„Mindenki fél kimondani, ezért majd én megteszem. Sorozatgyilkos jár köztünk. San Franciscóban volt a Zodiákus Gyilkos. New Orleansban a Baltás Gyilkos. A texasi Texarkanában a Fantom Gyilkos. És a sorolhatnám még. Melléjük most beszáll Riverdale saját pszichopatája, a Fekete Csuklyás. [...] Tessék. A terror elkezdett beszivárogni Riverdale-be. A polgármester gyűlést hívott össze. Az emberek féltek egyedül kimenni az utcára, főleg szürkület után. A boltok korábban zártak be, az ajtók újabb zárakat kaptak, az északi és déli oldal közti gyanakvás erősödött. És Alice Cooper szítja a kedélyeket. Mindenki azon tűnődött, hogy mi bujkálhat a sötétben, hogy mikor hallunk legközelebb a Fekte Csuklyásról. És milyen sötétségekbe merészkedik el Archie, hogy megbosszulja az apját, és megállítsa a Fekete Csuklyást? "

A reggelem elég lassan indult. Semmi kedvem nem volt menni, és bevallom, féltem is. Eltelt pár nap, mióta Mrs. Cooper megjelenítette a Fekete Csuklyás levelét az újságban, és mindenki retteg. Apa, Clint és Laura már sehová nem enged minket gyalog. Ráadásul Mollie azt mondta, a szülei beszéltek arról, hogy visszaköltöznek Maine-be. Nem hibáztatom őket. Szerintem apa is fontolgatná, ha nem lenne profi biztonsági rendszerünk. Bár így is javított egy kicsit a kapun. Az érzékelőknek köszönhetően csak annyira fog kinyílni, hogy az autók beférjenek, vagy ha valaki gyalog érkezik, nem gördül el teljesen, csak annyira, hogy a személy kényelmes be tudjon jönni. Ja és persze az ujjlenyomatos izét se kéne elfelejtenem, ami szerintem felesleges, mert P.É.N.T.E.K felügyeli, ki jöhet be és ki nem.

Charles csak néha járt nálunk, és elég távolságtartó is, így fogalmam sem volt, hogy tartsam meg az apjának tett ígéretem.

Ráadásul a bandára se tudtam úgy vigyázni, ahogy akartam, hiszen Mrs. Cooper cikkjei csak tovább szítják az ellentéteket, és mindenki a Kígyókra gyanakszik.

Ami pedig az Archie által készített videót illeti...

– Baromság, amit csinálnak – jegyeztem meg reggeli közben.

– Miről is van szó? – kérdezte Bucky.

– A Vörös Körről, meg a hülye videóról. Olyan idióták. Látszik, hogy a focisták...

– Maga az ötlet nem lett volna rossz – jegyezte meg Steve. – Ha tényleg csak járőröznek, esetleg rendőrök társaságában. Vagy valami ilyesmi.

– Nos, kivételesen egyetértek, Kapitány – kortyolt a kávéjába apa. – Viszont most, hogy ez elúszott, márpedig kétlem, hogy így maradhat ez a Vörös Kör, a gyűlésen felvetem, hogy a gyerekekre vigyázhatnának általam tervezett robotok. A tinik ki nem állhatnának, mert küldené a helyadatot a szülőknek de a vészjelzések a rendőrségre, meg esetleg az FBI-hoz futnának be, ha Charles beleegyezik.

A név említésére csak felálltam az asztaltól, és a tányéromat a mosogatógéphez vittem.

– Valami baj van, Kicsi? – tudakolta apa. – Charlesszal van gond? Azt hittem kijöttök.

– Én is. De nem tudom, hogy közeledjek egy ilyen tragikus sorsú valakihez. Távolságtartó.

– Mindenki máshogy próbálja feldolgozni. Emlékszel, én milyen hamar ragaszkodni kezdtem hozzád? – kérdezte Bucky.

– Igen. Meg az ikrek is hamar megkedveltek.

