„Milyen egy otthon? Befogadó és ismerős? Az amerikai álom idealizált, látszólag tökéletes változata? Szeretettel és elfogadással teli? Vagy egyszerűen biztonságos? [...] Vagy egyik sem. Hanem egy olyan hely, ahol megölték a focicsapat kapitányát. Vagy egy elfeledett szekrény egy forgalmas lépcső alatt, ahol egerek és pókok mellett kell meghúznod magad, mint egy Wes Craven film statisztája.”

A hétvégét nyugisan töltöttük. Mindenkinek megvolt a saját maga dolga, meg együtt néztünk filmet, illetve én apával építgettem a páncélomat, mikor Betty írt rám.

– Mi az? Ki írt?

– Betty az... Pedig egész hétvégén semmibe vettem az üzeneteit.

– Akkor mit akar tőled?

– Lehet kereshetjük majd a terhes nővérét. Remek, mondhatom.

– Terhes a nővére? Kitő...? Fúj... Jasontől...

– Pontosan. Ez tényleg fúj. Na mindegy. Mára abbahagyhatjuk? Elfáradtam.

– Persze, de nekem még van itt dolgom. Keresd meg Barnest, aztán filmezzetek, vagy valami, rendben?

– Okés – öleltem meg, majd kimentem a laborból, apa pedig rögtön bömböltetni kezdte a zenét.

Mosolyogva csóváltam meg a fejem, majd az edzőterem felé. Bent éppen Steve és Bucky küzdött.

– Steve, bocsi, hogy zavarok, de sokáig tart még? – kérdeztem az ajtóban állva.

Ezzel elvontam a Kapitány figyelmét, így Bucky könnyedén levitte a földre.

– Nem. Végeztünk – morogta a földön fekve.

– Remek – mosolyogtam, miközben odamentem Buckyhoz.

– Valami baj van? – kérdezte.

– Jaj, dehogy! Csak unatkozom és arra gondoltam, filmezhetnénk.

– Rendben, ez jól hangzik. Megyek, lezuhanyzom, addig keresel valami nasit? – nyomott egy puszit a homlokomra.

Mosolyogva bólintottam, majd ki is mentem az edzőteremből, a konyhában összeszedtem pár dolgot, és felmentem a szobámba. Lehuppantam az ágyra, bebugyoláltam magam a plédembe, és bekapcsoltam a tévén a Netflixet.

Hamarosan Bucky is bejött a szobámba, majd mellém vetődött az ágyra. Összeborzoltam a haját, mire csikizni kezdett.

– Ne, Bucky! Hagyd abba! – nevettem, és kapálózva próbáltam elmenekülni tőle, ő viszont jóval erősebb volt. – Bocsi! Nem borzolom többet a hajad, csak hagyd abba!

Nevetve ült fel, abbahagyva a csikizést. Szélesen mosolygott rám, és segített megigazítani a hajam, ami kábé úgy nézhetett ki, mint egy madárfészek.

– Mit nézünk? – tudakolta.

– Nem tudom. Most te választasz – vontam vállat.

– Múltkor annyira tetszett az a sorozat. A Modern család. Nézhetnénk azt?

– Persze – bólogattam, majd megkerestem, és elindítottam a sorozatot.

***

Másnap az utolsó óra előtt a klubszobában beszélgettünk a délutáni terveinkről.

– Ma esetleg találkozhatnánk Mayáékkal – vetette fel Peter. – Holnap délután nem jó, mert csapat edzés lesz.

– Jaj, ne! Tényleg – sóhajtottam. – Lehet majd elnézek a Sunnyside-ba.

Ekkor mindannyiunk telefonja értesítést küldött. Először csak a kijelzőt kapcsoltam be, aztán láttam, hogy Cheryl Tweeter bejegyzését jelezte. Lehúztam az értesítéssávot és eltátottam a számat.

– Mi a...?

– Úristen... – mondta velem egyszerre Wanda.

– Cheryl ezt írta Tweeteren: #PollyJasongyilkosa #nemmenekülsz #előavasvillákkal – néztem a fiúkra, mert ők lassabbak voltak, és csak akkor oldották fel a telefonjukat.

