Chapter Eighteen: When a Stranger Calls

  A reggelem nagyon jól indult. A szülinapom utáni első hétköznapot semmi nem ronthatja el – legalábbis gondoltam én. Vidáman vettem fel egy vékonyabb, sötétzöld garbót, az új bőrdzsekimet, meg egy fekete, szaggatott farmert a bakancsomhoz. És persze kiegészítőként ott figyelt a bal csuklómon a Kimoyom és a karkötő, amit Charlestól kaptam.

Reggeli után már indultunk is a suliba és akkor még fogalmam se volt, milyen hírt fogok hallani.

Miután kivettük a holmijainkat az első órára, és összetalálkoztunk Mollie-val, benéztünk a klubszobába, hátha van ott valaki, akit még bevonhatunk a beszélgetéseinkbe. De csupán Veronica volt ott a többiekkel, akiket nem igazán szeretünk.

– A klikkünkben Nickkel mi voltunk az „Összejönnek, vagy nem?" pár – mondta Veronica. – Szemtelenül tud flörtölni, de sose jártunk – mesélte tovább Kevinnek. – Egyik klubból a másikba jártunk, vad kalandokat éltünk át. Egész éjjel fent voltunk...

– Jaj, mondd, hogy nem Nick St. Clair a téma! – fintorogtam. Ő volt az egyetlen Nick, akit mindketten ismertünk.

– És ha igen?

– Emlékeztesselek, hogy az első sorból nézte végig ahogy a drága apucidat lecsukják? – kérdeztem.

– Akkor se foglalkozz a dologgal. Nincs közöd hozzá, kikkel töltöm az időmet. Amúgy meg, mi ez a dzseki?

– Kérlek szépen, a szülinapomra kaptam a déli barátaimtól, amiért mindig segítek nekik. Bár ezt neked magyarázhatom, mert nem tudod, mi az önzetlenség – mosolyogtam erőltetetten, majd Wandához fordultam. – Azt hiszem, ideje indulnunk órára, mert a dráma terem messze van – pattantam fel.

– Minek neked dráma óra? Tudsz te anélkül is drámázni – vonta fel a tökéletesen szedett szemöldökét Veronica, mire én az ajtóból még felé mutattam a középső ujjam.

***

Mikor délután kicsengettek, kifelé menet benéztem a suliújság szerkesztőségébe, ahol meg is találtam Bettyt.

– Szia! Csak szólni akartam, hogy az FBI vizsgálja a két levelet, bár eddig nem találtak egyezést, de ez nem azt jelenti, hogy nem is találnak semmit.

A válaszát meg sem vártam, csak kimentem az épületből. Apa és Peter már az autónál vártak.

– Szia, mehetünk? – ölelt meg apa. – Amúgy hol voltál eddig?

– Csak szóltam Bettynek, hogy nincs semmi eredmény a levelekkel kapcsolatban – vontam vállat. – Ó, képzeld... azt hiszem, St. Clairék a városba jönnek – mondtam.

– Szórakozol? Honnan tudod?

– Veronicától hallottam.

– Az a pénzes srác az, akiről mesélted, hogy valami rendezvényen találkoztatok? – tudakolta Peter.

– Aha – húztam el a számat.

– Ha a srác megint bepróbálkozik nálad, esküszöm megengedem, rajta teszteld a páncélod kesztyűjét – nézett rám apa ahogy kinyitotta az autó ajtaját.

– Ó, köszi. De amúgy szerinted miért jöhetnek?

– Gondolom, mert kész lett Lodge-ék SoDale projektes épülete az autósmozi helyén. Másra nem tudok tippelni.

***

Másnap a délelőtt Mollie-t kerestem. Kíváncsi voltam, van-e fejlemény az esetleges visszaköltözésükkel kapcsolatban.

Közben Betty viharzott el mellettem a folyosón, de még csak egy pillantást sem vetett rám. Ezt nem igazán értettem, hiszen bár már nem jártunk össze, de azért legalább köszöntünk egymásnak. Értetlenül néztem utána, de ezt követően össze is futottam Mollie-val.

– Jé, szia! De jó, hogy megtaláltalak, mert pont téged kerestelek – sóhajtottam. – Van már hír az esetleges költözésről?

– Nincs. Ha nem lennétek ti, belemennék, hogy menjünk vissza Maine-be, de... annyira kedvellek titeket, és a szülinapodon a déli barátaitok is tök rendesek voltak. Ráadásul Peter...

