- Helloka! - pattan mellém Jeongin, miközben az egyetemről sétálok kifelé péntek délután. Sajnos még vár rám egy előadás, azonban addig, több mint két órám van, ezért gondoltam, hogy elvonulok az étterembe, s ott egyedül eltöltöm a maradék időt.

- Hát te? Már nem végeztél mára? - kérdezem értetlenül a kisebbet, mire csak elmosolyodva bólint. - Akkor miért vagy itt és mi ez a nagy mosoly?

- Chan elhívott találkozni, de még van fél óra, míg végez - magyarázza lelkesen, mire nekem szemeim kitágulnak és még meg is torpanok.

- Mármint kettesben találkozni? - kérdezek vissza hitetlenül, mire In csak őrült bólogatással jelzi, hogy eltaláltam. - Hogyan és jézusom... hogy?

- Üljünk be és elmesélem - mondja boldogan, majd csuklómat megragadva kezd el húzni maga után az épület felé.

Amint beérünk kivételesen nem ebédet, hanem csak egy-egy kávét rendelünk magunknak, s mikor azt megkapjuk, helyet foglalunk. Jeongin ekkor azonnal bele is kezd a mesébe, miszerint Channal nagyon közeli lett a kapcsolata. A buli óta, mikor az idősebb gondoskodott róla, folyamatosan beszélgetnek és már többször is akartak kettesben találkozni, de valahogy sosem tudták összehozni anélkül, hogy valaki más ne lenne ott a társaságból. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepődtem, mert de, nagyon is! Nem hiszem el, hogy csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy semmi merszem nincsen lépni affelé a fiú felé, akit kedvelek. Már mióta először megláttam Minhot, szimpatikus lett nekem, ami több hónappal ezelőtt volt, s azóta egy lépést sem tettem felé. Véleményem szerint, az, hogy ismeretlenül írogatok neki, az nem számít túl nagy haladásnak. Talán ezért is lettem kicsit szomorkásabb, mikor véghallgattam a kisebb történetét, aki persze miután befejezte, azonnal ráeszmélt, hogy nekem ez lehet nem esett a legjobban és bocsánatot kért, de ő lenne az utolsó, akit hibáztatni mernék.

A fél óra gyorsan eltelt, ezért hamarosan nyitódott is a vendéglő ajtaja és több másodéves is özönlött befelé. Chan is köztük volt, majd őt követte Minho is, de természetesen nem együtt érkeztek. Chan felénk vette az irányt, majd egy gyors ölelés után helyet foglalt Jeongin mellett, míg Minho a pulthoz menve rendelt valamit. Nem tudtam róla levenni a szememet, többször is ránézett a telefonjára, mintha várna valami üzenetet, de mindig csak csalódottan visszacsúsztatta az eszközt a farzsebébe.

- Jisung! - szólít meg Chan, mire elkapom tekintetem a kiszemeltemről és figyelmemet a másodéves barátomnak szemtelem. - Miért nem beszélsz vele?

- Kivel? - kérdezem értetlenül, mire Jeongin csak homlokára csap, Chan pedig megforgatja szemeit.

- Szerinted nem tűnt fel, hogy kit bámulsz percek óta? - nevet fel az ausztrál, mire én csak kínosan mosolyodok el. - Talán neked hagyná is és nem lenne olyan elutasító, mint velünk. Végülis te nem tudsz semmiről és nem is tettél ellene semmit.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Ti vagytok a legjobb barátai és veletek sem akar beszélni, akkor velem miért akarna? - kérdezem kissé értetlenül, közben persze teljesen zavarban.

- Pont ezért, mert nem ismer annyira téged még és hátha megnyílna. Ilyenkor nagyon nem tesz jót neki az egyedüllét, persze ő ezt választja. Annyira makacs... - forgatja meg szemeit Chan, de tisztán kiveszem hangjából az aggodalmat.

- Nem tudom, hogy kellene közelednem felé - hajtom le fejemet, s szavaim is halkan hagyják el ajkaimat.

- Csak add önmagad, Sungie! - szólal meg a legfiatalabb közülünk szélesen vigyorogva, s Chan hirtelen akkora imádattal pislog rá, hogy attól még én is zavarba jövök.

Pár percig élvezzük még egymás társaságát, majd a másik kettő távozik, hiszen valóban már a buli óta tervezik ezt és most végre volt alkalmuk. Persze Jeongin sajnál, hogy egyedül kell még másfél órán keresztül itt ülnöm, de én a legkevésbé sem bánom. Előveszem az egyik könyvemet, amiben nyilvánvalóan az igazságszolgáltatás a téma, majd kávémat iszogatva kezdem olvasni.

- Leülhetek? - szólít meg egy ismerős hang, melynek hatására azonnal felkapom a fejemet és csak tátogok, mint akinek hirtelen elvitte a cica a nyelvét.