„Sűrűbb, mint a vér, és értékesebb, mint az olaj. Riverdale alapját a juharszirupbiznisz jelenti. A város alapítása óta egy család irányította ezt a jövedelmező üzletágat: a Blossom család. Így a mindennapi életünk részévé váltak. Gazdag vagy szegény, idős vagy fiatal... mindenki literszám fogyasztottuk. Az émelyítő édes illatnak senki nem tudott ellenállni. Jason halála azonban válsághoz vezetett. Így, hogy a trónörökös halott, vajon ki örökli majd a családi üzletet? Egy biztos: nem Cheryl. A bizonytalanság keselyűket vonzott a városba. Úgy tűnt, hogy a következő támadást a saját falkája méri majd a Blossom családra."

Mivel az oldalam, néha a kezem és a fejem továbbra is fájt, este soká aludtam el, így túlságosan korainak éreztem az ébresztőmet. Nagy nehezen sikerült kinyomnom, és ahogy a hátamról az egészséges oldalamra fordultam, hirtelen legurultam az ágyról.

– Aú... – morogtam a bolyhos szőnyegembe, és a következő pillanatban sietős lépteket hallottam.

– Kicsi, jól vagy? – nyitott be apa.

– Aha... csak leestem az ágyról. És fáj.

– Jól van, gyere! – segített fel óvatosan. – Rendben vagy?

– Megmaradok.

– Jól van akkor. Na, gyerünk! Öltözz fel! Lent már készül a reggeli.

Mosolyogva bólintottam, majd P.É.N.T.E.K.-et megkértem, hogy világosítsa ki az ablakokat. Elképedve láttam, szeptember végén bizony esik a hó.

Sóhajtva mentem a gardróbszobába, hogy előkeressem a téli cuccaimat. Elővettem a bakancsomat, felvettem egy farmert, egy vastagabb, krémszínű pulcsit, meg kézbe vettem a skótkockás, bézs szövetkabátomat, majd elindultam lefelé.

– Jó reggelt! Valaki tudta, hogy itt Riverdale-ben már október előtt havazik? – kérdeztem, mikor leértem a földszintre.

– Délután kimegyünk játszani? – nézett rám lelkesen Lila. – Olyan sok a hó!

– Persze – mosolyogtam szélesen, ahogy a kabátomat és a táskámat ledobtam a kanapéra. – De azért tényleg nagyon fura, hogy máris havazik.

– Hát ez nem Malibu, Elle. Itt bizony havazik – mosolygott apa. – Viszont sietnem kell, úgyhogy egyél gyorsan valamit.

– Na... én még kicsit szórakozni akartam kint...

– Ha szeretnéd, elkísérlek én. De csak ha nem tartod hosszúnak a sétát innen a suliig – mosolygott Bucky.

– Hé, én is menni akarok! – biggyesztette le az ajkát Yelena.

– Hát gyere – vont vállat Bucky. – Nincs ebből semmi.

Reggeli után Buckyval és Yelenával vidáman indultunk el a suli felé. Az utóbbi úgy tűnt, borzasztóan élvezi a havat. Néha megdobott minket egy-egy hógolyóval.

– Na, légyszi fejezd be! – nevettem. – Elázik a kabátom.

– Bocsi. Csak olyan rég volt ilyenre lehetőségem, és tök király, hogy itt már ilyenkor havazik.

Mosolyogva figyeltem őt. A pár hét alatt, amit eddig nálunk töltött, nagyon jóban lettünk. Könnyen megtaláltuk a közös hangot, talán pont azért, mert nem hajlamos felnőttként viselkedni.

– Van valami terved ezzel a Veronicával, akinek az apja miatt még mindig lila foltod van? – tudakolta Yelena.

– Nos, meg nem ölheti – szólalt meg Bucky. – De az nem jelenti, hogy az apja nem jut erre a sorsa.

– El akarsz menni Kanadába, hogy felbérelj valakit, hogy megölje Lodge-t? – kuncogtam. – Szerintem egyszerűbb lenne, ha megvárnád, a szabadon engedését. Mellesleg nem akarom Veronicát megölni. Csak közölni, hogy ha olyan jóban vannak Archie-val, mondja el, hogy az apja csinált irtó magas költségeket Mr. Andrewsnak, mikor csak azért tudja fizetni a Kígyókat, mert a központot is a cége építette. Ha pedig Veronica nem mondja meg, majd én.