– Ez igaz, és nem azt mondom, hogy Charles több traumát ért át, csak másokat. Az anyja elhagyta, apácák közt volt, akik ki tudja, mit tettek vele, ha inkább megszökött. Ezzel arra célzok, hogy légy türelemmel, és maradj pont ilyen kedves vele, az majd biztos segít.

– Hát jó... Apa, akkor délután elmegyünk a Shankshawba Mr. Joneshoz?

– Persze, de most már készülődj a suliba!

***

Ahogy beértünk a suliba, láttuk, hogy a folyosón mindenki Archie-t bámulta és rögtön félreálltak tőle.

Kiszedtük a cuccainkat az első órához, Peter értetlenül fordult felém.

– Miért bámulják ennyire?

– Szerintem a videó miatt, ami irtó nagy baromság, és nemhogy nem ijeszti meg a Csuklyást, de a csapatra, vagy legalábbis Archie-ra vonja a figyelmet.

– Ebben mondjuk igazad van – bólintott. – Mondd csak, ma is rávesszük Tonyékat, hogy vigyenek el a Sunnyside-ba?

– Nem. Apával ma Mr. Jonest látogatjuk meg. Akarsz jönni?

– Nem, menjetek csak. Gondolom leginkább Charlesról lesz szó, meg hogy mi újság a bandával.

– Biztos nem jössz?

– Biztos – mosolygott.

Ekkor a hirtelen megszólalt a hangosbemondó.

– Mr. Archie Andrews jelentkezzen az igazgatói irodában!

***

Következő szünetben Wandával épp drámáról jöttünk ki, és mielőtt elhaladtunk volna a Kék és Arany szerkesztősége előtt, Wanda elkapta a felsőm ujját, hogy álljak meg, ugyanis Kevin viharzott be a helyiségbe.

– Jól van, Betty. Elmondod apámnak, hogy az erdőben cirkálok? Nem menő. Még anyunak is elmondta.

– Daphne, érzem, hogy baj van – súgta Wanda.

– Betty, minden oké? – kérdezte óvatosabban Kevin.

– Át akartam nézni a Kék és Arany leveleit... – kezdte halkan – és kaptam egy levelet a Fekete Csuklyás gyilkostól... Azt írja, miattam csinálja.

– „Betty, a Jubileumon mondott szavaid inspiráltak. A város vétkeseinek bűnbánatot kell mutatniuk. Ha nem, több szenvedés és vérontás várható. Mellékeltem egy titkosírást. Ez tartalmazza, hol fogom megbüntetni a következő vétkest. Ez egy teszt. Csak te tudod megoldani, Betty."

– A beszédem... inspirálta. Az a hülye beszédem.

– Kérem a levelet, meg a kódot. Viszem Charlesnak – léptem be a helyiségbe.

– Daphne, hagyj már! Van elég problémám.

– Ezért veszem le a levelet, mint terhet a válladról.

– De legalább azt is tudjuk, hogy a Csuklyás ott volt az ünnepségen – jegyezte meg Kevin.

– Az egész város ott volt. De legalább anyád már nem hangolhatja a várost a Kígyók ellen – néztem Bettyre. – Na, add már ide azt a hülye levelet!

– A levelet nem adhatjuk oda. A kódokat igen, de a levelet nem lehet... Mindenki megtudná, hogy én tehetek róla – temette az arcát a kezébe Betty.

– Ez van. Na, add már ide a bizonyítékot! – sóhajtva nyomta a kezembe a titkosírást.

– A levelet is muszáj lenne. Bizonyíték – erősködött Kevin.

– Mi van, ha ez a teszt kezdete. Hogy mit kezdek a levéllel. Megmutatom? Erős vagyok? Vagy gyenge?

– Betty, gimis vagy, nem pedig FBI ügynök, akinek oda kéne ezt adnod. Hagyd a profikra. Ez mi a fene? – nézegettem a titkosírást.

– Lehet rúnák – mondta Kevin.

– Dehogy. Ismerem az összeset, és ez nem az. Ez olyan, mintha valaki betépve firkálgatott volna.

