasztottam.

Jó étvágyat! ;)

Ezután Ladyvel visszamentem a nappaliba, majd intéztem a teát, és végül mikor minden készen állt, lehuppantam apa mellé a kanapéra, mire Lady felugrott és keresztbe feküdt rajtunk.

– De laza ez a kutya – nevetett halkan apa, mire elmosolyodtam.

– Tudod, az jutott eszembe, hogy talán Charles és Becky jól kijönnek majd. Ők is... hasonlítanak. Egyikükről sem tudott az apjuk. Ráadásul évekig.

– Végül is... nem is árt, ha Charlesnak eggyel több barátja van, habár nem vele egykorú.

– Apa, ne már! Legalább jól kijön valakikkel – löktem meg kicsit mosolyogva.

Ekkor hallottuk landolni a quinjetet a leszállópálya felől, de mikor percek múlva sem nyílt az ajtó, meglepetten néztem apára.

– Mi tart nekik eddig? Nincs olyan messze a leszállópálya.

– Az orvosi épületbe mennek. Dr. Cho-nak muszáj megvizsgálnia. Nem tudom, szegény lány milyen állapotban lehet.

Csendben bólintottam, majd a vállára hajtottam a fejem, és Ladyt simogatva vártunk. Nagyjából fél óra elteltével nyílt a hátsó ajtó. Elsőnek Steve lépett be rajta, majd Bucky, a karjaiban fogva Beckyt. Lady rögtön odament hozzájuk. Megszaglászta a lány lelógó kezét és óvatosan megnyalta.

– Sziasztok – integettem, mire Bucky ijedten, feltehetőleg a sírástól kipirosodott szemekkel nézett rám. – Nyugi, tudok mindent. Ne hibáztasd magad! Fontosabb, hogy itt legyél Beckynek – mosolyogtam rá.

– Köszönöm – motyogta. – És... a lányos dolgokban majd Wandával besegítenétek?

– Természetesen. Meg biztos jól kijön majd a Kígyókkal is, így lesznek majd barátai. Mellesleg apával rendbe tettük a szobát. Becky biztos jót alszik – kacsintottam, majd miután Bucky, karjaiban a lányával felment, a többiek leültek hozzánk.

– Daphne, szerintem a te megnyugtatásod kellett Buckynak. Hiába magyaráztam neki ugyanazt, amit te az előbb, nem hallgatott rám. Szinte az egész utat végig sírta – magyarázta Steve.

– Nem csodálom. Az lesz még húzós, ha emlékezni kezd – mondta maga elé meredve Clint.

Hamarosan Bucky is lejött hozzánk, és elég sápadtan, némán meredt maga elé, miután mellém ült.

– Buck? – tettem a kezemet a vállára, mire összerezzent. – Tudom min gondolkozol. Bármit is olvastál az aktában, ne is hibáztasd magad. Kényszerítettek téged.

– De akkor is... Mi van, ha bántottam? Beckyt, vagy akár az anyját.

– Ezt egy ideig nem fogjuk megtudni. Inkább gondolj arra, hogy most már itt van veled a kislányod, és még csak nem is lesz egyedül.

– De nem tudom, hogy kell szülőként viselkedni! – fakadt ki.

– Szerinted én tudtam, mikor észhez tértem? – kérdezte apa. – Nem. Eleinte rettenetesen béna voltam. Sőt vannak dolgok, amikben még most is az vagyok. De nyugi, Bartonékkal majd besegítünk. Meg aztán itt az egész csapat, meg a banda. Ahogy Elle mondta, majd ők is biztos a szárnyaik alá veszik.

– Azt még meg se kérdeztem, milyen állapotban van? Rosszul bántak vele? – tudakoltam.

– Annyira nem vészes. A vizsgálatok előtt segíteniük kellett neki lefürödni, mert alig állt a lábán. Van pár sérülése, meg a korához képest kicsit vékonyabb, mint kéne, de ennyi. Odaadtam neki a plusz pulóverem, ami a quinjeten volt, nehogy megfázzon.

