⚠️A narrációt most Daphne mondja!

„Az édes 16. születésnap. Minden amerikai tinilány álma. Nekem is, csak nem éppen egy olyan helyen, ahol folyton rettegni kell, mikor jön el értünk a nagy Kaszás, egy elmebeteg képében aki Fekete Csuklyásnak hívatja magát."

Reggel olyan kényelmesnek éreztem az ágyamat, hogy egy ideig azt se tudtam volna megmondani, hogy hívnak. Aztán szép lassan kezdett derengeni, mintha ma szombat lenne. Félig kikeltem a vastag takaróm alól, levettem a telefonomat a töltőről, hogy leellenőrizzem a dátumot.

11. 04. 17

Szombat. Tényleg szombat van. A szülinapom. Kipattantam az ágyból, széthúztam a sötételőt és örömmel nyugtáztam, hogy megint esik a hó. Annyiból származik ebből előnyünk, hogy a Csuklyás így könnyen észrevehető.

Felvettem Bucky lenyúlt kapucnis pulcsiját meg egy kényelmes nadrágot  és vidáman siettem le a nappaliba.

– Itt a szülinapos lány! – vigyorgott rám Bucky a lépcső aljában. Ahogy az utolsó előtti fokra értem, megölelt és leemelt onnan. – Boldog szülinapot!

– Köszi – mosolyogtam.

– Jaj, hát végre felébredt az én kis szülinaposom! – sietett hozzám apa és szorosan megölelt, majd még egy puszit is nyomott az arcomra. – Gyere, csináltam reggelit.

Miközben a kedvencem reggelimet – gofrit, jó sok tejszínhabbal és lekvárral, meg gyümölcsökkel – ettem, a többiek is sorban felköszöntöttek és megöleltek. Sőt, még Shuri is felhívott, mikor már végeztem az evéssel.

– Szia! Boldog szülinapot! – köszönt vigyorogva.

– Szia. És köszi.

– Na és van valami terved?

– Őszintén? Szerintem nincs. Max. elmegyek a csapattal a Pop's-ba és ennyi – vontam vállat. Ekkor Shuri oldaláról ajtó nyitódást hallottam, majd a barátnőm integetni kezdett a személynek, hogy siessen.

– Daphne, ő a bátyám, T'Challa – mutatta be a testvérét, ahogy ő a kamera mögé ért.

– Nagyon örülök, felség – mosolyogtam.

– Én is. De ez nálunk nem szokás. Szólíts nyugodtan T'Challa-nak. Egyébként boldog születésnapot!

– Köszönöm. Most viszont mennem kell. Nem akarok zavarni, és próbálok valami programot keresni. Sziasztok! – integettem, majd megszakítottam a hívást. – Apa, nézünk sorozatot?

– Bocsi, de megígértem Peternek, hogy fejlesztjük a pókruháját. Tudod, a Csuklyás miatt.

– Buck? – kérdeztem reménykedve.

– Edzés.

– Wanda? Pietro?

– Mi is edzünk, bocsi.

– Ráér egyáltalán valaki?! – fakadtam ki csalódottan, de mindenki a fejét rázta.

– Hát jó – álltam fel az asztaltól, majd felmentem, hogy átöltözzek, ugyanis készültem elmenni itthonról.

Egy testhezálló, vékony, bordó garbóban, és magasderekú farmerben, meg bakancsban indultam lefelé, a kabátommal a kezemben.

– Elle, hová mész? – kérdezte apa.

– Keresek valakit, aki ráér. Sziasztok! – mondtam, majd a kabátomat felvéve mentem ki a nappaliból.

Mikor kiértem a birtokról, elővettem a telefonomat, és megcsörgettem Charlest.

Kicsengett párszor, mire felvette.

– Szia, Daphne! Boldog születésnapot! Mi újság?

– Szia! Otthon vagy?

– Épp a bevásárlásból indulok haza. Miért?

