„A legtöbbek szerint Jason halála mindent megváltoztatott a Riverdale Gimiben. De egyes dolgok, egyes hagyományok sosem változnak. Vegyük például a focimeccseket. Bár Jason mezét senki nem viselte, a Bulldogok kiálltak az ősellenségük, a Baxter Gimi Hollói ellen. És a Bestiák szurkoltak nekik. Mint minden évben a Riverdale Gimi öregdiákjai visszatérnek, hogy nosztalgiázzanak a fiatal, gondtalan múltjukról. Vagy... hogy bepótolják az elvesztegetett időt."

Továbbra is igencsak télies idő volt Riverdale-ben, amit abból a szempontból szerettem, hogy hordhattam a kedvenc pulcsijaimat és téli holmijaimat.

Reggel, miközben sminkeltem, felnéztem a netre néhány érdekes hírt keresve. Nos, találtam is. Több hírportál arról írt, hogy Wakanda megnyitja a határait, csatlakozik az ENSZ-hez is, meg minden.

Annyira meglepődtem, hogy majdnem kiböktem a szemem a szempillaspirálommal. Gyorsan befejeztem a sminkelést, majd lesiettem a nappaliba.

– Apa! Te tudtad, hogy Wakanda megnyílik a többi országnak? – kérdeztem.

– Aha. Tegnap este beszéltem T'Challaval. Mondta miért, és azt most bonyolult lenne elmagyarázni, de délután majd elmesélem, jó?

– Oké... és tegnap este miért nem mondtad?

– Mert elég soká volt, és szerintem már aludni készültél – mosolygott kedvesen.

– Hát jó. Szerintem amúgy mehetünk.

***

A suliba érve nem túl lelkesen kezdtem előpakolni a szekrényemből, ugyanis kémia volt az első órám.

– Peter, nekem annyira nincs kedvem kémiára menni – nyavalyogtam. – Megértem, hogy a kedvenced, de én úgy unom...

– Elhiszem, de lógni pedig nem lóghatsz.

Sóhajtva bólintottam, és ekkor Betty sietett felénk.

– Daphne, nekem sok a dolgom az újsággal, meg az öregdiák bál szervezésével, így megmondtam Weatherbee-nek, hogy te szívesen körbevezeted helyettem az új lányt – torpant meg előttem, majd tovább is állt.

Értetlenül fordultam utána, majd felsóhajtottam.

– De a képébe vágnám, hogy az anyja nem csak képmutató, de még le is mondott az első gyerekéről – suttogtam, miközben a kémia holmim helyett a második órára vettem elő a cuccaimat, abban a reményben, hogy ki tudom húzni kicsengőig a körbevezetést.

– Amúgy nem fura, hogy Jugheadnek és Bettynek van egy közös testvére, és járnak is? – kérdezte halkan Peter.

– Hát, tényleg fura. Hát még milyen komoly lesz a dolog, ha megtudják. Tényleg, apa nem mondta, megjött-e már az eredmény, amit elvihetnénk Mr. Jonesnak?

– Nekem nem mondta, reggel pedig nem láttam a levelek közt. De dr. Cho biztos tudná, ha megkérdezzük.

– Igazából nem olyan sürgős, csak kíváncsi vagyok, ez a Charles vajon az a Charles-e, akivel én találkoztam.

– És ha igen, mi a terv?

– Nos, ezúttal belemennék, hogy apa utána nézzen, és ha a születési hely, idő, meg hasonlók stimmelnek, talán mégis felhívnám, csak esetleg másik számon, ha P.É.N.T.E.K. talál egyáltalán olyat. Vagyis akkor hívnám fel, ha Mr. Jones beleegyezik.

Peter csendben bólintott, miközben az igazgatói felé indultunk.

– Olyan pocsék lehet, hogy nem ismered a szüleidet, és huszonéves korodig nem is tudsz semmit róluk...

– Szerintem is – néztem rá. – Igazából, én részben tudom, milyen neki. Hiszen az anyja elhagyta, ahogy engem is az enyém.

– Ha idejön Riverdale-be, talán még jól is esne neki, hogy van valaki, aki hasonló cipőben jár.

– Talán... na mindegy. Itt is vagyunk. Majd másnem szünetben találkozunk – mosolyogtam rá majd bementem a titkárságra, és bekopogtam Weatherbee-hez. Az üveges ajtón láttam, hogy vele szemben az asztalnál egy világosszőke hajú, nálam talán kicsit alacsonyabb, virágmintás inget és azon krémszínű mellényt, valamint farmert viselő lány ült.