Jó tíz perc múlva indultam volna felfelé aludni – hajnali háromkor nem ártott –, amikor halk lépteket hallottunk az emeletről. A lépcső tetején megjelent Becky. Az apja pulóvere hosszra csak kábé annyira volt nagy rá mint rám, de szélességre viszont kifejezetten bő volt. A szeme olyan ragyogóan kék volt, mint Buckyé, ahogy a haja is épp olyan barna.

Félénken jött le hozzánk, Lady pedig rögtön odament hozzá, hogy megszaglássza, de Becky nagyon megijedt tőle, mire én gyorsan odasiettem.

– Ne félj, Lady nem bánt. Nem harapós kutya. Megmutatom, mit kell ilyenkor csinálni – mosolyogtam rá.

Óvatosan megfogtam azt a kezét, amelyik nem volt bekötve, majd oda tartottam Ladyhez. Világos bundájú kutyusom ismét megszaglászta és megnyalogatta.

– Látod? Mondtam, hogy nem bánt. A nevem Daphne Stark.

– Becky – mondta halkan.

– Gyere, csüccs le egy kicsit.

Visszaültem apa mellé, ő pedig Bucky mellett foglalt helyet.

– Olyan ismerős vagy – nézett fel a szuperkatonára. – Találkoztunk ezelőtt is?

Bucky erre nagyot nyelt, és úgy döntött, máris túlesik ezen a beszélgetésen.

– Igen... – motyogta. – Hosszú évekkel ezelőtt, mikor még picike voltál. Becky, az a helyzet, hogy... én az apukád vagyok.

– Tényleg? De... de akkor miért nem jöttél hamarabb? – kérdezte kétségbeesetten. – Tizenhat évig kellett tűrnöm, hogy tűkkel szúrkálnak, mint valami állatot! Anyát a szemem láttára lőtték le! – sírta el magát.

– Becky, én is a HYDRA rabja voltam. Átmosták az agyam, kitörölték az emlékeimet. Tegnap délutánig nem is tudtam, hogy létezel. A saját húgaimra is csak pár hónapja emlékszem. Hidd el, ha nem így lenne, már rég kimentettelek volna.

– Ó... – szipogta. – Bocsánat...

– Semmi baj. De képzeld, arra emlékszem, hogy én neveztelek el. Az egyik húgom is Rebecca volt, és a Becky a saját becenevemre emlékeztetett.

Erre Becky elmosolyodott, és hozzábújt az apukájához.

– Egyébként nem muszáj még apának nevezned. Majd ha készen állsz rá – simogatta a lánya haját. – Addig szólíthatsz Buckynak, vagy Jamesnek.

– Rendben – nézett fel rá Becky. – A szobában találtam valami finomat a tányéron, meg a bögrében

– Ó hogy az? Azt muffinnak hívják. Én készítettem. Még maradt néhány a hűtőben, és gondoltam, hogy éhes leszel. Majd megtanítalak elkészíteni – mosolyogtam. – A bögrében pedig kamillatea volt.

***

A reggel hét órai ébresztő sajnos túl hamar jött el, ráadásul, mikor felmordulva fordultam az oldalamra, Charles helyett csak az ágy üres, megigazított oldalát tapintottam ki. Sóhajtva nyitottam ki a szemeimet, kinyomtam az ébresztőt, majd ahogy felültem körbeforogtam, de Charles nem volt sehol.

– P.É.N.T.E.K., világosítsd ki az ablakokat! – szóltam végül, és mikor beáramlott a napfény a szobába, megláttam egy cetlit Charles párnáján.

Sajnálom, de már nem leszek itt, mire felébredsz, mert fél nyolcra muszáj bent lennem. Legyen szép napod! Nagyon szeretlek!

Charles <3

Elmosolyodva tettem vissza a párnára a cetlit, majd gyorsan felkaptam az első pulcsit és farmert, amit a szekrényemben találtam, majd lesiettem. Becky már az asztalnál ült, és az épp reggeliző három, velünk egykorúval ismerkedett.

– Daphne, hogyhogy ébren vagy? – csodálkozott apa.

– Talán mert ma suliba kell mennem? – vontam fel a szemöldökömet, ahogy a konyhába mentem

– Nem kell. Felhívtam Weatherbee-t, hogy leigazolom ezt a napot. Így tudnál segíteni Beckynek. Csak ezek szerint elfelejtettem szólni P.É.N.T.E.K-nek szólni, hogy kapcsolja ki az ébresztőt.

