„Minden városban van egy. Egy kísértetház, amit kerülnek a gyerekek. Nálunk ez a Blossom család villája, Thornhill volt, a saját temetőjével. A falai közé zárt gótikus hősnőnk, Cheryl Blossom még mindig szeretett testvérét, Jasont gyászolta. A köztük lévő köteléket a halál sem oldhatta fel.”

Nem olyan rég laktunk még Riverdale-ben, és még csupán szeptember közepe volt. A város tetszett, csupán a gyilkosság és a pedofil zenetanár ténye zavart. Ráadásul Betty mesélte az autósmozi utolsó vetítése utáni reggelen, hogy Kevin apjának nyomozási tábláját szétszedték, amíg a sheriff az autósmoziban volt.

A suliról viszont más véleménnyel voltam. Nem szerettem, mert bár lehettek volna barátaink, egyedül Jughead volt az, akiről nem derült ki idő közben valami, ami miatt ne próbáltuk volna kerülni, így továbbra is kívülállók maradtunk. De annyira talán nem is bántuk, hiszen ott voltunk egymásnak.

Egyik szünetben is együtt mentünk ki az udvarra, hogy felüljünk a lelátóra.

– Betty még mindig nem vette észre, hogy kerüljük? – kérdezte halkan Peter, ugyanis nem túl messze tőlünk, a szőke hajú lány a szokásos barátokkal ült le Archie-hoz, aki nagyon tanult valamit.

– Szerintem nem. Különben rákérdezett volna. Apáék is csak annyit kértek, ne maradjunk vele kettesben.

– Találkozunk majd mostanában Mayáékkal? – tudakolta Pietro.

– Nem tudom. Majd felhívom. Találkoztam egy fickóval a büfénél, akinek ráadásul ugyanolyan dzsekije volt, bár a nevét nem mondta meg. Viszont megnyugtatott, hogy a srácok nem haragszanak, amiért felajánlottam, hogy jöjjenek el hozzánk.

– Mi lenne, ha meglepnénk őket egy kis kajával? Vegyünk valamit a Pop’sban, és menjünk el a Sunnyside-ba. Tudjuk, Maya melyik lakókocsiban él, nem?

– De. Ez jó ötlet – mosolyogtam.

Ekkor megláttuk Cherylt, ahogy az osztálytársainkhoz lép néhány fekete, kemény papírral.

– Bocs a zavarásért, különcök. Íme a meghívók a megemlékezésre, amit Jasonnek tartunk! – nyomta a kezükbe  meghívókat. – Anyám még sajnos téged is meg akart hívni – nézett Veronicára. – De ne is álmodj arról, hogy bármit is ellophatsz. Kifelé átnézzük a táskákat.

Hangosan felnevettem, mire mind felénk néztek. Cheryl nekünk is a kezünkbe nyomott egy-egy meghívót.

– Mindannyian mehetünk? – kérdeztem óvatosan.

– Nem hiszem, hogy elférnétek mind. Majd beszéljétek meg otthon – mondta, és ott is hagyott minket.

– Nem tudom, mernék-e menni – jegyezte meg Pietro.

– Szívemből szóltál – veregettem meg a vállát.

***

Délután házit írtam az ágyon ülve, mikor jelzett a mellettem heverő laptopom. Rápillantottam és elmosolyodtam, amint megláttam, hogy Shuri keres. Vidáman vettem az ölembe a laptopot, majd fogadtam a hívást.

– Szia! – integettem a kamerába.

– Szia! Mi újság? – kérdezte.

– A héten annak a srácnak a temetésére kéne mennem akit lelőttek és a folyóba dobtak, de a ház, ahol a családja lakik, irtó fura...

– Hát ne menj. Nem azt mondtad, hogy vannak nálatok kisgyerekek? Legyél te az, aki vigyáz rájuk, vagy valami.

– Köszi, még gondolkodom rajta. Te mi jót csinálsz?

– Fejlesztgetem a bratyó párduc ruháját. Klaue rosszalkodni fog Koreában, így most arra készülök néhány kütyüvel.

– Na, a pasi csak túl élte a tavalyit? Kár...

Ekkor kopogtak, mire felkaptam a fejem.

– Figyelj, most megyek. Lehet fontos.

– Persze, nyugodtan. Nekem is dolgom van még. Szia!

– Szia! – köszöntem el, majd kikapcsoltam a hívást. – Gyere be! – szóltam az ajtóban várakozónak.