– Miss Stark, sajnálom, de jelenleg nem tudok a maga problémájával foglalkozni – mondta Weatherbee, amikor kinyitotta nekem az ajtót.

– Jaj, nem, semmi problémám sincs, csak... Betty Cooper nem ér rá körbevezetni az új lányt, de én szívesen megteszem helyette.

– Hát, rendben, akkor azt hiszem, mindent átbeszéltünk és nyugodt szívvel bízhatom Miss Stark gondjaira – intézte a mondatot az új lánynak, aki ezután felállt a székről és mosolyogva nézett rám.

Csak akkor szólaltam meg ismét, mikor kiléptünk az igazgatóiból.

– Üdv itt, Riverdale-ben. A nevem...

– Daphne Stark. Tudom. Követlek Instán és Facebookon – mosolygott. – A nevem Mollie Summers.

Mollie nagyon aranyosnak látszott. Picivel tényleg alacsonyabb nálam és talán egy kicsit dundibbnak is tűnt, de ez jól állt neki. És igen nagy keretes szemüveget hordott.

– Nagyon örülök. Majd mondd meg, mi a neved Instán, visszakövetlek – vigyorogtam. – Na már most, én is alig egy hónapja lakok itt, így nem igazán mélyedtem el a dolgokban, de megteszek minden tőlem telhetőt. Nos, a sulit, csak úgy, mint a várost 1941-ben alapította Augustus Pickens tábornok, aki nagyvonalúan támogatta Barnabas Blossomot, és lemészárolt egy egész indián törzset. Emellett a Blossom családról tudni kell, hogy rém ijesztőek, és az övék a juharszirup farm. Ja, és ha adhatok egy tanácsot, Cheryl Blossomot messziről kerüld el!

– Oké, észben tartom – mosolyodott el. – De nem is tudtam hogy errefelé élt egy törzs.

– Én is a déli oldalon lévő barátaimtól tudom, és nem is emlékszem pontosan rá, hogy történt, de majd újra megkérdezem őket.

A továbbiakban beszéltem Mollie-nak szakkörökről, néhány programról, illetve arról, kiket kerüljön, és hogy részben segítek egy gyilkossággal.

– És ez nem túl megterhelő? – kérdezte, ahogy keresztül-kasul bejártuk a sulit.

– Annyira nem. Főleg, mert annyira már nem folyunk bele. De majd lesz az, ha megtudjuk, ki tette – sóhajtottam. – Tényleg, lassan kicsengő, meg kéne keresnünk a szekrényedet. Hányas számú? – Felém mutatta a lapot, amin a szekrény száma és a lakat kombinációja állt.

– Tudod merre van?

– Persze. Nincs is messze. Gyere – intettem, és néhány pillanat alatt oda is értünk. – Tessék. Egyébként nem kell aggódnod, mert a Maximoff ikrek közt van a szekrényed és ha lenne valami kérdésed, biztos szívesen segítenek.

– A tied merre van?

– Ha mindenképp velem szeretnél ilyeneket megbeszélni, akkor... – kezdtem és elmentünk a folyosó sarkáig, aztán a szekrényem irányába mutattam. – Ott találod. Az enyémet és Peterét is.

– Köszi. Tényleg, nem rég az osztálytársaim mutatták Facebookon Veronica Lodge oldalát, ahogy elmondta, Peter Pókember. Ez hogy lehet? Veronica a barátnője, vagy ezt miért ő mondta el?

– Dehogy! Az kéne még! Rosszul is lennék, ha így lenne. Arról van szó, hogy Veronica azt hiszi, bármit megtehet, ezért minden ok nélkül elárulta Peter titkát, csak kíváncsi lennék, honnan tudta meg...

– Ó. Már értem. Akkor vele is vigyáznom kéne?

– Nem is kicsit. Ha rám hallgatsz, messziről elkerülöd és hozzá se szólsz.

– Köszi a tanácsokat – mosolygott.

– Igazán nincs mit.

Néhány perccel később kicsengettek, és miután Mollie előszedte a töri cuccait az én szekrényemhez mentünk. Peter is pont akkor ért oda.

– Pete, hadd mutassam be Mollie Summerst. Őt kellett most körbevezetnem.

Ahogy Peter újdonsült évfolyamtársunkra pillantott, az arca paradicsom pirosra váltott.

– Szi-szia – bökte ki végül.

– Hali – motyogta majdnem ugyanannyira elpirulva Mollie.

***

Otthon, miután megírtam a házijaimat, gondoltam, felhívom Shurit, aki szerencsére gyorsan felvette.

– Szia, Daphne! Jó látni téged! Mi újság?