***

– Meséljetek, mi újság van? – kérdezte Mr. Jones, mikor délután meglátogattuk.

– Mindenki teljesen kész – mondta apa abba a fekete, vezetékes telefonkagylóba, amivel a rabokkal beszélhettünk. – Ha véletlenül bemegyek a városba, mondjuk napnyugtához közel, senki nincs az utcán. De komolyan.

– Ilyen vészes a helyzet?

– Igen. Nagyon is – bólintottam. – Így nehezebben tudok elmenni a bandához. Szinte már ők is hazaküldenek, habár nem azért, mert nem örülnek nekem.

– Akkor tényleg csak nappal légy ott, rendben? A déli oldal az otthonom, de nem ott élőknek nem biztonságos este.

– Rendben... Bár, már az északi oldal sem az, tehát... még Archie és a Bulldogok is teljesen megbolondultak.

– Voltam Bulldog, ismerem a típust. Akarom tudni, mit műveltek?

– Nos, az alapkoncepció jó lett volna. Egy Vörös Kör nevű... mondhatni polgárőrséget alapítottak, de Archie feltett egy videót, amiben megfenyegették a Csuklyást.

– Az apja olyan normális. Hogy lehet az a vöröske ilyen idióta...?

– Nem tudjuk. De én gyerekek védelmére kitaláltam egy rendszert, amire engedélyt kérek McCoytól a szerda esti gyűlésen – mondta apa.

– A város csak jól járt veletek. És... Juggal mi a helyzet? Találkozott már... találkozott már Charlesszal?

– Nem beszél velünk, tehát nem tudom, bár ha találkoztak volna, arról biztos hallok.

– Értem. És Charles milyen? Mármint jellemre?

– Ha én azt tudnám... Távolságtartó. Annyit tudtam meg, hogy egyszer felkereste az anyját, még mikor megszökött, ő meg sem hallgatta, és becsukta az ajtót az orra előtt.

– Szegény... Daphne, azt ugye tudod, hogy meg lehet érteni, miért nem tudsz már róla mindent. Egyrészt FBI ügynök, nekik mindig sok titkuk van, ráadásul... annyi mindenen keresztül ment.

– Tudom és igyekszem türelemmel lenni, de... úgy szeretném, hogy kedveljen. Nem csak ön miatt, hanem mert... ilyen vagyok az elveszett lelkekkel. A fele csapat az, és szeretem őket. Szeretném, ha Charles sem viselkedne ilyen közömbösen.

– Sütivel próbálkoztál már?

– Persze... az első napján vittem neki brownie-t.

– Talán megpróbálhatnád még egyszer, csak nem a munkahelyén. Biztos sok a dolga.

– Hát, a Five Seasonsben lakik, de nem tudom, melyik szobában, és munka után elvileg másfél órát edz.

– Akkor várd meg a hallban. Nem emlékszel, hogy a banda szkeptikusabb tagjait is a sütiddel nyerted meg a közös főzésen?

– De, igen. Persze.

– Ha azt nézzük, Charles Kígyó. Lehet nála is ez válik be.

– Rendben, majd megpróbálom. Köszönöm szépen az ötletet – mosolyogtam.

***

Másnap épp az első óránkra mentünk mikor megpillantottuk Veronicát és Archie-t.

–  Van számodra egy meglepetésem – vigyorgott Veronica a barátjára, majd levette a kabátját és így láthatóvá vált a fehér felső, mellkasán egy nagy vörös körrel, körülötte pedig egy ugyanolyan színű vékony karikával. – Ráment az éjszakám és kérnem kellett pár szívességet, de megérte.

– Ronnie...


– Mi az, túl nagy a kivágás? Tudtam, hogy túlzás.

– Mindenképpen – suttogtam. – Ez nagyon gáz.

– Nem, nagyon is jól áll, de nem mászkálhatsz egy céltáblával a mellkasodon. Nagyon feltűnő vagy.