– Nem zavarlak? – nyitott be óvatosan Wanda.

– Dehogy. Mi a baj? – tettem az ágy végébe a laptopot, én pedig arrébb csúsztam, hogy Wanda leülhessen.

– Nem is tudom...

– Wanda... nekem elmondhatod – mosolyogtam rá kedvesen.

– Hi-hiányzik Sokovia. Hiányzik a házunk, a szüleink, a filmes esték, és az, hogy mikor rám került a sor, hogy válasszak, mindig a Dick Van Dyke Showt választottam. Megvolt az egész, egy díszdobozban... A filmes estéken mindig angolul beszéltünk, és... – Elcsuklott a hangja, mire szorosan megöleltem.

– Jaj, szegénykém! – simogattam a haját, és nem tudtam, mi mást kéne mondanom. – Pietróval beszéltél már erről?

– Nem. Ő jobban elvan itt, ráadásul Clintéket is hamarabb elfogadta. Eddig pedig még neked se mertem szólni, mert úgy tűnt, elfoglalt vagy.

– Wanda... Nektek sosem vagyok elfoglalt. Az, hogy rendes suliba járunk és többet kell tanulni, nem azt jelenti, hogy nincs időm rád, vagy a srácokra vagy a csapat többi tagjára – toltam el kicsit magamtól. – Mi lenne, ha elmennék itthonról? Felhívom Mayáékat. Vigyünk valami kis boldogítót. Ha a többiek nincsenek lent, kinyitom a bárszekrényt, és.... tudod.

– Nem kerülnénk bajba?

– Ha a déli oldalon járnának rendőrök, a másik banda nem árulna drogot – vontam vállat.

– Ez mondjuk igaz. Hívjuk a fiúkat?

– Szeretnéd, hogy jöjjenek?

– Azt hiszem, most... ne.

***

Így esett, hogy este fél nyolckor a Pickens Parkban ültünk pár fiatal Kígyóval, és egy üveg, barna papírzacskóba rejtett whiskeyn osztoztunk.

– Daphne, ami a múltkori meghívásodat illeti – kezdte Maya.

– Hé, tényleg nem gond, hogy nem akartok eljönni.

– Persze, megértjük, hogy nagyon más lenne nektek nálunk – tette hozzá Wanda.

– Ráadásul az autósmoziban találkoztam egy fickóval, aki azt mondta, hogy nem haragszotok.

– Kivel beszéltél te? – kérdezte Sweet Pea.

– Nem tudom. Fekete hajú, kicsit talán morcos volt.

– Te beszéltél FP-vel? – kerekedtek el Maya szemei.

– Mármint a vezéretekkel? Hú... na mindegy, azt mondta hogy nincs ebből semmi gond.

– Na, szóval azt akartam mondani, hogy ha még áll a meghívás, elfogadnánk.

– Tényleg? – mosolyodtam el. – Király! Majd otthon megbeszélem, mikor jöhettek el, aztán szólok.

***

– Annyira nincs kedvem menni! – nyavalygott Pietro a temetés napján.

– Akkor maradj itthon, mint Wanda – vontam vállat. – Ennyi az egész.

– Na, kölykök ne vitázzatok! – intett le minket Clint.

Indulás előtt megígértem Wandának, ha megint maga alatt lenne, írjon és én azonnal lelécelek Thornhillből.

Mivel elég sokan vagyunk két autóval mentünk.

– Drágám, tudod véletlenül, hova lett egy üveg whiskey a szekrényből? – tudakolta apa, mire felkaptam a fejem.

– Melyik? Van egy pár.

– Ugyan! Te is tudod, hogy P.É.N.T.E.K. felvesz mindent. Na, hova mentetek Wandával, és miért vittétek el a piámat?

– Az közös a többiekkel, és... Wanda levert volt, ezért a Pickens Parkba mentünk, találkozni Mayáékkal. És na... vittünk inni is, de arra még csak nem is járőröznek rendőrök. Ráadásul te is tuti ittál tizenhat évesen.

– De te tizenöt vagy.

– Apa, ne már! Jó, büntessetek meg, de csak ha se te, se Clinték nem ittak gimiben.

Erre torkán akadt a szó, és inkább nem mondott semmit, mire elvigyorodtam.

– Na, ennyire ne örülj! – csóválta a fejét mosolyogva.

– Lehet egy kérdésem? A hétvégén Mayáék eljöhetnek?

– A srácok a déli oldalról?