– Mi van Peterrel?

– Hát... – pirult el. – Azt hiszem, tetszik nekem.

– Akkor összehozlak titeket. Ami pedig a szüleidet illeti... talán valahogy a tudtukra adhatnánk, hogy mivel ismersz minket, és te is megkaptad apa egyik robotját, nagy biztonságban vagy.

– Az jó lenne. És a randi..., tényleg megtennéd?

– Persze. Szívesen – öleltem meg szorosan.

***

Épp elindultam kifelé a suliból, mikor egy asztalkán megláttam a mai Kék és Arany példányait. Gyorsan felkaptam egyet, és rögtön szemet szúrt a címlap. Egy régi, kilencvenes évekbeli Riverdale-i Hírmondó címlapja volt a kép, a következő felirattal:

DÉLI TINIT TARTÓZTATTAK LE, MAJD ÓVADÉK ELLENÉBEN KIENGEDTÉK

– A rohadt álszent némber – morogtam, majd sietve mentem ki a suliból. – Nem hiszitek el, mit találtam bent.

Apa és Clint, akik az autóik mellett álltak, felkapták a fejüket.

– Szia, mi történt? – tudakolta Clint, mire feléjük nyújtottam az újságot.

– Ezt a nyomorult nőt... – jegyezte meg apa.

– Hát na... tényleg, Daphne, nem láttad Wandát? Pietro itt van. Peter is bent ül apád kocsijában, de Wanda nem jött.

– Hát... drámán sem volt, ha már itt tartunk – gondolkodtam el. – Visszamegyek a suliba, megkeresem.

– Az jó lenne, köszönöm.

Délután az utolsó óráról, drámáról jöttem ki. Wandát nem is láttam órán és ez fura volt tőle, mert imádja.

Egyszer csak elmentem a lánymosdó előtt. Gyorsan visszafordultam és bementem. Lehajolva végig néztem, melyik fülke foglalt. Az egyik szélsőnél megpillantottam Wanda fekete bokacsizmáját. Visszaegyenesedtem, majd bekopogtam. Semmi válasz, azonban halk hüppögést hallottam.

– Wanda, én vagyok, Daphne. Kérlek gyere ki! Clint már vár.

– Hagyj békén!

– Na, Wanda, kérlek! Nálam van az órám és ha kell, tudod, hogy lelövöm a helyéből az ajtót.

Erre kattant a zár, kinyílt az ajtó és megpillantottam az elkenődött sminkes Wandát. Széttártam a karjaimat, ő pedig szorosan megölelt.

– Jaj, mi történt? – simogattam a hátát. – Veronica volt? Vagy Cheryl? – a válasz egy fejrázás volt. – Akkor?

– Betty... – szipogta.

– Cooper? – Bólintott. – Megtépem azt a picsát. Mit mondott?

– Igen, ő volt – engedett el. – Bunkó volt velem és Piettel. Azt... Azt mondta, hogy nem emberek közt, hanem egy intézetben lenne a helyünk.

– Komolyan hajba kapok vele. Ez bolond!

– Kérlek, csak menjünk...

Gyorsan segítettem Wandának rendbe hozni a sminkjét, aztán kimentünk, ahol apa már kicsit türelmetlenkedett. Clintnek azonban rögtön feltűnt, hogy fogadott lányának valami baja van.

– Történt valami? – kérdezte. Wanda csak a fejét rázta és oldalról szorosan megölelt.

– Hagyd, megpróbálom megoldani – legyintettem. – Gyere ülj be hozzánk.

Wanda némán bólintott, és út közben el sem engedett engem. Tíz perccel később hazaértünk és amint beléptünk az épületbe, Lady már is farkcsóválva sietett oda hozzánk. Mosolyogva vettem fel a kutyust, majd Wandával elindultunk a lépcső felé.

– Sziasztok! Milyen volt a suli? – kérdezte Laura és rögtön feltűnt neki Wanda állapota. Ő nem mondott semmit, csak elindult felfelé, én pedig gyorsan odasúgtam:

– Majd elmondom.

Wanda a lépcső tetején ácsorogva bevárt, majd ahogy utolértem, folyattuk az utat a szobájába, a folyosó végére. Az ő kuckója világos szürke volt, és mivel az épület egyik sarkánál helyezkedett el, neki még az ágya felett is voltak kisebb ablakok. Az igazság az, hogy úgy igazán most először jártam a szobájában. Épp ezért csak most tűnt fel a gitár az ágya mellett.