– Archie, nagyon cuki, amikor alábecsülsz. Nem egy pólóért nem aludtam. Gyere velem – fogta meg a kezét, majd elvezette a folyosó kereszteződéséhez, ahová követtük őket.

Ahogy balra kanyarodtunk, a folyosó tömve volt a gimi diákjaival, ahogy tolonganak a Vörös Kör pólókért, amiket Cherylék osztogattak.

– Istenem...

– Na, lássuk, mit szól ehhez Weatherbee. A Vörös Kör többé nem egy radikális banda, hanem egy igazán stílusos mozgalom.

– Miért járunk mi gimibe? – néztem fájdalmas tekintettel a barátaimra. – Inkább ülnék egész nap az FBI irodában, ahol mindenki a dolgával foglalkozik...

***

Délután, mikor hazaértünk, rögtön sütni kezdtem, hogy aztán elvitessen magam a Five Seasonsbe. Nagyjából kiszámoltam, mikorra ér oda Charles az edzésből, így még a suliban minden szünetben házit írtam, hogy a délutánt a sütiknek szenteljem.

– Mi is kapunk belőle? – kérdezte reménykedve Yelena, mikor lejött az emeletről.

– Nem. Ezeket a muffinokat Charlesnak viszem.

– Csak össze akarsz jönni vele? – tudakolta, miközben odajött hozzám, és belekóstolt a lekvárba.

– Mi? Miért akarnék, mikor még barátok sem vagyunk?

– Akkor miért akarod edzés után muffinnal tömni? – kuncogott.

– A Kígyók is ennek hála kedveltek meg. Charles szintén Kígyó és még távolságtartó is, így hátha... Amúgy meg, miért akarod, hogy összejöjjek vele?

– Nem tudom. Még én is látom, hogy jóképű, te pedig cuki vagy. És olyan jó vagy a lelkileg sérültekkel. Nem akarok semmit romanticizálni, de biztos sokat segítene rajta, ha valaki boldoggá tenné.

Én csak vállat vontam, majd folytattam a süti készítését. Közben többen is bepróbálkoztak, de mindenki ugyanazt a választ kapta.

– Biztos egyedül akarod majd várni őt? – kérdezte aggódva apa.

– Persze. Senkinek nem lett még baja egy szálloda előterében. Ne aggódj már! Ráadásul az órám rajtam van, meg tudom védeni magam.

– De olyan veszélyes kint...

– Apa... ne kezdjük ezt! Tuti, hogy Charlestól is hallgathatom ezt, úgyhogy majd őt végig hallgatom, de most induljunk, mert el fogom kerülni.

Apa sóhajtva bólintott, majd magához vette a kocsikulcsot, én pedig a műanyagdobozokat vászontáskába tettem, miután felvettem a kabátomat. Elköszöntünk a többiektől, majd elindultunk kifelé.

Az autóban csendben ültünk, és nem tudtam eldönteni, hogy haragszik-e rám, amiért ennyire mehetnék voltam Charleshoz.

– Zavar, hogy megyek? – kérdeztem végül.

– Csak féltelek.

– De nekünk már elegünk van a féltésből. Szeretünk titeket, de unjuk, hogy három óra tíztől másnap reggelig otthon kell ülnünk. Már a Sunnyside-ba is alig mehetünk.

– Tudom... és sajnálom, pocsék lehet, de a ti érdeketek.

– Tisztában vagyunk vele, és bocsi, hogy ennyit hisztiztem. A többiek jobban tűrik.

– Mert nekik nincs annyi felelősségük, mint neked. Pátyolgatsz minket, a Kígyókat, most Charlesnál is próbálkozol...

Csendben bólintottam, és hamarosan meg is érkeztünk. Szorosan megöleltem apát, majd puszit nyomtam az arcára.

– Ne félj! Majd írok, ha Charlesszal elindultunk haza. Szia!

– Jól van, szia!

Mosolyogva kiszálltam, majd besiettem a szállodába. Leültem egy kényelmesnek tűnő fotelben, és vártam Charlest.