Nem tudtuk, mit csináljunk, de nem is kellett, ugyanis Betty rohant be, nyomában Veronicával és Kevinnel.

– Daphne, kérlek, segítsetek! Meg kell találnunk Pollyt, mielőtt a sheriff és Blossomék tennék! – pillantott ránk könyörgőn.

Én összenéztem Peterrel és az ikrekkel.

***

– Utálom, hogy ilyenkor nem illik nemet mondani – motyogtam apának, mikor már az erdőben ácsorogtunk.

Az egyetlen szerencsések, akik otthon maradhattak, Clint és Natasha volt. Laura velünk jött, arra az esetre, ha megtalálnánk Pollyt, aki nem hajlandó beszélni az anyjával, mégis legyen a csoportban valaki, aki meg tudja nyugtatni a terhességgel kapcsolatban.

– Az Irgalmas Nővérek Háza északra van – kezdte Betty. – A kocsi pedig nyugatra a régi 40-es úton.

– A legközelebbi buszmegálló keletre van, Sweetwater felé – folytatta Jug. – Ha Polly úgy akart meglógni, hogy senki ne lássa meg, akkor valószínűleg...

– Itt kellett átmennie, az erdőn keresztül – fejezte be Betty.

Ezután elindultunk az erdőn át, kisebb csapatokra szakadozva, de mindig láttuk egymást, nem keveredtünk nagyon el egymástól. Miközben kábé méterenként legalább öt „Polly!” hangzott el, a csapat a maga módján kereste őt. Apa a műholddal ellenőrizte a terepet.

– Polly tegnap éjjel nem járt itt – szólt apa a fülesbe, amit egymás közt osztottunk ki. – A műhold szerint az elmúlt negyvennyolc órában csak New York-i irányba szálltak buszra. Polly nem volt rajta. Sőt, a közelben sem járt.

– Akkor szólj, hogy valószínűleg felesleges erre jönni – hallottam Steve-et.

Közben Veronica és Kevin beszélgetését hallgattam akik egy kicsit alacsonyabban lévő ösvényen mentek. Valami bulizásról beszéltek.

– Szerinted nem kéne Bettyt is magunkkal vinnünk? – kérdezte Kevin, de ahogy láttam, Veronicát lefoglalta valami, amit a fák között látott.

– Nem hiszem, hogy rá fog érni – mutatott maga elé.

Ekkor már mindenki más is meglátta, miről beszél. Blossomék közeledtek rendőrökkel, néhány pompon lánnyal és két vadászkutyával.

– Apa, gyorsan szólj már Betty szüleinek! – kértem a fülesen keresztül. – Mielőtt még ezek is meghallják, és máshová indul a Riverdale-i Boszorkányüldözés.

Apa előre kocogott és gyorsan magyarázni kezdett a Cooper szülőknek. Közben a csapatunk megállt és Peter lehuppant egy faágra, és onnan figyelt.

– Alice Cooper! Hol van? Hol van Polly? – kérdezte Mrs. Blossom.

Közben Bucky óvatosan elővette a zsebéből a pisztolyát, de vállba csaptam.

– Hallod?! Tedd el, mielőtt meglátják! Lehet, hogy van fegyvertartási engedélyed, de képesek feljelenteni Kellernél, hogy esetlegesen te ölted meg Jasont – hadartam, mire ő gyorsan zsebre tette a fegyvert.

– Azt hiszed, ha tudnám, itt mászkálnék a szúnyogok közt? – kérdezte Mrs. Cooper.

Reméltem, hogy nem sokáig veszekednek, mert a szövetkabátomon keresztül fújt az őszi levegő.

– Nézzen szembe a ténnyel! Polly ölte meg Jasont – jelentette ki Cheryl.

– Sikerült a szökése. Talán nem először. Jason halála napján is kijuthatott. – jegyezte meg Mr. Blossom.