– Ó... Becky?

– Igen? – nézett rám kíváncsi tekintettel.

– Reggeliztél már?

– Nem. Nem igazán tudom, mi micsoda.

– Na, ezt mindjárt orvosoljuk – kacsintottam. Becky felpattant a székről, majd odajött hozzám.

Az egyik falon lévő szekrényből kivettem az egyik opciót.

– Ez a gabonapehely. Úgy szoktuk enni, hogy tejet öntünk egy tálba, ezt pedig beleszórjuk. Nekem a mézes a kedvencem. A másik lehetőség a szendvics. Konkrétan bármibe tehetsz bármit. Készülhet kenyérből, zsemléből, bagelből, ami igazából olyan, mint a zsemle, csak a közepe lyukas. A hozzávalókat leginkább itt találhatod, a hűtőben – magyaráztam, miközben kinyitottam az említett eszköz egyik ajtaját.

– Ennyi mindenből lehet választani? – csodálkozott csillogó szemekkel.

– Igen. Állj, hová lettek a muffinok? Éjszaka még hagytam hármat.

– Bocsánat, a kicsiknek azt adtam reggelire – ismerte be Laura.

– Semmi baj – legyintettem. – Na, Becky, mit szeretnél reggelizni?

– Az a szendvics jól hangzik.

Így, mivel jócskán ráértem, megmutattam Beckynek, hogy készíthet szendvicset.

***

A napunkat arra használtam, hogy átválogattam a ruháimat Beckynek, mert tudtam, hogy még nem akarna kimerészkedni, vásárolni.

Ezután megmutattam neki a telefont, a laptopot, a tévét és a közösségi oldalakat, ezzel együtt pedig mesélni tudtam a barátaimról is.

Dél környékén épp a rendelt kajánkat vártuk, és Beckyvel épp tévét néztünk, mikor nyílt a nappali ajtaja, és Charles lépett be.

– Jaj, szia, Charlie! – csillantak fel a szemeim, felpattantam, és szorosan megöleltem. – Lassan itt az ebéd.

– Remek. Éhes is vagyok már – adott puszit a homlokomra, majd mosolyogva nézett Beckyre, aki viszont ijedten tekintett vissza rá, miközben egy párnát ölelt szorosan magához.

– Ne aggódj, tőle nem kell félned – mosolyogtam kedvesen, és Charlest a kanapéhoz húztam. – Ő Charles Smith. A párom. Tudod, sokat meséltem már róla. Charlie, ő itt Becky.

– Nagyon örülök – mosolygott kedvesen Charles. – Én most egy ideig itt lakom, úgyhogy tőlem is nyugodtan kérhetsz majd segítséget. Ráadásul egy valamiben hasonlítunk.

Erre Becky kíváncsian nézett rá, és kicsit kevésbé tűnt ijedtnek.

– Az én apukám is sokáig nem is tudta, hogy létezem. Kevesebb, mint fél éve ismerjük egymást.

– De neked ott volt anyukád... – mondta halkan. – Az enyém meghalt, mikor kicsi voltam.

– Nem. Egyedül voltam. Az én anyukám nem akart engem. De már itt van nekem apa, a banda, amit vezet, Daphne és a csapat. Jó helyed lesz itt – mosolygott kedvesen.

Becky még mindig kicsit félve nézte Charlest.

– Nem... nem fogsz bántani?

– Ugyan, dehogy! Miért tenném?

– Ha-hasonlítasz rájuk... – motyogta, mire Charles végig nézett magán, és felsóhajtott.

– Nem, én nem bántalak. Én az FBI-nak dolgozom. Az itteni irodát vezetem, és lényegében az a munkám, hogy nyomozok. Mondjuk, ha sok gyilkosság történik. Őszintén megmondom, amíg nem ismertem meg Daphne-ékat, nem is hallottam a HYDRA-ról. Nézd csak, ez a jelvényem, ez pedig az igazolványom – vette elő a zsebéből, és Becky felé nyújtotta. – Ezekkel bárhová bemehetek, ha szükséges.