A tippemnél tíz perccel hamarabb érkezett – ráadásul bármiféle sporttáska nélkül –, bár azt eddig is tudtam hogy a matektudást nem örököltem apától. Ahogy megláttam Charlest, mosolyogva pattantam fel, és odamentem hozzá.

– Szia! Meglepi! – mosolyogtam szélesen.

– Úristen! Szia, Daphne! Mit csinálsz itt? Nagyon veszélyes itt lenned.

– Egy lobbyban? Ugyan már! Apa elhozott, és csak tíz perce ülök itt.

– Az idő alatt a Csuklyás már rég le tudott volna lőni.

– Ha bűnös lennék, de nem vagyok.

– Egy ilyennek mindegy! Már azért bűnösnek tartotta az osztálytársaidat, csak mert hemperegni szoktak. Szerinted?

– Charles, most miért vagy ilyen velem? Én csak meg akartalak lepni, mert torkig vagyok a napok óta tartó bezártsággal! De ha azt akarod, hogy elmenjek, csak... mondd ki! – hajtottam le a fejem, hogy ne lássa, könnyesek a szemeim.

– Daphne... ne haragudj! – enyhült meg. – Örülök neked, csak nem akarom, hogy bajod essen. Gyere, menjünk fel.

Csendben követtem.

– Melyik a biztonságosabb? A lift, vagy a lépcső? – kérdeztem duzzogva.

– Hát, lényegében egyik sem, de inkább a lépcső – mondta, és én rögtön elindultam felfelé. – Daphne, ne haragudj, kérlek! Ez nem volt szép tőlem. Sőt...

Én viszont meg sem mukkantam, amíg be nem nyitott a szobájába.

– Daphne, kérlek, ne haragudj! Komolyan sajnálom! – fordult felém.

– Én meg akartalak lepni, kedveskedni szerettem volna, csak miattad órák közti szünetben írtam házit, hogy süthessek neked! Erre te meg el akarsz küldeni – néztem fel rá könnyes szemekkel. – Apától már megkaptam az aggódást, de még te is így rám ripakodtál...

– Daphne... sajnálom, de tényleg! Csak aggódom, mert a te korosztályod van a legnagyobb veszélyben.

– Azt hiszed, nem tudom? Már a Sunnyside-ba is alig mehetek, pedig ígéretet tettem, és én azokat nem szegem meg...

– Gyere, üljünk le – mosolygott rám kedvesen, és még a kabátomból is kisegített.

A kanapén ülve kivettem a muffinos és a tejszínhabos dobozt is.

– Minden házi. Kivéve a lekvár, ami a muffinban van. Ugye nincs eperallergiád?

– Nincs – mosolyodott el.

Egy ideig csendben ettünk, míg végül összeszedtem a bátorságom, és felé fordultam.

– Valami rosszat tettem, hogy ilyen távolságtartó vagy? – kérdeztem, mire felvont szemöldökkel pillantott rám.

– Nem, dehogy! Nálad kedvesebben még soha, senki nem fogadott. Én... mindenkivel ilyen vagyok. Tudod, védekező mechanizmus, vagy mi.

– Ó... ne haragudj! Nem vádaskodni akartam. Csak... alig beszélsz velem, ha találkozunk, és csak egyszer voltál nálunk, azóta mindig kimented magad a meghívás alól...

– Daphne... sajnálom, hogy ezt úgy vetted, hogy nem kedvellek. Nem erről van szó, csak... nincs rám ott szükség. Így is annyian vagytok, ráadásul kicsi gyerekekkel.

– De azért hívunk meg, mert szívesen látunk.

– Ha a saját anyámnak nem volt rám szüksége, nektek miért van? – kérdezte, mire aggódva néztem őt. – Nem létezik, hogy pont egy csapat szuperhős akar tőlem bármit is azon kívül, hogy beváltsák az apámnak tett ígéretet, hogy vigyáznak rám.

– Charles... mondtam, hogy nem csak ezért csináljuk.