– Aha. Múltkor még nem akartak jönni, mert hát azért a központ mégsem egy lakókocsipark, de tegnap mondták, hogy meggondolták magukat.

– Majd megbeszéljük, ha elszabadultunk Thornhillből.

Amikor megérkeztünk, egy dilemmával kellett szembe néznünk.

– Ki vállalja, hogy odamegy a banyához részvétet nyilvánítani? – érdeklődött apa.

Mindenki néma csendben maradt, és összenéztünk.

– Ezek szerint én vagyok itt az egyetlen felnőtt – sóhajtott Nat. – Majd én megteszem.

– Biztos? Azon se lepődnék meg ha embert enne a pincéjükben – súgta Yelena, pedig nem voltunk olyan közel, hogy Mrs. Blossom hallja.

Halkan felkuncogtam, majd összeszedtük magunkat, és elindultunk a ház felé. Miután Natasha a nevünkben is részvétet nyilvánított, megtaláltuk az utunkat a helyiségben, ahol a temetési szertartást tervezték. Sajnos a kelleténél később indultunk el, így csak az első két sorban volt hely, Bettyék közelében.

A srácok bemutatkoztak a csapatnak, és közben Archie odament Mrs. Blossomhoz, és odaadta neki Jason régi mezét, erre a nő valami oknál fogva hozzáért a hajához, majd mikor Archie visszaült, mindannyian úgy néztünk rá, mint aki bármelyik pillanatban holtan esne össze.

– Komolyan a hajadhoz ért? – kérdezte Kevin.

– Nem fog holtan összeesni? – nézett rám Yelena.

– Nem hiszem – legyintettem.

– Tényleg, Wanda merre van? – kérdezte Jughead.

– Nem tudott jönni. Vigyázni kellett a kicsikre – mondta Pietro, aki szintén nem tudta, valójában mi baja a húgának.

Ekkor belépett a helyiségbe Cheryl, de nem feketében, hanem talpig fehérben, és amint a szülei meglátták, úgy néztek ki, mint akik mindjárt agyvérzést kapnak, miközben a lányuk a pódium hoz lépett.

– Te jó ég! – mondta halkan Veronica.

– Üdv Thornhillben! Köszönöm szépen, hogy eljöttek! Kérem foglaljanak helyet! – mondta azoknak, akik még ácsorogtak. – Szeretnék pár szót szólni Jasonről.

Ekkor Mrs. Blossom felállt, hogy tegyen a dolog ellen valamit, de halkan rámordultam.

– Üljön le! És viselkedjen a fia temetésén!

– Amikor utoljára láttam Jasont, ezt a ruhát viseltem – kezdte Cheryl. – Tudom, hogy lehetetlen, de esküszöm, amikor újra felveszem, olyan érzés, mintha itt lenne velem – pillantott a bekeretezett képre. – Bár ikrek voltunk, én mindig saját szülinapi bulit akartam. Mígnem Jason... azt nem javasolta, tartsuk meg együtt. Évekkel később jöttem rá, miért. Mert az enyémre senki sem akart eljönni.

Sosem gondoltam volna, hogy megsajnálom Cherylt, de mégis elmorzsoltam egy-két könnycseppet.

– Jason nem akarta, hogy megtudjam – folytatta Cheryl. – Mindig megvédett. Minden egyes nap. Bárcsak én is megvédhettem volna őt! – Elsírta magát, majd a háta mögött lévő koporsóhoz lépett. – Nagyon sajnálom, Jay-Jay! Cserben hagytunk. Mindannyian.

Veronica odament hozzá, és megölelte.

– Megkérek mindenkit, fáradjon át a téli szalonba egy könnyű vacsorára.

Erre mindenki felállt és elindultak, de én a szemem sarkából láttam, hogy Betty és Jug az ellenkező irányba sietnek.

– Daphne, szerinted muszáj ennünk? – kérdezte Pietro, én pedig erre már egy kicsit jobban éreztem magam. – Lehet megmérgezték.

– Lökött vagy – csóváltam a fejem, de közben halványan elmosolyodtam.

~FP

Felhívtam Stephanie-t és kértem, hogy jöjjön el a Sunnyside-ba, mert beszélni akartam vele. Mivel azt is hozzátettem, hogy megfontoltam a kérését, néhány perccel később bekopogott.

– Két hétbe telt döntened? – kérdezte, köszönés nélkül, mikor ajtót nyitottam.

– Neked is szia, Stephanie. És igen. Döntöttem.

– Ezért kellett eljönnöm? Hogy ezt közöld?