Becky óvatosan megnézte a jelvényt és az igazolványt, majd visszaadta Charlesnak, és bólintott egy aprót.

– Tőlem igazán nem kell félned. És itt remek helyed lesz.

– Pontosan – mosolyogtam, majd Charlesra néztem. – Mész ebédelni apukáddal, vagy majd ő jön ide?

– Azt mondta, jön. Esetleg kimenjek, átvenni az ebédet?

– Elég sok van. Becky, nem bánnád, ha Charlesszal kimennénk a kajáért? Biztos pillanatokon belül itt lesz.

Becky tétován bólintott egy aprót, majd mosolyogva néztem rá, és Charlesszal elindultunk kifelé.

– Aranyos lány – mosolygott, ahogy kiléptünk az előtérbe. – Biztos hamar megnyugszik, és jól érzi majd magát itt.

Mire kiértünk, FP és az ebédünk is megérkezett.

– Sziasztok! Hogy van az új jövevény? – mosolygott, ahogy levette a sisakját.

– Tőlem kissé megijedt, de szerintem aranyos – vont vállat Charles, ahogy segített nekem átvenni az ebédet.

– Nagyon rendes, és szívesen tanul – mondtam. – Egész délelőtt meséltem neki a netről, a tévéről, meg hasonlókról, és nagyon tetszett neki.

Mikor bementünk a lakóépületbe, kértem P.É.N.T.E.K.-et, értesítse a többieket, hogy megérkezett az ebéd.

Becky FP láttán kicsit megijedt, de Charlesszal igencsak nagyot néztünk, mikor elég volt egy-két perc, és Becky meg is nyugodott.

– Mi az? – mosolygott FP.

– Semmi. Csak... jól bánsz Beckyvel. Mondjuk... két gyereket neveltél fel. Nem is csoda.

Erre a belépő Bucky is elmosolyodott.

– Látom, megismerted a lányom.

– Igen. Igazán aranyos.

***

Délután, mikor már Wandáék is hazaértek, mindannyian leültünk a tévé elé, ugyanis Mr. Andrews bejelentése következett. Épp abban a pillanatban kezdődött el, mikor a helyi hírcsatornára kapcsoltunk. Mr. Andrews már ott állt az emelvényen, maga mellett volt-feleségével.

– Jó napot! Fred Andrews vagyok. És azért állok most önök előtt, mint a város alázatos lakosa, hogy bejelentsem jelöltségem.

– Csak legyen esze a városnak és többen szavazzanak rá, mint Lodge feleségére – sóhajtott Charles. – Akkor minden rendben lesz.

Én csak bólintottam, és a vállára hajtottam a fejem.

***

Reggel már sulira készen reggeliztem odalent.

– Bucky, én mikor mehetek iskolába, mint Daphne-ék? – kérdezte evés közben Becky.

– Miért akarsz máris suliba járni? – csodálkozott Pietro. –  Tudod mennyire örülnék, ha itthon lehetnék egész nap?

– De én még sosem jártam iskolában. Daphne mesélte, hogy milyen jó a barátokkal lenni, és...

– Becky, szívem, ígérem majd mehetsz suliba, de ez fontos dolog, és még át kell beszélnünk – ölelte meg Bucky.

– Addig pedig nyugodtan olvasgathatod az itthon lévő füzeteimet. Az íróasztalom felső fiókjában vannak.

– Tényleg? Köszi! – ölelt meg Becky.

***

– Megüzentem Jugheaddel, hogy köszönöm, de inkább személyesen szeretném megköszönni – mondta Mrs. Cooper a kémia teremben állva. – Köszönöm, amit tettetek. Továbbá szeretném közölni veletek, hogy többé nem támadom a déli oldalt.

– Ez a minimum – morogtam.

– Hogy mondod?

– Ez a minimum – álltam fel. – Elvégre elárulta a Kígyókat. Ráadásul ti meg miért is nem szóltatok nekem erről? – néztem Jugheadre és Bettyre. – Csak mert egy napra nem jöttem be, és egy új lakótársnak segítettem, máris azt gondoljátok, hogy önállósíthatjátok magatokat?!

– Nem én kértem. Csak megmentettek minket – szólt közbe Betty.