Ő csak a fejét rázta, és gyorsan megtörölte a szemét.

– Mondd csak, szerinted mit tehettem, ami miatt a Sors úgy döntött, hogy nem érdemlem senki szeretetét?

– Mi van? Miről beszélsz?

– Soha senki nem akart engem. Se az anyám, se a családok, akik örökbefogadni mentek a Nővérekhez... Senki nem akart, akkor mégis ti mit akartok? – fordult újra felém, és már nem fáradozott, hogy letörölje a könnyeit.

– Vigyázni rád, és hogy... ne légy egyedül. Egyébként meg, nekem nem kell mondanod, ismerem az érzést. Tudom milyen, mikor te még olyan kicsi vagy, hogy még a világodról nem tudsz, de a nő, aki világra hozott, úgy dönt, nem kellesz neki. Csak nekem volt olyan szerencsém, hogy anyám apához vitt, nem egy árvaházba. Egy késő este fogta, becsengetett apához Malibuban, és a kezébe nyomott.

– Fogalmam sem volt... nagyon sajnálom.

– Nem reklámozom – vontam vállat. – A teljes igazat a csapaton kívül csak apukád tudja. Meg te.

– És a... Kígyók?

– Van elég gondjuk. Nem kell, hogy pátyolgassanak is.

Némán bólintott.

– Szóval, ha azt hiszed, nem érdemled meg apukád, vagy a csapat szeretetét, akkor én sem senkiét. És rólam feltételezem, nem gondolod ezt.

– Soha nem jutna eszembe. De az más. Te olyan... olyan angyali vagy. Ha megtalálnak téged a hozzám hasonlók, te... helyrehozod őket.

– Ez nem igaz. Én nem változtatok meg senkit, csupán megtanulják, hogy éljenek együtt a tragédiáikkal.

– Jó, ez igaz. De ezt én nagyon becsülöm benned.

– Így kicsit jobban érzem magam, hogy segítek másokon. Ez eltereli a figyelmem arról, hogy vajon miért nem akart az anyám.

– Szeretnéd, hogy megkeressem neked?

– Dehogy! Apa tudja a nevét. Ha nagyon akarnám, megkérdezhetném. De nem fogom, mert nem akarom látni, ismerni, vagy akár csak a nevét tudni.

– Ezt megértem – mondta, és óvatosan megölelt. – Ne haragudj, hogy így viselkedtem. Hogy tartottam a távolságot, és hogy lent veszekedtem veled.

– Semmi baj. Tudom, hogy ettől nem tanulod meg elengedni az érzést, hogy te nem érsz semmit, meg hogy nem érdemled meg a szeretetet, de hidd el, ez nem így van. Te értékes ember vagy, és apukád máris nagyon-nagyon szeret.

– Ahogy téged is a tied, meg a csapat. És... te jobbá teszed a világot azzal, hogy segítesz másokon.

Halványan elmosolyodva pillantottam fel rá. Ő is mosolygott.

– Én is szeretnék egyike lenni ezeknek az embereknek – mondta halkan. – Szeretném, hogy segíts.

– Fogok, ígérem. Segítek neked.

***

Másnap este apáék már elmentek a gyűlésre, mikor mi a nappaliban ültünk, és csörögni kezdett a telefonom. Elmosolyodtam, ahogy megláttam Charles nevét a kijelzőn.

– Na, máris szent a béke? – kérdezte Pietro.

– Sosem haragudott, csak ilyen. De sikerült megbeszélni – válaszoltam, majd felvettem a telefont. – Szia! Mi újság?

– Szia, csak gondoltam, megkérdezem, ne nézzek be hozzátok?

– Apa kérte, hogy vigyázz ránk, mi? – kuncogtam. – Csak mert mindannyian elmentek a gyűlésre.

– Jó, lebuktam. De ha nem szól is benéztem volna.

– Oké, gyere nyugodtan. Van vacsi is, apáék nem ettek indulás előtt.

– Rendben, mindjárt i... – A mondatot nem tudta befejezni a motor berregés, és autók hangja miatt.