– Szorul a hurok a lányod nyaka körül – mormogta Mrs. Coopernek a vörös hajú nő. – Én tudom, és Keller sheriff is tudja.

– Ácsi! – szólalt meg az említett.

– Jól van, be lehet fogni! – lépett előre Yelena, és meglepődésében mindenki elhallgatott. – Egy terhes tinit keresünk, nem pedig boszorkányt viszünk máglyára! Pedig maguk pont úgy viselkednek. Úgyhogy álljanak félre, húzzanak haza, és hagyjanak minket, hogy végezzük a dolgunkat! Maga, sheriff, pedig növesszen tököt és azokkal keresse, akik tényleg segíteni akarnak azon a lányon! Mondjuk a saját, nem teljesen normális szüleinek.

***

~FP

Egész nap Jug kérése járt a fejemben, hogy menjek vissza Fredhez, és beszéljük meg a nézeteltéréseinket. Szerettem volna, ha a fiam nem tartana roncsnak, és ha a családom végre újra teljes lenne.

Munka után hazaugrottam, mielőtt a Pop’sban kajáltam volna Juggal, Freddel és Archie-val. Már indulni készültem volna, mikor kissé erőteljesen kopogtak be.

– Stephanie, ha megint te vagy az, esküszöm... – nyitottam ajtót, de majdnem vissza is csuktam.

– Ó, szóval Stephanie rendszeres látogatód? – kérdezte a küszöbön álló Alice.

– Nem. Csak volt már nálam, annak ellenére, hogy megegyeztünk valamiben. Épp ezért nem tudom, mit keresel itt.

– Beengedsz?

– Attól tartok, muszáj leszek – álltam arrébb sóhajtva.

Bejött, bár inkább megállt az ajtóban, és elfintorodva nézett körbe.

– Remélem, emlékszel rá, te sem nőttél fel szebb helyen. Miért jöttél?

– Megkérdezni, hogy mit keresnek déli kamaszok a környékemen?

– De hát itt laknak. Ja, várj! Azt hittem, te az igazi otthonodra gondolsz, nem pedig az álcádra – mosolyodtam el gúnyosan.

– Elmés. Látom, ehhez elég józan vagy. Szóval?

– Biztos azok a srácok azok, akik összebarátkoztak Starkékkal. Délután elmentek a központba. Nemrég értek haza. Van valami gond?

– A déliek nem jöhetnek át. Azt hittem, ezzel tisztában vagytok.

– Pont te mondod, aki tini korában a fogdát is megjárta?! Magadnak és mindenki másnak hazudhatsz, de mi, akik az osztálytársaid voltunk, tudjuk az igazat. Hogy nem vagy az Elm Streetre való. És nem fogok beleszólni abba, hogy a srácok kivel barátkoznak. Azok a gyerekek nagyon kedvesek. Főleg Stark lánya. És ne is próbáld tettetni, Stephanie kérte, hogy ne mondjam el senkinek, hogy Daphne az ő lánya is. De sokat hallottam róla Mayáéktól, és megérdemelné, hogy tudja az igazat. Minden gyerek megérdemli az igazat a családjáról, úgyhogy ha esetleg Stephanie is küldött, nem csak magadtól jöttél, már mehetsz is! – nyitottam ki az ajtót. – Ó, és gratulálok a lányodnak a babához.

– Nem mintha rád tartozna, de belement, hogy a kicsit örökbe adja.

– Téged ismerve nem önszántából ment bele, úgyhogy közölném, te egy idióta vagy. Lehet, hogy tini anya, de tudom, hogy gond nélkül megoldanátok a gyerekszobát, meg az unokád nevelését. Van helyetek és pénzetek. Egy gyerek se érdemli meg, hogy ne ismerje az igazi szüleit. Csak... speciális esetben lehetne elfogadni az örökbefogadást.

– Ez pont az! Polly le kell, hogy érettségizzen és továbbtanuljon. Nem tudja mekkora felelősség egy gyerek.

– Miért vagy ilyen feszült a témától, ha a kicsit úgyis örökbe adjátok?