– Nem mehetnék el a Five Seasonsbe? Senki nem ér rá velem lenni... pont a szülinapomon.

– Egyedül vagy?

– Hát, mivel jogsim még nincs... Aha. De nyugi, sietek.

– Érted megyek.

– Nem is esik útba – kuncogtam. – Ne aggódj már! Nagyon sietek, és ha hamarabb érek oda, várok a lobbyban.

– Jól van, indulok vissza. Szia!

– Szia!

Miután letettem a telefont, nagyon siettem kifelé a fák közül, és még azon az üres, hosszabb, egyenes úton is, ami befelé vitt a városba. Csak akkor lassítottam, mikor átmentem a hídon, és elértem az első házakat. A Five Seasons közel van városházához, és Pembrooke-hoz is, vagyis messze otthonról.

A szállodához érve Charles az autója mellett állt, és várt. Mikor odamentem hozzá, mosolyogva intett. Én is elmosolyodtam, és szorosan megöleltem őt.

– Szia... – ölelt meg óvatosan. – Sajnálom, hogy...

– Semmi baj. Te legalább ráérsz velem lenni.

– Gyere, menjünk fel. Tudom, szülinapod van, de segítenél? Csak egy kisebb táskát kéne vinned.

– Szívesen segítek – mosolyogtam kedvesen.

Miután felvittük a vásárolt cuccokat, a konyhában pakoltunk le.

– Elrakni is segítsek? – tudakoltam.

– Ugyan, nem kell. Ülj le nyugodtan a nappaliba. Főzök teát, hátha kicsit felvidít – mosolygott.

– Köszi.

Jól esett a kedvessége, így elmosolyodva ültem le a nappaliba. Zavart, hogy a többiek nem érnek rá velem lenni.

Mire észbe kaptam, Charles leült mellém, kezében két bögre teával.

– Tessék. Kamillás – mosolygott kedvesen, és az egyik bögrét felém nyújtotta.

– Köszönöm szépen. Ez jól esik – kortyoltam a teába, majd óvatosan a vállára hajtottam a fejem. – Senki nem ér rá velem foglalkozni... Senki, csak te.

Átölelte a vállam, és magához húzott.

– Nagyon sajnálom. Mondjuk én mindig egyedül töltöttem a szülinapomat, de ha van veled valaki minden évben, tényleg rossz érzés lehet. Mondd csak, szeretnéd, hogy főzzek ebédet?

– Segíthetek?

– Nem kell, de nyugodtan átülhetsz majd a konyhába. Biztos nem szeretnél most egyedül lenni.

– Nem hát – motyogtam.

Miután megittuk a teát, a kis konyhába mentem Charlesszal, és miközben ő a csirkét sütötte, meg a köretet készítette, én szóval tartottam, és kíváncsian nézelődtem.

– Miért írod fel, mikor mész edzeni? – kérdeztem, ahogy a cetlit figyeltem a hűtőjén.

– Ja, hogy az... én... szeretem pontosan megtervezni a napom. Tudom, hülyeség, de nem szeretek tétlenkedni. Ez érdekes módon a  Nővéreknél ragadt rám. Ezért sem nagyon veszem ki a szabadságaimat...

– Charles – léptem oda hozzá, és magam felé fordítottam –, becsülöm, hogy nem veted meg a munkát, de az nem bűn, ha pihensz kicsit. Találhatnál magadnak valami szabadidős elfoglaltságot. Mármint az edzésen kívül. Nekem ez a sütés, meg a sorozatnézés. Meg... Natasha és Yelena rávettek, hogy megtanítanak balettozni...

– Mi? Tényleg? Ez... nagyon jól hangzik – mosolygott. – Egyébként... majd gondolkodom rajta, hátha én is találnék valamit magamnak.

– Megfogadod a tanácsom? Mi a csuda? Mondjuk háromból két Jones nem is rossz arány.