– Hol vagy? – kérdeztem.

– Az Elm Streeten. Félreálltam telefonálni. Itt ment el mellettem egy csomó gimis. Fele motoron, másik fele autóval.

– Anyádék háza előtt vagy? Az a magas, enyhe dombocskán van, és piros az ajtaja.

– Nem, a szomszédnál. Az is piros ajtós, és terasza van.

– Az Archie-éké. Senkinek nincs motorja, csak a Kígyóknak. Az autók meg a focicsapat lehetett, de... Figyelj, siess hozzánk, jó? Addig megnézem, hová tartanak.

– Baj van?

– A focicsapat és a Kígyók közt? Mindig. Attól tartok, hülyeségre készülnek.

– Jól van, akkor indulok, te pedig készülj össze!

– Oké, szia! – Miután letette a telefont, felugrottam a helyemről. – Emma, meg tudod találni Sweet Pea-t?

– Természetesen, egy pillanat.

– Mi történt? – kérdezte Wanda.

– Attól tartok baj van – motyogtam, miközben Emma a térképen megmutatta, merre tart Sweet Pea, és mindenki más, aki a névjegyzékemben van. – A két város határa felé tartanak. Nem tudom, mire készülnek, de nem jóra...

– Akkor Charlesszal utánuk mentek? – tudakolta Peter.

– Persze. Jöttök? A Kígyók a ti barátaitok is.

– Persze.

Charles néhány pillanat múlva berohant a nappalinkba, kissé bőrig ázva. Rögtön szemet szúrt, vizesen mennyire tapad rá az ingje.

– Sziasztok, kiderült valami?

– Szia! Igen. A két városrész határánál vannak. Oda kell mennünk, mielőtt valaki megsérül!

– Mind jöttök?

– Igen. Vagyis... én nem tudok. A kicsik fent tévéznek. Valakinek maradnia kell – mondta Wanda.

– Egyedül nem maradhatsz! Még ilyen rendszer mellett is veszélyes.

– Akkor maradjatok Pietroval, mi Peterrel megyünk – jelentettem ki.

***

Mire odaértünk, tejes volt a káosz, olyannyira, hogy észre sem vettek minket. A Bulldogok és a Kígyók egymással verekedtek, mondhatni kiegyenlített volt a küzdelem. Egyszer csak villant egy kés és Dilton a saját combjába döfte.

– Úristen, Charles, van nálad pisztoly? – kérdeztem.

– A kesztyűtartóban, de minek az neked? Nem tudod használni, és senkit nem lőhetsz le!

– Ki mondta, hogy nem tudom használni? És nem rájuk fogok célozni – legyintettem majd kiszálltam a szakadó esőbe.

Az autó elé mentem, az ég felé tartottam a kibiztosított pisztolyt, és lőttem, mire mindenki elcsendesedett.

„A két szerelmes elment oda, ahol minden kezdődött. A Sweetwater-folyóhoz, hogy megpróbáljanak véget vetni az erőszak körforgásának. Úgy gondolunk arra az estére, mint a zavargás estéjére, a gyűlés estéjére, egy fordulópontra. Riverdale többé nem az életvidámság városa. Mostantól úgy, ismerik majd, mint a várost, mely retteg a napnyugtától."

Charles bevitte az őrsre, majd a sheriffre bízta Diltont és Archie-t utána pedig eljött hozzánk. Mindkettőt a maga fegyvere miatt, mert mint kiderült, Archie pont Diltontól szerzett pisztolyt.

– Most már anyádnak nem lehet nagy a szája – emelte meg apa a poharát. – Hiszen már mindenki tud a levélről is, amit a húgod kapott a kód mellé.

– Remek. De továbbra sem fér a fejembe, hogy a Csuklyás miért egy Nancy Drew könyvből szerezte a kódokat. Akkor nagyon jól kell ismernie Bettyt ha tudta róla, hogy ő szerette ezeket a könyveket... – töprengett Charles. – Ezt majd felírom az irodában.