– Mondtam már, semmi közöd hozzá! Én tudom, mi a jó a lányomnak, nem te, akinek a felesége elvitte a lányukat, a fia pedig feltételezem nem itt lakik.

– Na, ehhez meg neked nincs közöd. Szép estét!

– Most már tudod, milyen érzés, ha vájkálnak az életedben.

– Alice, sajnálatomra ismerlek. Miért olyan fontos neked, hogy az unokádat más nevelje? Honnan tudod, hogy az jobb?

– Mert én is ezt tettem! Örökbe adtam egy gyerekem! Boldog vagy?!

– Tessék? – kérdeztem.

– Terhes lettem a gimiben. Mikor elmondtam neki, Hal és én összevesztünk a kicsi sorsán a harmadikos bálon.

– Azon veszekedtetek?

– Te hallottad?

– Csak azt, hogy az északi oldal legszebb szerelmespárja vitázik – fintorogtam. – De ha felcsinált, miért nem vállalta a felelősséget érte?

– Mert nem ő volt, hanem te!

Lefagytam, és kicsit erősebben kellett megkapaszkodnom az ajtóban.

– Tessék?

– Nem emlékszel? Harmadikban.

– De, emlékszem, de... mégis mi a fenéért nem szóltál?!

– Miért kellett volna? Gimisek voltunk. És az apád eltörte a kezedet. Szerinted biztonságban lett volna itt?!

– Hol van? Hol lakik? Hogy hívják?

– Nem tudom. Az Irgalmas Nővéreknél szültem, és titkos örökbeadás történt. Én sem tudom, hova került.

– Neked elment az eszed?! Sierra már akkor megmondta, hogy minden emberi jogot megsértenek! Biztos vagy egyáltalán benne, hogy örökbeadták?!

– Ne szórakozz már! Ez a dolguk.

– Hogy hívják?

– Charles. Az én vezetéknevemet kapta, de az is lehet, hogy már nem is Charlesnak hívják.

– Ki tud még róla a férjeden és a háborodott apácákon kívül?

– A terhességről Sierra, Hermione, Fred és Stephanie. De arról, hogy meg is tartottam a babát csak is Stephanie. A többieket nem avattam be hiszen akkor már nem beszéltünk.

– Szóval Stephanie! – nevettem fel gúnyosan. – Hát basszus, megérdemlitek egymás barátságát! Egyikőtöknek sem való gyerek. Most pedig tűnj innen!

Miután Alice elment, bevágtam utána az ajtót, sikerült eltámolyognom a kanapéig majd lerogytam rá. A hajamba túrva meredtem magam elé. Alig tudtam elhinni, hogy van egy huszonéves fiam valahol a világban. Van egy gyerekem, aki nem ismer és nem tudja mekkora csőd vagyok.

***

~Daphne

Másnap a suliban még Veronicát is hajlandóak voltunk eltűrni, mert tudni akartuk, van-e valami változás Polly ügyében, és volt is. Betty jó hírrel érkezett. A nővére megvan, a padlásukon bujkál.

– Nem akarom, hogy Polly elmeneküljön. De ha nem lakhat otthon, nem tudom, béreljek egy lakást neki?

– Hadd beszéljek anyámmal! – vetette fel az ötletet Veronica.

– Nem, neked most elég bajod van.

Erre én, Peter és az ikrek feltűnően hallgattunk. Az egy dolog volt, hogy Betty nem vette a lapot, és én még Polly miatt nem közöltem vele, hogy nem tartunk igényt a barátságára de a segítséget már tényleg nem akartuk felajánlani.

– Betty, Pollynak orvosi vizsgálatokra kell járnia, vitaminokat szednie – sorolta Veronica.

– Családra van szüksége – lépett be Cheryl a helyiségbe.

***

Mivel délután Peternek és az ikreknek csapatos edzés volt, én a Sunnyside felé indultam, hátha már otthon találok valakit a barátaim közül.

Már egyáltalán nem is féltem egyedül sétálgatni a környéken. A Fehér Féreg előtt is teljesen nyugodtan haladtam el. Főként, hogy senki nem volt odakint, csak a sok motor állt a bár előtt.