Halkan felnevetett, majd folytatta az ebéd készítését.

– Aú! A fenébe! – kapta el a kezét a serpenyőtől, ahol a zöldségkeverék párolódott.

– Jaj, minden oké? – léptem oda hozzá.

– Csak megsütöttem a kezem – sziszegte, mire én megfogtam a kezét, a mosogatóshoz húztam, és megnyitottam rá a hideg vizet. – Köszönöm – mosolyodott el.

– Nincs mit. Mindenkit ér baleset a konyhában – mosolyogtam rá kedvesen, és csak pillanatok múlva tűnt fel, hogy a kezét fogom, ezért gyorsan, elpirulva engedtem el.

Úgy tűnt, mintha Charles is elpirult volna alig láthatóan.

***

Ebéd után, mikor rendet tettünk, mosolyogva néztem Charlesra.

– Mondd csak, szeretsz hógolyózni? – kérdeztem.

– Nem is emlékszem csináltam-e valaha.

– Hülyéskedsz? Gyerünk kifelé!

Charles meglepetten pislogott rám.

– Miért ilyen fontos ez?

– Nekem rossz kicsit, hogy velem nem szórakozik senki a szülinapomon. Te pedig nem hógolyóztál, tehát be kell pótolnunk.

Megfogtam a kezét, amit nem égetett meg, és az állófogashoz húztam, ahol a kabátjaink voltak.

Kint, a szálloda udvarán kezdtünk hógolyózni, bár Charlesnak eleinte kicsit fura volt, vagy kínos, de pár perc múlva kezdett ellazulni, és egész jól szórakoztunk. Kergetőzni is kezdtünk, és egyszer csak a hátára ugrottam, ami miatt elég nagyot estünk a hóba.

– Jaj, Charles! Ne haragudj! Nagyon megütötted magad? – másztam le róla.

Ő rám nézett, majd felnevetett.

– Dehogy, kutya bajom – mosolygott. – Jól vagyok.

Mosolyogva felálltam, és felé nyújtottam a kezem. Vidáman fogadta el, és leseperte magáról a havat, mikor már a két lábán állt.

– Tényleg, amúgy az akadémia miatt dobsz ilyen jól? – tudakoltam.

– Mivel a Nővéreknél nem játszottunk ilyet, valószínűleg. Egyébként én magam is érzem, mennyit fejlődtem abban a majdnem fél évben.

– Tényleg? – mosolyodtam el. – Pár hónap alatt ennyit tud változni valaki?

– Igen. El sem hinnéd. Daphne, szerintem lassan haza kéne menned. Szívesen elviszlek, és biztosan már mindenki ráér veled lenni.

Sóhajtva néztem magam elé.

– Kérlek, ne haragudj rájuk ennyire ezért. Hidd el nekem.

– Jó, legyen. Igazad lehet.

***

– Ez fura. A többiek elmentek itthonról? Nem ég a villany – jegyeztem meg, mikor Charles lelassított a kapu előtt, míg az kinyílt.

– Az áram nem mehetett el?

– Dehogy! Saját elláttónk van, nem történhet meg ilyesmi – mosolyodtam el.

Miután kiszálltunk az autóból, az ajtóhoz léptem, és a kulcsomat bedugtam a kulcslyukba, de nem tudtam elfordítani. Kiszedtem onnan és ahogy toltam egy kicsit az ajtón, rögtön kinyílt.

– Ez fura – néztem Charlesra. – Apa akkor is bezárja az ajtót, ha másik épületbe megyünk. – Ő csak vállat vont aztán bementünk, és miután az előtérben feltettük a kabátunkat a fogasra, kinyitottam a nappaliba vezető ajtót, de mivel vaksötét volt, nem vettem észre az amúgy kábé másfél centis küszöböt, a következő pillanatban már a padlón hasaltam.

– Daphne! Jól vagy? – hajolt le Charles, és próbált felsegíteni a sötétben.