– Ez a beszéd – vigyorgott Yelena, ahogy átölelte a válladat. – Nagyon bírlak, Daphne.

– Én is téged – mosolyogtam.

***

A sulinál elköszöntem Buckytól és Yelenától, majd elindultam befelé az épületbe.

– Jé, Daphne! Te miért nem Tonyval jöttél? – toppant elém Peter, mikor éppen betettem a lábam az ajtón.

– Szórakozni akartam a hóban, így Bucky és Yelena elkísért.

– Vagy úgy. Mehetünk órára?

Ekkor azonban megpillantottam Veronicát kijönni a Kék és Aranyból.

– Bocsi, még van egy kis elintéznivalóm – mondtam, és nagy léptekkel indultam a lány felé.

– Van pár dolog, amit nem ártana megbeszélnünk. Most – jelentettem ki, majd a karjánál fogva rángattam a lépcső melletti lány mosdó felé.

Ahogy becsuktam magunk mögött az ajtót, karba tett kezekkel néztem rá.

– Remélem tudod, hogy az öreged elintézett magának egy orrtörést. Felbérelt valakiket, hogy szétverjék az építkezést, csak épp én is kaptam tőlük! – húztam fel a pulcsim alját. – Azt, hogy Mr. Andrews tisztában van-e vele, nem tudom. De mondd el Archie-nak, ha már úgy odáig vagy érte! Vagy én teszem meg, és tudod, hogy én biztosan megteszem. Remélem, világos voltam, mint a nap. Előtted lesz a hétvége, hogy beszélj vele.

Ezt követően ott hagytam a mosdóban, és irodalom órára indultam. A teremben Peter mellé ültem, és becsengőig beszélgettünk.

– Szerinted egyszer Mayáék megmutatják majd nekünk a bárt? – kérdezte.

– Nem tudom. Ezen már én is gondolkodtam, csak fogalmam sincs, hogyan hozzam ezt szóba. Elvégre oda még más déliek sem járnak, csakis a Kígyók. Nem is biztos, hogy meg akarnák mutatni.

– Oké, igazad van – bólintott, és ekkor becsengettek.

Az óra nyugodtan, kissé unalmasan telt, egészen a végéig, amikor az egyik lány, Ethel olvasta fel a saját versét.

– Egy faládába raktak,
   Minden ellenkezés hiába.
   Végleg magamra hagytak,
És cipzárt varrtak a számra.
Egy lány kuporgott a paplan alatt,
És apai ölelés nélkül maradt.

Én összevont szemöldökkel fordultam hátra, Wanda tekintetét keresve, aki szintén olyan zavartan nézett rám, mint én rá.

Óra után Ethel versét tárgyalva mentünk ki a teremből.

– Minden rosszindulat nélkül, de nem férne rá a sulis tanácsadó? – kérdezte halkan Peter.

– Hát... talán. De csak ha az apja gyökér, akkor a tanácsadó aligha tudna segíteni – mondtam.

***

Másnap délután a déli oldalra indultunk, ugyanis este Pietro végül csak megkérdezte a srácoktól, hogy elmehetünk-e a Fehér Féregbe. Meglepő módon hamar bele is egyeztek, csak kérték, hogy előbb a Sunnyside-ba menjünk, ne érjen mindenkit a bárban meglepetésként az érkezésünk.

– Biztos jó ötlet odamennetek? – kérdezte óvatosan Clint, miközben indulni készültünk.

– Jaj már, nem lesz gond! – nézett rá Wanda. – Mr. Jones is velünk jön. Azért megyünk előbb a Sunnyside-ba. És tudunk is vigyázni magunkra.

– Pontosan – tettem hozzá. – Meg a srácok nem fognak csak úgy magunkra hagyni minket.

– Yelena nem mehetne veletek? – próbálkozott apa.

– Yelena edzeni fog – válaszolt az említett. – Pedig tényleg nagyon szívesen mennék.

– Semmi gond – mosolyogtam rá. – Apu, akkor elviszel minket a Pop'sig? Onnan már elsétálunk, de a lakókocsipark innen nagyon messze lenne.