Beléptem a lakókocsiparkba, és körülnéztem. Próbáltam felidézni, mit is mondott Maya, melyik az a lakókocsi, ahol a családjával lakik. Körülnéztem, hátha látok valaki ismerőst.

Az egyik közeli lakókocsiból épp Mr. Jones lépett ki. Mikor megláttam, mosolyogva intettem neki.

– Szia! Daphne, igaz? – jött oda hozzám.

– Igen. Jó napot, Mr. Jones. Nem tudja, Maya vagy a többiek megjöttek már a suliból?

– Szerintem a Féregben vannak. Suli után gyakran odamennek.

– Ó. Nem félek a környéken, de egyedül inkább nem mennék be oda.

– Jól teszed. A többiek? Vagy egyedül jöttél?

– Igen, nekik edzés van a csapattal, és mivel én nem vagyok szuperhős, inkább eljöttem ide, de ha Mayáék nincsenek itt, akkor várok.

– Hát, behívnálak, de nincs olyan állapotban a lakókocsi, hogy vendégeket fogadjak, de nyugodtan ülj le a lépcsőre, és hozok ki valamit inni.

– Nem kérek semmit. Köszönöm, de azért szívesen leülök – mosolyogtam.

Leültünk egymás mellé a lépcsőre.

– Egyébként Mayáék jól érezték magukat hétvégén. És a most hétvégi közös főzést is várják. Azzal van tele a hűtőm – nevetett.

– Azt hittem, csak mi páran leszünk. Sweet Pea-ék azt mondták.

– Kedvelem őket, de biztos, ami biztos legközelebb a lányokat is kérdezd meg. A srácok kicsit lököttek.

– Rendben. Igazából nem baj, csak otthon Yelena, Natasha álcahúga nagyon megkedvelte Mayáékat, és jönne. De ha ez ilyen banda dolog, akkor megmondom neki, hogy sokan leszünk.

– Ugyan, még eggyel több vagy kevesebb, igazán nem gond. Neki is lenne elég vacsora.

– Biztos?

– Persze – bólintott mosolyogva. – Mondd csak, lehet egy kérdésem?

– Természetesen. Mi lenne az?

– Nos... a srácok mesélték, apád milyen jó fej volt velük, de anyádról nem beszéltek.

– Mert nincs is. Vagyis van, csak nem ismerem. Apa még Malibuban élt, mikor születtem, és egy hónapos voltam, mikor anyám egy este becsengetett, majd lepasszolt neki. Azóta nem hallottunk róla. Apa tudja a nevét, de nem kérdeztem, mert az az igazság, nem érdekel. Egy hónapos apróság voltam, mikor egyszerűen odaadott apának, és utána nem is keresett – támasztottam a fejem a fakorlátnak.

– Sajnálom. Szerintem egy gyerek se érdemli meg, hogy ne ismerje mindkét szülőjét.

Halványan elmosolyodva néztem rá. Kedvesen mosolygott rám.

– Én is így gondolom. Ha... apát is így utólag lenne lehetőségem megismerni, mert mondjuk anyám nem hozzá vitt volna el, én ugyanúgy, minden hibájával együtt szeretném ismerni.

– Tényleg?

– Persze. Nem érdekelne milyen playboy volt régen, meg mennyit partizott. Ha egész életemben azt hinném nincs senkim, és hirtelen kiderülne, hogy mégis, nem érdekelne a múlt. Csak az, hogy velem milyen.

– Gyakran gondolkodsz ilyenen?

– Nem igazán. Ezt csak így gondolom, és ennyi.

– Igazad van.

„Remény. Legalább annyira megfoghatatlan, mint az otthon fogalma. Ez a két szó összetartozik, mégis bonyolult. Reméltük, hogy mrgledz a gyilkos, és újra biztonságban érezhetjük magunkat. De minél több idő telt el, annál kevésbé hittünk benne. Azt mondják, mindig hajnal előtt a legnagyobb a sötétség. De néha... nincs más, csak a sötétség.”