– Persze, csak adtam egy puszit a padlónak – tápászkodtam fel.

A következő pillanatban felkapcsolódott a villany, és mindenki felugrott a rejtekhelye mögül.

– Boldog szülinapot! – kiáltották egyszerre, nekem pedig rögtön bekönnyezett a szemem az örömtől.

– Istenem... – kaptam a kezemet a szám elé.

– Örülsz, Kicsi? – jött oda apa, és megölelt.

– Nagyon – szipogtam és szorosan magamhoz húztam. – Annyira haragudtam rátok, amiért dolgotok volt és... egész nap ezt terveztétek?

– Igen.

– Charles, te tudtad, ugye? – engedtem el apát, és felé fordultam.

– Persze! Azelőtt hívott apukád, hogy te kerestél volna.

– Annyira édesek vagytok, hogy megszerveztétek – mosolyodtam el.

Ekkor a kanapénál észrevettem valakit, akit már nagyon látni akartam.

– Shuriii! – csillant fel a szemem, odarohantam hozzá és szorosan megöleltem.

– Szia! Olyan jó végre személyesen látni – viszonozta az ölelésem. – Még egyszer boldog szülinapot!

– Köszi – engedtem el. – Téged is jó látni, T'Challa – mosolyogtam a királyra.

– Téged is. A húgom és apád már sokat mesélt rólad. Kíváncsi voltam rád.

– De mikor jöttetek?

– Még délelőtt – mondta Shuri. – Reggel, mikor hívtalak, T'Challa azért jött be a szobámba, hogy szóljon, indulunk.

– Ez remek. – Ezután a vendégek felé fordultam. – Zavarná a jelenlévőket, ha most felmennék keresni valami, normálisabb göncöt? Csak mert kezd zavarni, hogy Jughead szülinapjára jobban kiöltöztem, mint a sajátomra – mutattam végig a hóban hülyülés miatt még mindig kissé vizes ruháimon.

– Menj csak – mosolygott apa. – Van fent egy meglepetésem.

Kicsit tartva attól a bizonyos meglepetéstől, felmentem a szobámba, ahol nem vettem észre semmi változást, vagy utalást a meglepetésre. Beléptem a gardróbszobába és rögtön feltűnt a ruháim közt lógó fekete ruhazsák. Óvatosan levettem a fogasról, kicipzáraztam és meglepetésemben majdnem elejtettem.

Egy elképesztően szép sötétbordó selyem ruha lapult benne. Combközépig érhetett, és nyakpántja volt. A vállfára ragasztottak egy öntapadós cetli.

„Boldog 16. szülinapot, Kicsi! Tudom, hogy nem egy hatalmas bulit akartál, de úgy érzem, egy ilyen ruha jár neked. Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű leszel benne.
Puszi: Apa
Ui.: Ez még nem az ajándékod"

Elképedve néztem a ruhát. Nem kellett látnom az árcédulát, hogy tudjam, egy kisebb vagyon lehetett (de nem apának). Gyorsan belebújtam, a hajamat begöndörítettem és igyekeztem gyorsan letudni a sminket is.

Amint mindennel kész voltam, kerestem egy, a ruhához illő cipőt, aztán siettem is vissza a többiekhez.

– Hú... – nézett fel rám Charles, ahogy a lépcsőn mentem lefelé.

– Tudtam, hogy illeni fog hozzád a ruha – vigyorgott apa.

– Nagyon szépen köszönöm – öleltem meg.

– Ez a ruha sokkal szebb, mint ami Jughead szülinapján volt rajtad – mosolygott Wanda.

– Köszi. Mondjuk még jó, hiszen ez az én szülinapom. De... ő hol van?

– Meghívtuk, de nem akart jönni – sóhajtott Peter.

– Miért? Azt hittem, vele még jóban vagytok – lepődött meg Charles.

– Igazából... miattad nincs itt.