– Igen. Mert meg fogom mondani neki.

– Tessék?! Ehhez nincs jogod!

– A srácok a bandából kedvelik. Aranyos lány. Idők kérdése, hogy többször találkozzunk. Nem fogom eltitkolni előle, hogy itt a nő, aki eldobta magától. Ha meg akar keresni, megkeres téged, ha nem, nem. De majdnem tizenhat. Joga van tudni rólad.

***

~Daphne

Igyekeztünk a lehető leggyorsabban lelépni Thornhillből, így már otthon voltam, mikor jött egy hosszabb üzenet Bettytől.

„Minden városban van egy. Egy kísértetház, amit kerülnek a gyerekek. Miután Jasont eltemették, csak idők kérdése, mikor bújik elő egy újabb szörnyű titok a tragédia vérfagyasztó árnyékában. Bármi is burjánzik Blossom család sötét, termékeny földjén, az mindig utat talál a városba. Legyen szó gyilkosságról, szerelemről, titokról, vagy hazugságról.”

A szombat estét Wandával Pietróval és Peterrel töltöttem. Mikor a többiek már felmentek, összekucorodtunk a kanapén és bekapcsoltuk a kedvenc közös filmünket, a Grindelwald bűntetteit.

– Képzeljétek, jövő hétvégén eljönnek Mayáék. Ráadásul már most kérték, hogy utána mi menjünk a Sunnyside-ba – mosolyogtam.

– Tényleg? Hogyhogy? Mármint azt értem, hogy úgy fair, ha mi is elfogadjuk a meghívásukat, és szívesen is megyek, de hogyhogy meghívnak? – tudakolta Peter.

– Nem tudom. Mindenesetre Maya azt mondta, hogy sütögethetünk, ha nem lesz rossz idő, meg ilyenek.

– Az jól hangzik – mosolygott Wanda, aki már kicsit vidámabbnak tűnt.

– Tényleg, mesélj már, milyen volt az a bandavezér, akivel a büfénél találkoztál? – kérdezte Pietro.

– Hát, mint utóbb a fiúktól kiderült, nem csak, hogy A Kígyók vezére, hanem Jughead apja. Azt, hogy miért nem együtt laknak, nem tudom. Minden esetre Mr. Jones egész kedves volt, mikor találkoztunk. Miért?

– Csak érdekelt, milyen ember, ha találkoznánk.

– Szerintem rendes.

***

Legközelebb arra ébredtem, hogy valaki takarót terít rám. Kinyitottam a szemem, és a sötétben apát tudtam kivenni.

– Aludj csak nyugodtan – suttogta, és egy puszit nyomott a homlokomra, majd elindult fel.

Körbenéztem, és elég érdekesen helyezkedtünk el. Peter a fotelben aludt, félig eldőlve. Én hasonlóan, a kanapé szélén, Wanda az én combomat használta párnának, Pietro pedig magához ölelte a húgát. Apa elég alapos munkát végezhetett a betakargatásunkkal, mert mindannyian aludtak, mint a bunda.

***

Hétfőn, a suliban mind a négyen betévedtünk a suliújság helyiségébe, ahol Betty és Jug szemlélte a gyanúsított táblát.

– Ez aztán szép teljesítmény – jegyeztem meg.

– Kösz – biccentett Jughead. – Hátha többre megyünk vele, mint a sheriff.

– Úgy érzem, egyáltalán nem ismerem a szüleimet – mondta Betty, majd minket is beavatott a családi tragédiába, hogy az apja szerint Blossom dédpapa megölte Cooper dédpapát, mert nem akart a juharszirupból bejövő pénzen osztozni.

– Betty, ha a szüleid hazudtak Jasonről és Pollyról, akkor valószínűleg másról is – mondta Jug és járkálni kezdett.

– Hogy érted? – kérdezte Pietro.

– Mr. Cooper azt mondta, bármit megtenne, hogy megvédje Pollyt. A következő kérdés az: milyen messzire menne el, hogy megvédje? – Jughead elővett egy cetlit, és arra firkantott fel valamit.

– Jughead, az illető, aki betört Keller sheriff házába, és ellopta a bizonyítékokat, nem volt a moziban. Apám nem volt ott.

Ekkor Jug Bettynek adta a cetlit, aki feltűzte a táblára. Immár a Cooper házaspár is a gyanúsítottak listáján volt.

– Beszélnünk kell Pollyval – mondta Jughead, Betty pedig bólintott.