– Nincs en semmi különös. Jött egy új lány a suliba, és egész kedves. Viszont most válaszolj egy kérdésre. Miért nem szóltál, hogy megnyílik az országotok?

– Mert az elmúlt pár nap elég... komplikált volt, és sok dolgunk volt itthon. Ne haragudj! De amúgy igen, megnyílik az országunk.

– De király! Akkor ha elegem lesz, mehetek hozzátok nyaralni? – csillantak fel a szemeim.

– Persze, bár még mindig sok szervezni való van, úgyhogy még várj a kikészüléssel.

– Hát jó. De várj, ezek szerint nagy az esély, hogy a bátyáddal ti is... sokat fogtok utazni? – kérdeztem reménykedve.

– Az már biztos. Miért?

– Nem jönnétek el valamikor? Annyira megismernélek titeket személyesen.

– Majd megpróbálom elintézni – kacsintott.

***

Délután Wandával és Yelenával elkezdtünk készülődni az esti öregdiák bálra. Az előbbi egy zöld ruha mellett döntött, csillogó mellrésszel, az utóbbi pedig egy egyszerű fekete középhosszú ruhát vett fel. Én pedig a kedvenc, bordó, pántnélküli bársony darabot a szekrényemből.

– Mondjátok csak, az egy dolog, hogy engem nem vonzanak a kapcsolatok, de veletek mi a helyzet? – tudakolta Yelena sminkelés közben. – Nincs senkitek, vagy csak nem beszéltek róla?

– Nincs senkink – vontam vállat. – Én igazából néha gondolok rá, hogy jó lenne, ha járnék valakivel, de igazából azt sem tudom, kik jönnének be, meg ilyenek. Olykor próbálok eljátszani a gondolattal, hogy van valakim, de nem tudom teljesen elképzelni.

– Ha esetleg tényleg ő a rég elveszett fiú, és visszajön Riverdale-be, miért nem próbálod felszedni az FBI ügynököt?

– Van vagy huszonöt – nevettem. – Apa kikészülne.

– De lenne egy jó fej apósod, akit már ismersz – vont vállat Yelena. – Na és Wanda? Veled mi a helyzet?

– Semmi. A gimis srácok komolytalanok. Egyik sem olyan, akivel nyugodtan megoszthatnám a múltam, vagy nem zavarnák a képességeim.

– Ez tényleg gáz. Azt hiszem, örülök, hogy engem nem érdekel az ilyesmi. Tökéletesen megvagyok csak barátokkal.

– Egyszerűnek hangzik, az biztos. Irigyellek – sóhajtottam.

***

A csapatból mindenki jött az öregdiák bálra. Egyedül Clint otthon maradt Vízó társaságában. Két okból is. Az egyik az, hogy a bál nem az ő világa. A másik pedig, nem meri a gyerekeit, főleg a kis Nathanielt az androidra bízni.

A tornatermet nagyon szépen feldísztették, és úgy tűnt, az öregdiákok és a többi vendég is nagyon jól érzi magát.

Jól elvoltunk egymás társaságában, és közben a vendégeket figyeltem. A legtöbb osztálytársamat láttam, egyedül mintha Archie és Veronica nem tűnt fel.

– Ez aztán a fura társaság – jegyezte meg Bucky, és a tornaterem bejáratát figyelte, mire kíváncsian megfordultam.

Pont Archie és Veronica beszélgetett Betty anyjával.

– Na, ez valóban roppant fura – néztem összevont szemöldökkel rájuk, mígnem a polgármester felment a színpadra.

– Barátok, diákok és egykori végzősök! – szólalt meg McCoy polgármester. – Remélem felvették a tánccipőket. Kérem, köszöntsük a színpadon a Riverdale Gimi diákjait, Archie Andrewst és Veronica Lodge-t!

***

A két osztálytársunk duettje után Wandával elmentünk a mosdóba, de úton odafelé megláttuk Bettyt, Archie-t és Veronicát. Úgy tűnt, feszültek. Mi gyorsan megbújtunk a folyosó kanyarulatában.

– Mielőtt kiakadnál, hadd magyarázzam meg! – kérte Veronica.

– Mit? Hogy anyámmal szövetkeztetek a hátunk mögött?! – kelt ki magából Betty.

– Sajnálom, Bee, de tudod, hogy FP üzletelt valamit az apámmal. Tudom kellett, hogy nem Jasonnel kapcsolatos – magyarázkodott Veronica.

– Nektek elment az eszetek?! – viharzottam oda, miközben Wanda követett. – Kémkedtetek Mr. Jones után?

– Jughead miatt aggódtam. Ha FP valami rosszat tett volna. Hogy megvédjem – nézett rám Archie.