– Persze, induljunk.

Mikor már viszonylag közel jártunk, apa egy pillanatra a szeme sarkából rám pillantott.

– Biztos ne vigyelek el titeket a Sunnyside-ig? – kérdezte.

– Biztos. Simán elsétálunk oda. Nem lesz semmi baj, ne aggódj!

– Hát jó. Tudom, már sokszor elmentetek oda, de vigyázzatok magatokra, jó?

– Tony, ne félj, nem lesz bajunk! – hajolt előre, a két ülés közé Wanda. – Nehogy miattunk legyen pánikrohamod, oké?

Apa sóhajtva bólintott, majd hamarosan leparkolt a Pop'shoz.

– Jó szórakozást, srácok! Valamelyikőtök szóljon haza, ha szeretnétek menni!

– Majd hívlak – nyomtam puszit az arcára, mielőtt kiszálltam volna.

A többiek is elköszöntek tőle, majd gyalog folytattuk az utunkat a Sunnyside felé. Mikor odaértünk, a srácok épp nagyon belefeledkeztek a hógolyózásba. Mosolyogva gyúrtunk mi is egy-egy hógolyót, csendben közelebb mentünk hozzájuk, és megdobtuk őket. Ijedten ugrottak meg, majd megfordultak.

– Sziasztok! – integettem mosolyogva, mire Peter és az ikrek felnevettek.

– Jobb, ha szaladsz, mert mindjárt elkaplak! – vigyorodott el Sweet Pea, mire rögtön a Jones lakókocsi felé kezdtem nevetve szaladni.

– Ne bánts, légyszi! – néztem hátra a vállam fölött.

Mivel nem előre figyeltem, egyenesen nekiszaladtam a lépcsőkorlátnak, majd hanyatt terültem el a hóban.

– Jesszus, Daphne! Jól vagy? – guggolt mellém Sweet Pea, és ekkor nyílt az ajtó is.

– Megint mit csináltatok? – hallottam Mr. Jones hangját, mire kicsit megemeltem a fejem.

– Jól vagyok!

– Igen, persze, látom – sóhajtott, majd segített felállni. – Na, de most tényleg, mit műveltetek?

– Megijesztettek minket azzal, hogy megdobtak hógolyóval, elkezdtem kergetni Daphne-t, és... ez lett – mondta Sweet Pea.

– Te jó ég... – forgatta a szemét, majd aggódva vett szemügyre, nem esett-e bajom. – Jól van, menjünk, mielőtt egyikőtök tényleg összetöri magát, mert akkor nem lesz semmilyen kiruccanás a Féregbe.

Kuncogva bólintottam, majd elindultunk visszafelé a többiekhez.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva Peter. – Láttuk, hogy elestél.

– Semmi bajom. Menjünk inkább.

A bár előtti parkoló szokásosan tele volt motorokkal.

– Hú, mindig ilyen sokan vannak bent? – kérdezte óvatosan Wanda.

– Általában, de nyugi, senki nem fog zavarni minket – mosolygott Toni.

Mikor bementünk, és megláttak minket, minden Kígyó elnémult, ráadásul kissé zavarba ejtően bámultak minket.

– Mit keresnek itt északiak? – mordult fel egy magas, idejét múlt frizurás férfi.

– Tall boy, már most hagyd abba! És ez mindenkire vonatkozik – lépett elénk Mr. Jones. – Ők barátok. Én úgy döntöttem, joguk van itt lenni, tehát egyikőtök sem küldheti el őket. Fent van dolgom, de remélem, világos voltam.

Még azután is, hogy odafent becsukta az ajtót, pillanatokig síri csend volt. Végül Maya szólalt meg, felénk fordulva.

– Tudtok biliárdozni?

– Nem igazán – rázta a fejét Pietro.

– Akkor megtanítunk titeket – vont vállat Fangs. – Ó, egy jó tanács: a jövőben ne fogadjatok Sweet Pea-vel pénzben. Ő játszik a legjobban.

Mosolyogva bólintottunk, majd egy üres biliárd asztalhoz mentünk, és a barátaink elkezdték magyarázni, hogy kell játszani.

***

Nagyon jól szórakoztunk, egészen belejöttünk a biliárdba.

– Ez nem is olyan rossz – mosolygott Peter, ahogy játszani kezdtünk.