Leültünk az ágyra, Wanda pedig szinte rögtön megölelt, közben Ladyt simogatta.

– Szerinted miért volt velem ilyen bunkó? – kérdezte. – Nem kéne, hogy érdekeljen, hiszen tök ijesztő, de...

– Nem tudom. Délelőtt meg sem állt, legalább köszönni, mikor Mollie-t kerestem. Nézd, ne is törődj azzal, amit mond, mert nem igaz, és ő egy álnok ribanc.

– Igazad van...

– Tényleg, Pietro hogy reagált?

– Csak mérgesen elviharzott. A dráma tanár haragudott, hogy nem mentem be?

– Nem. Azt mondtam neki, lehet rosszul vagy, mert másképp bejönnél.

– Köszönöm – mosolyodott el.

– Semmiség. Lehet, hogy most olyat kérdezek, aminek nem örülsz, de... tulajdonképpen miért van az, hogy Clintet kétszer szólítottad apának és azóta semmi? Laurát szerintem még nem is nevezted anyának..

– Annál a két alkalomnál magam alatt voltam és véletlen kicsúszott. A keresztnevükön azért nem szólítom őket, mert... az nekem olyan rideg. Viszont... azt hiszem rosszul reagálnának, ha anyának, vagy apának nevezném őket.

– Dehogy! Imádnak titeket. Csak félsz. Szerintem erről beszélj velük. Tuti, hogy ugyanazt mondják majd, mint én. Bízz bennem!

***

Wanda esete vacsora után megoldódott. Clinték úgy reagáltak, ahogy megjósoltam. Nem volt itt semmi baj.

Már este tizenegy is elmúlt, de én még ébren voltam. A zenedobozom fel volt nyitva, hátha a zene segítene aludni. Közben pedig Ladyt simogattam, de még ezzel se mentem semmire.

Levettem a telefonomat a töltőről, majd Messengeren megnéztem, ki elérhető. Meglepetten láttam, hogy Charles még ébren van, de végül ráírtam, és a következő pillanatban már jött is a válasz.


Visszaraktam a telefonomat a töltőre, lefeküdtem, és reméltem, most már tudok aludni. Egyszer csak halkan kopogott valaki az ajtómon.

– Igen? – ültem fel álmosan. Nyílt az ajtó és Bucky lesett be hozzám.

– Beszélhetünk? – nézett rám szomorú szemekkel.

– Persze. Lassan már kiírhatnám az ajtómra, hogy: Daphne Stark, lelki szemetes. – Próbáltam viccelődni, de úgy tűnt, nem vevő rá.

– Sajnálom. Nagyon zavarok?

– Jaj, nem, csak vicceltem. Ma már Wandán is segítettem. Mi a baj?

– Csak... rosszat álmodtam és nem akarok egyedül lenni.

– Szegénykém! Gyere – paskoltam meg a mellettem lévő helyet.

Bucky megkerülte az ágyat és leült mellém.

– Mit álmodtál?

– A Csuklyás elkapott téged. Lett volna rá lehetőségem, hogy megmentselek, de nem sikerült. Ha az álmomban kudarcot vallottam, mi lesz a valóságban?

– Buck... a rémálmok ezt csinálják. De ti vigyáztok rám és egész jól meg tudom védeni magam. A Csuklyás pedig nem tud ide bejutni. Viszont most már szerintem próbáljunk aludni. Késő van, és holnap suliba megyek – ásítottam, majd mindketten lefeküdünk és nem sokkal, miután hozzám bújt, el is aludtam.

***

A következő délelőttön a barátaimmal mentem a klubszobába, mikor elhaladtunk a zeneterem előtt.

– Ó, nicsak! Daphne Stark! – sietett oda Nick St. Clair.

– Jézusom... mi a fenét keresel itt? – fintorogtam.

– Ronnie, nem is mondtad, hogy jövök? – fordult hátra Veronicához.

– De, sajnos mondta. De itt, a suliban mit keresel?

– Benéztem. Tényleg, nem jönnétek este tízkor egy buliba a Five Seasonsbe?