– Srácok... Betty! – hallottuk meg Jugheadet a hátunk mögül. Bettyvel megfordultunk, így már mi is szembe kerültünk vele. – Miért érzem úgy, hogy hirtelen kihagytatok valamiből?

– Melyikünk mondja el? – kérdezte Archie-ékat Betty.

– Mit mondjatok el?

– Elmentünk apukád lakókocsijához... – kezdte Archie.

– Hogy átkutassuk – folytatta Veronica.

– Idióták... – morogtam.

– Miért tennétek ilyet?

– Anyám vette rá őket – sóhajtotta Betty. – Biztos volt benne, hogy rejteget valamit Jasonről.

– Tévedtünk. Mindannyian. Nem találtunk semmit – mondta Veronica.

– És Jug, csak be akartuk bizonyítani, hogy...

–  Hogy apám nem gyilkos? A hátam mögött csináltátok?

– Jug...

– Hogy? Honnan tudtátok, mikor menjetek oda?

– Tudtuk, hogy vacsorázni fog...

– Ezért hívott át minket anyukád vacsorára? – járkált idegesen Jug. – Hogy ezek betörhessenek a lakókocsijába, ő meg kifaggathassa?

– Nem, én nem tudtam semmiről – mondta Betty. – De igen... ezért hívott át titeket.

– És én még nem akartam Toledóba költözni a családommal miattad.

– Mi? – csodálkozott Wanda.

– Mikor elmentünk apámhoz, azt kérdezted, hiszek-e neki. Ez nem volt elég neked?

– De. Elég volt. Nekem – motyogta Betty. – Én próbáltam leállítani...

– Elmondhattad volna, figyelmeztethettél volna.

– Olyan izgatott voltál, nem akartam csalódást okozni – szipogta.

– Ezért inkább hazudtál? Hazudtatok?

– Itt vannak – hallottam meg Mrs. Coopert. Mögötte pedig a többiek szülei és apáék, valamint a csapat jött.

– Anya, ne... – kérte Betty.

– Apa épp most szólt McCoy polgármesternek apádról – mondta Kevin.

– Mi van vele? – kérdezte Jughead.

– Letartóztatták – mondta Steve. – Jason Blossom meggyilkolásáért.

***

~Charles

Zuhanyzás után fáradtan huppantam le az ágyra, és aludni készültem, mikor csörögni kezdett a telefonom. Sóhajtva vettem le a töltőről, és gyorsan felvettem, mikor láttam, hogy a laboros ismerősöm keres.

– Szia! Történt valami? – kérdeztem rögtön.

– Szia, Charles! Igen... – sóhajtott, és hirtelen összeszorult a torkom, mert rosszat sejtettem. – Felnéztem az adatbázisba, és képzeld, van egy jó és rossz hírem. Végre jött egy minta a... nos meglepő módon a Bosszúállók riverdale-i központjától jött. Ezt ne is kérdezd, én sem értem. Mindenesetre apád Forsythe Pendleton Jones, Riverdale-ben lakik. Több adat is le van írva, de azt elküldtem emailben, meg már postára is adták az eredményt. Viszont van egy kis gond.

– Ne kímélj, mi az?

– Vagy egy órája tartóztatták le. Azt még nem látom, miért, majd te megnézed. Sajnálom.

Az utolsó mondatot már alig hallottam, és a következő pillanatban kicsúszott a kezemből a telefon, és hangos csattanással landolt a padlón. Úgy éreztem, mintha megsüketültem volna, nem hallottam semmit. Forgott velem a szoba, de felálltam, és bekattant valami. Levertem a kislámpát az éjjeliszekrényről, kirángattam a fiókokat, és éktelen tombolásba kezdtem. Összetörtem mindent, amit értem, mígnem a kezem ügyébe nem került a kissé ütött-kopott, de még mindig szép, fényes gitárom, amit még az első fizetésemből vettem, mikor gyakornokként elvittek minket Washingtonba, a főirodába.

Egy használt holmik boltjában találtam, és bár addig sosem játszottam hangszeren, eldöntöttem, hogy megtanulok. Mivel tanárra nem volt pénzem, a netről tanultam meg, és egész jól ment. Az volt az első igazán jó holmim.

Ahogy ott álltam és ziháltam, könnyes szemekkel figyeltem a gitáromat. Nem tudtam földhöz vágni, mint minden mást. Magamhoz szorítottam, és a homlokomat a gitár nyakának támasztottam. Szorosan behunytam a szemeimet, de még úgy is éreztem, ahogy a könnyek végig folynak az arcomon.

– Miért? Miért nem lehetek boldog?