– Ugye? Itt általában ezt csináljuk, vagy csak beszélgetünk – nézett fel Maya. – Azért reméljük ezek után is jöttök ide, és több időt töltünk együtt.

– Nekem egészen tetszik itt. Mármint, mióta nem bámulnak minket – bólintott vidáman Wanda. – Úgyhogy részemről mindenképpen. Ó, és mit tudunk itt inni?

– Nos, mivel szoktam dolgozni a pult mögött, gyakorlatilag bármit, de nem biztos, hogy otthon örülnének, ha piálnátok – gondolkodott el Toni. – Ha ideadjátok az árát, hozok üdítőt.

Mindannyian előkerestünk a zsebünkből pár dollárt, majd a srácok Tonival tartottak, hogy segítsenek neki elhozni az innivalókat.

– Szóval tényleg tetszik itt? – mosolygott ránk Maya.

– Persze! Nagyon jó hely – bólintottam. – Köszi, hogy nem volt gond, hogy el akartunk jönni. Hiszen mégiscsak a törzshelyetek, mi pedig nem vagyunk a banda tagjai.

– Ugyan már! Semmi gond! Nagyon jó barátok vagytok, és mi is elmehettünk hozzátok, ahol mindenki nagyon kedves volt velünk. Azt mutatjuk, hogy nem zavar, mikor az északiak lenéznek minket, meg bunkók velünk, de... valójában elég szar érzés. Azt hiszik, mi nem vesszük észre, hogy lakókocsiban élünk, nem pedig házban? Vagy azt, hogy a mi sulink egy romhalmaz? Tisztában vagyunk vele, úgyhogy nem kéne az orrunk alá dörgölniük.

– Maya, úgy sajnáljuk – ölelte meg Wanda, majd én is csatlakoztam. – Ez tényleg olyan izé...

– Tudjátok, mi az izé? Hogy az az újságíró némber, Alice Cooper déli volt, csak jó helyre házasodott, és úgy fent hordja az orrát, mintha soha nem is járt volna itt.

– Mi van? – kérdeztük egyszerre Wandával.

– Ja. De az északi suliba járt. Mindenesetre mióta megházasodott, nem jár a környékre.

Ekkor jöttek vissza a többiek.

– Na, miről beszéltetek? – tudakolta Pietro. – Úgy néztek ki, hogy elég komoly dologról.

– Betty anyja idevalósi – közöltem velük, mire Peterrel eltátották a szájukat.

– Nem létezik!

– Esküszöm – bólintott Maya.

– Azt hiszem, ebből még lesz veszekedés a közeljövőben... – ittam az üdítőmbe, amit elvettem Petertől.

– Kivel? Bettyel, vagy az anyjával? – nevetett Pietro.

– Még majd kitalálom – vontam vállat.

***

Otthon egyenesen a laborba siettem.

– Szia, Kicsi! Baj van? – nézett fel a kütyüiből, miközben mellé ültem.

– Nem fogod kitalálni, mit tudtam meg Mayáéktól.

– Mi? Mit? – kapta fel a fejét kíváncsian.

– Azt, hogy Betty anyja egy rohadt nagy képmutató – vigyorogtam.

– Nem mintha nem nézném ki belőle, de miért?

– Déli.

– Várj, mi? Alice Cooper? Déli?

– De még mennyire. Maya mondta.

– Azta... erre aztán tényleg nem számítottam.

– Ugye? Irtó gáz. Folyton róluk ír, milyen veszélyesek a déliek, meg bűnözők, de azért ő gyújtott fel egy kukát tinikorában.

Apa csendben nézett maga elé. Nem tűnt annyira lesokkoltnak, de ilyen hírre nem nagyon lehet mit mondani.

– És valami kellemesebb hír?

– Baj lenne, ha holnap eljönnének a srácok? Valamikor estefelé?

– Dehogy. Bírjuk őket, nyugodtan jöhetnek – mosolyodott el halványan, átölelte a vállam, és puszit nyomott a hajamba.

– Remek – vigyorogtam. – Írok is valamelyiküknek.

***

Másnap délután a barátaink nélkül értünk haza.

– Hát a többiek? Nem jöttek volna a barátaitok? – kérdezte Natasha, mikor a nappaliba léptünk.