– Tudod... jól hangzik, de inkább rágnék el és nyelnék le egy üvegpoharat, mint hogy betépjek veled – mosolyogtam rá erőltetetten, majd a barátaimra néztem. – Gyertek, menjünk, nehogy elkéssünk.

***

Estefelé, miután elkészültem a házijaimmal, és játszottam Ladyvel, lementem a nappaliba.

– Valaki eldobna a Five Seasonsbe? Charles beteg. Meg akarom nézni, hogy van.

– Én szívesen elviszlek – mosolygott Yelena, majd felkapott egy kulcsot az üvegtálból. – Mehetünk, ha gondolod.

– Rendben, majd szólok, ha jönnék haza. Sziasztok!

Örültem, hogy Yelena volt a leggyorsabb, ugyanis ő nem aggódta túl ezt a Csuklyás ügyet, és nem akart minden áron otthon tartani minket.

– És, mi a helyzet veletek? – kérdezte vigyorogva.

– Ugyan már! Mi lenne? Nincs semmi, csak barátok vagyunk. Mondjuk tény, hogy nagyon... aranyos. De majdnem tíz év van köztünk. Apa kikészülne.

– Tuti? Mármint jó munkája van, komoly, nem olyannak tűnik, aki ész nélkül csajozik.

– Miért akarod ennyire, hogy összejöjjünk?

Yelena csak vállat vont.

– Csak szerintem összeilletek. Ennyi az egész.

Mikor megérkeztünk, Yelena leparkolt a szálloda elé, és rám mosolygott.

– Na, akkor jó ápolást. Ha esetleg indulnál haza, szólj nyugodtan, szívesen érted jövök.

– Cuki vagy, köszönöm szépen. Majd szólok. Na, szia! – mosolyogtam, majd kiszálltam az autóból.

Vidáman mentem fel az első emeletre, és már majdnem Charles szobájához értem, mikor összefutottam Nick St. Clairrel.

– Daphne, mégis eljöttél? Remek – vigyorgott.

– Nem hozzád jöttem, ne aggódj! Egy barátomat látogatom meg – jelentettem ki, és Charles történetesen pont ekkor ért fel az emeletre.

– Daphne? Szia! Mi... mi ez az egész? – méregetett minket kicsit gyanakodva.

– Semmi. Jöttelek meglátogatni, de valaki – pillantottam Nickre – nem ért a szép szóból. Pont, mint New Yorkban, tehát a végén az lesz, hogy orrba vágom.

– Kár. Pedig szívesen láttalak volna a bulin.

Miután tovább indult az emeletre, Charles felé fordultam.

– Meglepi! Gondoltam, megnézem, hogy vagy, főzök neked vacsit, meg ilyenek – mosolyogtam rá.

– Ez kedves tőled, de igazán nem kellett volna – mosolyodott el halványan. – Gyere csak be.

Ahogy beléptünk a lakosztályba, rögtön pihenni küldtem Charlest.

– Mit szeretnél enni? – tudakoltam.

– Nem vagyok túlzottan éhes – ismerte be két orrfújás közt.

– Akkor leves?

– Nem hangzik rosszul.

– Rendben. Mindjárt szétnézek, mit tudok készíteni – mosolyogtam rá kedvesen, és a konyhába mentem körülnézni. – Charles, szerencséd van. Ha szereted, tudok csinálni hagymakrémlevest.

– Jól hangzik, köszönöm – mosolygott rám a nappaliból.

Vidáman kezdtem főzni a levest, miközben néha rápillantottam. Egyszer azonban hallottam, hogy mászkál, így sietve hagytam ott a levest.

– Charles, feküdj már le pihenni! – indultam a függönnyel elválasztott hálószobába.

– Nyugi, mindjárt megyek, csak kifogyott a zsebkendős doboz, és itt a másik – fordult felém.

Ekkor, az ágy melletti sarokban észrevettem egy akusztikus gitárt. Nem tűnt újnak, de szép állapotban volt.

– Te gitározol? – lepődtem meg, mire a hangszer irányába kapta a fejét.

– Öhm... igen. Néha. Segített átvészelni pár dolgot.

– Egyszer játszol nekem?

– Talán. Sosem játszom másoknak. Ez... kicsit olyan nekem, mint egy terápia.

Csendben bólintottam, és kedvesen mosolyogtam rá. Szépen visszairányítottam a kanapéra, majd folytattam a főzést.

– Igazán nem kellett volna eljönnöd. Tudok vigyázni magamra – mosolygott.