– Hát jó...

Ezután még nem az ajándékok jöttek, hanem a nappaliban beszélgettünk – a nagykorúak ittak közben –, és bár apa mondta, hogy felmehetünk a szobámba, mindannyian maradtunk. Készült egy csomó kép, amik szinte rögtön mentek is Instagramra, vagy Facebookra. Charles pedig csak úgy itta a régi sztorikat.

– Srácok, most mennem kell a kajáért – pattant fel apa. – Pedig mondtam már Popnak, hogy sokkal jobban járna a házhoz szállítással.

– Megyek veled – állt fel Laura is.

– Oké, nem tombolni, amíg elleszünk!

– Nyugi, nem lesz ilyesmi – nevettem.

Miután apa elment, rögtön eszembe jutott egy sztori.

– Srácok, ezt muszáj elmesélnem: apa utolsó New York-i buliján azzal szórakoztunk, hogy valaki fel tudja-e emelni Thor pörölyét – kezdtem a mesélésbe, mire Charles és a déli barátaim kíváncsian figyeltek.

– Igen és ugyanezen a bulin alaposan beittál – nevetett Bucky.

– Az mellékes – legyintettem.

– Te voltál már részeg? – képedt el Sweet Pea. – Már ne is haragudj, de pont nem úgy nézel ki, mint aki csinál ilyet.

– Hát tényleg nem – mondta Charles.

– Zavar?

– Dehogy, csak meglep.

– De mitől olyan, nagy szám egy pöröly? – tudakolta Maya.

– Mert ezt csak az emelheti fel, aki méltó rá. Apa próbálkozott a kesztyűjével, sőt, Rhodeyval ketten akarták megemelni, de semmi. Az egyetlen, aki egy icipicit felemelte, a Steve volt.

– Akkor még józan voltál? – csipkelődött Clint, mire én kinyújtottam a nyelvem.

***

Miután apa visszajött, mindenki magához vette a sajátját, és úgy folytattuk a beszélgetést. Aztán apa a konyhához ment és egy méretes, kék krémes, tejszínhabos tortát vett ki a hűtőből, rajta tizenhat szál gyertyával.

– Nem lett volna egyszerűbb egy egyes és egy hatos gyertyával megoldani? – nevettem.

– Ez így jobban néz ki.

– És amúgy ki csinálta a tortát?

– Én.

– Csak próbálkozott – legyintett Wanda. – Eléggé be kellett segítenünk, de nem reménytelen.

– Daphne, kívánj valamit! – sürgetett Lila.

Bárcsak vége lenne ennek az őrületnek és nyugis életünk lehetne! – kívántam magamban, majd elfújtam az összes gyertyát.

– Na szóval! – csapta össze a tenyerét apa. – Akkor ezt megesszük, aztán Elle megkapja az ajándékait – vigyorgott rám.

Ahogy megkaptam az első szeletet, apa bizakodva nézett rám. Belekóstoltam a tortába és elégedetten mosolyogtam rá.

– Ez piszok finom. És epres! Köszönöm szépen!

– Ugyan már! Mégis a szülinapod. Bár féltem, hogy elszúrtam valamit.

Láthatóan mindenkinek ízlett a süti. Apa valóban kitett magáért.

Miután mindenki megette a szeletét a finom tortából, visszaültünk a kanapékra és vendégek a dohányzóasztalra pakolgatták az ajándékokat én pedig elkerekedett szemmel figyeltem, ahogy az asztalka ki se látszik alóluk.

– Azta... Ez rengeteg, pedig nem vagyunk sokkal többen, mint szoktunk.

– Tessék, ezt tőlem kapod – kacsintott apa, majd átnyújtott egy kis alakú, kicsit kezdő módon becsomagolt dobozkát.

Kibontottam és először nem igazán tudtam rájönni, mi lehet ez a fadoboz, de ahogy felnyitottam a fedelét megszólalt egy ismerős kis dallam. A szemeim pillanatok alatt könnybe lábadtak és úgy néztem fel apára.