– De nem Jughead a főnök!

– Jaj, Daphne! Ne játsszuk ezt el megint. Csak mert Charles veszi át apa helyét, attól te nem leszel vezér! – fakadt ki.

– Na jó, akkor tisztázzuk! A bocsánatkéréssel már nem érünk sokat, és... vagy huszonöt évet késett.

– Neked mégis mi bajod van az anyámmal?

– Adj egy hetet Cooper, és adok egy listát.

– Lányok fejezzétek be!

– Nem fejezem be! Betty olyan könnyen megbocsátott Veronicának, hogy az egyenesen szégyen. Az anyja egy idióta őrült, aki csak azért ott tartott valakit mert elméletileg hiányzott neki a fia, akit feladott pár perc alatt!

– De... nekem tényleg hiányzott a fiam – szólt közbe könnyes szemekkel Mrs. Cooper.

– Akkor talán meg kellett volna hallgatni, és nem az arcába csapni az ajtót, mikor tizenhét évesen felkereste magát, remélve, hogy végre lesz valakije – sziszegtem.

– Istenem, Charlesnak meddig lesz ez még problémája?! – kiabálta Jughead. – Lassan tíz éve történt! Ott van neki apa, meg elvileg boldog párkapcsolatban van veled! Meddig kesereg még ezen az egészen?!

– Pontosan! Anya, Daphne barátja, Charles a fiad! Ezt próbáltam hetek óta elmondani neked!

Erre én szó nélkül felpofoztam mindkettőt. Legszívesebben orrba vágtam volna őket, de Joneséknak nem akartam kórházi számlát csinálni.

– Te idióták! Ehhez nem volt jogotok! Ez nem a ti dolgotok! Nem nektek kellett volna elmondanotok!

– Bocsássatok meg, jobb, ha megyek – mondta Mrs. Cooper, és elhagyta a termet.

– Ez aljas volt – jegyezte meg Maya. – Nagyon is.

– Erre majd később visszatérünk. Fontosabb beszéd téma. Jughead, a szabályaitok szerint itt igenis én vagyok a főnök. Charles lesz a Király, én a Királynője, tehát a helyettese és segítője. Tehát most szépen elintézzük ezt, ahogy kell. Szavazunk – ültem fel a tanári asztalra, karba tett kezekkel. – Ki szeretné, hogy Jughead pattogjon itt nekünk?

Jughead, Betty és még egy srác jelentkezett.

– Jones, te nem is szavazhatsz! – szólt rá Fangs. – Mert rólad van szó.

– Akkor kettő. Ezt akkor meg se kell kérdeznem, de megteszem, mert jó lesz látni. És ki akarja, hogy átvegyem a helyét?

A többiek mind felemelték a kezüket.

– Akkor én vagyok a főnök – vigyorogtam.

***

~FP

Charles éppen csak leült a kanapéra, miután újra bepakolta a holmijait a szekrénybe, így inkább én mentem ajtót nyitni, mikor kopogtak. Azonban mikor kinyitottam az ajtót, legszívesebben vissza is csuktam volna, mert Alice ácsorgott odakint kígyóbőr mintás ingben.

– Mit akarsz? Ha nincs jó indokod, már csukom is vissza az ajtót.

– FP, a fiammal akarok beszélni. – A szemem sarkából láttam, ahogy Charles a mondat hallatán megfeszül, és legszívesebben elsüllyedt volna a kanapéba.

– Honnan gondolod, hogy itt van?

– Jughead mondta, hogy Daphne barátja, és a te fiad is. Gondolom, hogy itt van, vagy legalább átadsz neki egy üzenetet.

– Nem vagyok postagalamb, nem adok át semmit. Charles  itt van, mióta a Csuklyás is felbukkant, és felnőtt ember. Ha annyira akart volna beszélni veled, rég megtette volna. Szép napot! – csuktam be az ajtót.

– Nem hiszem el, hogy tudja... – motyogta Charles, miközben leültem mellé.

– Ugyan, szóba se kell állnod vele. Ha pedig nagyon sok, kérhetsz távoltartási végzést – vontam vállat mire elmosolyodott.

– Hálás vagyok, apa! Mindenért – hajtotta a fejét a vállamra.