– Sziasztok! De, igen, csak inkább lepakoltak. Meg azt hiszem, Mr. Jones is jön, mert apa beszélni akar vele, így gondolom majd motorra ülnek – vontam vállat.

– Mit akar tőle Tony?

– Azt nem tudjuk. Csak mondta reggel, hogy beszélni szeretne vele – mondta Peter. – De hogy miről...?

– Szerintem hagyjuk is, és gyorsan vigyük fel a cuccainkat, mert biztos mindjárt jönnek – mosolygott Wanda.

~Tony

Nem sokkal miután Daphne-ék hazajöttek, P.É.N.T.E.K. értesített is, hogy jöttek a déliek. Kértem, hogy nyissa ki a kaput, majd kimentem az előtérbe, hogy ott várjam őket, főleg, ha már FP-t is iderendeltem.

– Sziasztok! Jó volt ide az út? – kérdeztem, mikor bejöttek.

– Szia! Igen, nem volt semmi baj – fogott kezet velem FP, majd a fiúk is követték a példáját.

– Srácok, menjetek be nyugodtan. Daphne-ék a nappaliban vannak.

Ők már tovább is mentek a nappaliba.

– Gyere, beszéljünk a laborban – néztem FP-re, aki csak bólintott, majd követett engem.

– Hű, jó sok minden van itt – nézett körül.

– Elég sok időm van – vontam vállat.

– És tulajdonképpen miért akartál beszélni velem? – pillantott rám.

– Daphne sokat és olyan szeretettel mesélt a déli oldalról, hogy... segíteni szeretnék.

– Mármint?

– Mármint, ha engeditek, megveszem a lakókocsiparkot, meg a bárt, és megoldom, hogy sose veszítsétek el egyiket sem.

– Kösz, de ezt el kell utasítanom. Ez a mi törzshelyünk és az otthonunk. Mi magunk oldjuk meg a gondjainkat.

– Ez nagyon remek, de közeledik a tél, a város pedig biztos nem kedvező áron intézi a generátort, aminek hála fűtésetek is van. Én viszont megoldanám, hogy semmi gondotok ne legyen.

– Stark, nem. Köszönjük, de nem. A srácokat szívesen látjuk, de nem akarom, hogy beleszóljatok a dolgainkba.

– Szeretnék segíteni, és meg akarom hálálni, hogy... szóltál Stephanie-ról.

Erre felsóhajtott, mire felvontam a szemöldökömet.

– Talán... lenne valami, de azon még gondolkodnom kell, jó? És nincs köze sem a Sunnyside-hoz, sem a bárhoz.

– Jó, legyen. Viszont azért ránézhetnék a lakókocsikra, hogy biztos eléggé elbírják a havat, meg ilyeneket?

– Értesz a lakókocsikhoz?

– Az M.I.T.-n végeztem, még mielőtt nagykorú lettem volna, és páncélokat építettem magamnak. Szerintem boldogulok a lakókocsikkal.

***

~Daphne

Pénteken az ikrekkel és Peterrel ott voltunk a Kék és Arany szerkesztőségében – természetesen Betty kért meg minket, hogy menjünk –, ahol Archie érdekes dolgokat mesélt Blossomék bankettjéről. Az számunkra viszont rejtély volt, hogy került oda.

– A banketten hallottam, Mr. és Mrs. Blossomot beszélgetni. Úgy tűnik Clifford Blossom felelős azért, hogy Veronica apja börtönbe került.

– Most az egyszer örülök Blossoméknak – jegyeztem meg nyersen.

– Úristen! Ha Clifford küldte Hiram Lodge-ot börtönbe, szakította szét a családját, akkor talán Hiram is ezt akarja tenni velük – mondta Betty miközben egy cetlire írt fel valamit.

– Azzal, hogy Blossomék legértékesebb dolgát veszi célba. A családjukat, az örökségüket. Ez indíték – csóválta a fejét Jughead, miközben a barátnője feltűzte a cetlit a nyomozós táblára.

Hiram Lodge

„A tél korán érkezett Riverdale-be. Durva volt és könyörtelen. De utána egy még pusztítóbb vihar közeledett. Egy vihar, amely a káoszból táplálkozott, és a Cheryl névre hallgatott."