– Honnan...?

– Nem emlékszel? Mikor hazajutottam Afganisztánból, sokáig nem tudtál aludni és Pepper megmutatta azt a zenét, amit mindig lejátszott neked. Szóval minden este elzongoráztam neked.

– Tényleg... Már emlékszek – szipogtam és óvatosan megtöröltem a szemem. – Köszönöm – álltam fel odamentem hozzá és szorosan megöleltem.

– Szóval tetszik?

– Nagyon is – mosolyogtam, aztán a zenedobozzal a kezemben visszaültem a kanapéra. – Kié a következő?

– Legyen a miénk – vigyorgott Fangs.


– Hú, én meg fent hagytam a telefonomat, mindjárt jövök – pattant fel apa. Kicsit gyanús volt a dolog, de nem kérdeztem rá.

– Erre együtt dobtuk össze a pénzt. Sőt, mikor kitaláltuk, még FP is kint volt. Ő is adott bele.

Erre már kíváncsian vettem el a nagy, lapos, téglalap alakú dobozt. Kikötöttem a sötétzöld szalagot, majd levettem a fedelét, és elképedtem, ugyanis egy bőrdzseki lapult benne, hátával fölfelé, és ez a felirat állt rajta:

Defender of the Serpents

Könnyes szemekkel pattantam fel, és szorosan megöleltem őket.

– Istenem de imádlak titeket! – motyogtam. – Köszönöm szépen!

Rögtön belebújtam a dzsekibe, és vidáman néztem körbe.

– Állj, Charles hová lett? – lepődtem meg.

– Kiment hátul. Gondolom, levegőzni – mondta T'Challa, mire sietve kimásztam a többiek közül, és a hátsó, tolóajtóhoz mentem.

Kinyitottam, majd megláttam Charlest, ahogy a terasz egyik műanyagszékén ül, amit még nem pakoltunk el.

– Mi a baj? – kérdeztem aggódva.

– Nincs semmi, csak... kicsit sokan vagyunk, és kijöttem friss levegőt szívni. Meg... az a zenedoboz. Olyan aranyos ez az ajándék, meg az a dal, amit lejátszik... Sosem hallottam, de az jutott eszembe róla, hogy... engem eddig sosem szeretett senki, és...

Szó nélkül, szorosan megöleltem, és a hátát kezdtem simogatni.

– Nincs semmi baj. Sajnálom, hogy így érzel. Tudom segíteni?

– Nem. Kétlem. De ne aggódj, ez nem a te hibád... ilyen vagyok, és ki tudja, mikor jövök rendbe.

Erre nem mondtam semmit, csak szorosabban húztam magamhoz.

– Szeretnél visszajönni, vagy inkább hazamennél?

– Visszamegyek veled. Hiszen mégis szülinapod van, és még oda sem adtam az ajándékot – sóhajtott fel, majd együtt mentünk be.

– Miben rendben? – kérdezte óvatosan Wanda Charlest.

– Persze, köszönöm. Megvagyok. De ha senki nem bánja, most odaadnám én Daphne-nak az ajándékot.

Mosolyogva ültem vissza a helyemre, miközben Charles egy szép, rózsaszín tasakot nyújtott felém, amiben egy másik, fehér tasak volt, melyen a fekete betűkből rögtön tudtam, mit kapok.

– Charlie, te tényleg Pandora karkötőt vettél nekem? – néztem fel rá, ahogy kivettem a nagyobbik dobozt a tasakból.

– Meg egy díszt is rá. Segítsek feltenni? – mosolygott kedvesen, ahogy levettem a doboz tetejét, és egy szív kapcsos ezüst karkötőt láttam meg.

– Igen, kérlek! Ez nagyon gyönyörű. Köszönöm szépen! – öleltem meg, mielőtt kivettem volna a másik dobozkát.