– Vicces, hogy azt hiszed, otthon sem ápolom azt, aki beteg – kuncogtam. – Tényleg, merre vannak a gyógyszereid? Vacsora után biztos be kell venned.

– Nem használok gyógyszert. Csak ha elengedhetetlen.

– Tényleg? Miért?

– Mert a fájdalomcsillapító függőséget tud okozni.

– De nem egy hét nátha alatt.

– Akkor sem használok gyógyszert. Anélkül is mindig meggyógyulok. Vannak gyógyteáim.

– Ó, rendben – vontam vállat.

Mikor kész lett a leves, mosolyogva ültem mellé a kanapéra.

– Jó étvágyat! – mosolyogtam szélesen.

– Ez nagyon finom! – nézett rám vidáman Charles, miután belekóstolt a levesbe.

– Örülök, hogy ízlik. Na, edd meg, mielőtt kihűl!

Csendben vacsoráztunk, majd mikor kiürültek a tányérok, kíváncsian nézett rám.

– Amúgy ki volt az a ficsúr a folyosón?

– Nick St. Clair. Manhattanben találkoztam vele tavaly egy banketten. Csak egy tipikus srác, aki nem tud mit kezdeni a szülei pénzével, és partidrogokon él. Egyébként Veronica Lodge alkalmi pasija, vagy mi.

– Szóval... nektek semmi közötök egymáshoz?

– Jesszus! Az kéne még! Azért ennél magasabbra tettem a lécet. Most viszont én kérdeznék valamit.

– Csak nyugodtan – mosolyodott el.

– Miért kértél előléptetést?

– A húgom miatt.

– Ezt nem értem.

– Az egyik kollégám talált egy videót, amiben fekete fehérnemű szettben, parókában akart megfőzni egy srácot egy jakuzziban, mert... na, azt már nem tudom pontosan.

– Ó, a videó. De miért akkora dolog ez amellett, hogy... Betty kissé ijesztő?

– Emlékszel, mikor meséltem, hogy szakértője lettem a sorozatgyilkosoknak? Gyanús, hogy Bettyben megvan a génpár, ami a legtöbb sorozatgyilkosban.

– Hát... ez megmagyarázná azt, amit Veronica mesélt. Mert a videó vége után még volt más is.

– Micsoda?

– Ehhez nem árt tudnod, hogy az idősebb húgod, Polly együtt volt Jason Blossommal. Jason focista volt, és mint kiderült, Pollyért ő is kapott pontokat. Amiért az a videó is készült, hogy legyen bizonyíték a srácok ellen.

– Rendben. És mi történt?

– Betty magán kívül volt, ordibált Chuckkal, hogy kérjen bocsánatot tőle, amiért tönkretette. Ugyanis Betty azt hitte, ő Polly, Chuck pedig Jason. És majdnem belefojtotta abba a jakuzziba.

– Hát, ez csak erősíti a gyanúmat...

***

Jó sokáig voltam Charlesnál. Meg akartam várni, hogy lefeküdjön aludni, mielőtt bárkit is felhívtam volna, hogy jöjjön értem.

– Igazán nem kellett volna ilyen sokáig maradnod – mosolygott rám, ahogy már betakarózva ült az ágyán.

– Lehet, de nem akartam, hogy még vadulj, mikor pihenned kéne – kuncogtam, mire felnevetett, de hamar abbahagyta, és köhögni kezdett. – Pont erről beszélek.

– Köszönöm szépen. Jól esik, hogy ápoltál.

– Igazán nincs mit. Holnap is jöjjek? Szombat lesz. Az autósmozi helyén lévő épület megnyitójára nem akarok menni, mert az volt az eredeti terv, hogy megkérlek, gyere velünk. De nélküled nem szeretnék menni.

– Aranyos vagy. Jó lenne, ha eljönnél – mosolygott, majd megigazítottam rajta a takarót.

Már épp jó éjszakát kívántam volna neki, mikor fentről hangos zene szűrődött le.

– Ez meg mi a fene? – morogta.

– Jaj ne... Tíz óra van, és elkezdődött Nick St. Clair bulija.

– Szóval fölöttem laknak? Remek...

– Nem alszol nálunk? Ott még így is nagyobb a csend.

– Nem, megleszek.

– Nos, ez esetben, jó éjszakát! Pihenj sokat, holnap jövök.


Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top