Abban díszként egy végtelen jel lapult. Meghatottan fűztem fel, majd hagytam, hogy Charles bekapcsolja a karkötőt.

– Remekül áll. Tényleg tetszik?

– Egyenesen imádom. Köszi.

– Most mi jövünk! – csillant fel Shuri szeme, majd átnyújtott nekem egy ékszeres dobozt.

Kíváncsian nyitottam ki. A dobozban egy olyan nagy gyöngyös karkötő volt, mint a Shurié vagy a T'Challaé.

– Hű! Ez nagyon szép, köszi.

– Semmiség. Mesélted, milyen nehéz idők járnak, és ha netalántán veszélyben lennél, ezzel akkor is fel tudnál hívni valakit, ha a telefonod le lenne merülve. A dobozkában van egy kis cetli a használatáról.

– Köszi – mosolyogtam és felvettem a karkötőt. – Ennek is van valami menő wakandai neve? Vagy nem is tudom, milyen nyelvet beszéltek ott.

– A xhosát beszéljük, de ennek bantu neve van. Kimoyo – magyarázta kedvesen T'Challa.

– Ó, értem. Köszi – mosolyogtam.

– Én jövök! – nyújtott át egy kicsit méretes dobozt Bucky. – Tőlem és Steve-től kapod.

Leszedtem a csomagoló papírt, és egy polaroid fényképezőgép dobozával néztem farkasszemet.

– Úristen! Ez elképesztő! Köszönöm! – vigyorogtam csillogó szemekkel.

– És még nincs vége – vigyorgott Peter, majd a lépcső felé mutatott. Odapillantottam és apa épp abban a pillanatban jött le, kezében egy imádni való golden retriver kölyökkel a kezében, aminek piros masni volt a nyakában.

– Istenem! – pattantam fel, odasiettem apához és átvettem tőle a kiskutyát. – De aranyos! Kitől kapom?

– Az egész csapattól – puszilta meg a homlokomat apa.

– Annyira köszönöm – mosolyogtam rájuk.

– Semmiség. És ne aggódj, ez a kislány szobatiszta.

– Várj, hol rejtegetted idáig?

– Wandánál. És nyugi, nem szedett szét semmit – nézett a legjobb barátnőmre.

– Cseles – mosolyogtam. – Esetleg lehetne a neve Lady.

– Aranyos ötlet – jegyezte meg Peter.

***

Néhány órával később már a takaróm alatt feküdtem, alvásra készen. Meg akartam várni apát, hogy feljöjjön, jó éjszakát kívánni, de olyan álmos voltam, hogy nem tudtam.

Félálomból egy kis lökésre ébredtem. Morcosan nyitottam ki a szemem, de rögtön megenyhültem, mikor láttam, hogy csak Lady ugrott fel mellém, holott az éjjeliszekrényem melletti sarokban igen kényelmesnek tűnő ágya van. Mosolyogva betakargattam a kiskutyát, aztán felnyitottam a zenedobozt, hátha az segít visszaaludni.

Ekkor nyílt az ajtó és apa lesett be.

– Azt hittem már alszol – mosolygott.

– Már majdnem aludtam, csak valaki nem bírt meglenni nélkülem – mutattam Ladyre.

– Azt látom. Jó éjt, Kicsi – puszilta meg a homlokomat apa – és neked is, Lady – simogatta meg a kutyust.

– Jó éjt! – ásítottam és szinte rögtön elaludtam.

„Az édes 16. születésnap. Minden amerikai tinilány álma. Nekem is. Még akkor is, ha ilyen helyen kell ünnepelni. Sőt. Főleg itt, mert ez a nap pont olyan volt, mint egy szabadság. Semmi dráma, rejtély, vagy gyilkosság. Néhány órára elszabadultunk ezektől, hogy aztán másnap újra belekerüljünk Riverdale spiráljába."