𝐣𝐢𝐬𝐮𝐧𝐠

- Akkor minden rendben, ugye? - érdeklődik Felix, miután végig nézte, ahogy Minhoval elbúcsúzunk.

- Minden a lehető legnagyobb rendben - mosolyodok el szélesen, örömömben szinte ugrálva, miközben elindulunk a terem felé.

Őszintén megmondva, még most sem hiszem el, hogy sikerült megbocsátania az idősebbnek. A hétvégém valami borzalmasan telt el, s ha vasárnap nem jönnek át hozzám a barátaim, akkor biztosan én sem jövök be az egyetemre hétfőn. Mikor aznap feltűnt, hogy Minho hiányzik, azonnal az a magyarázat jutott eszembe, hogy látni sem bír, ezért inkább még az óráit is kihagyja. A fiúk próbáltak nyugtatni, a legpozitívabban hozzáállni a dolgokhoz, de egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a csalódott tekintetét. Iszonyatosan megbántam azt, amit csináltam, sosem lett volna szabad ilyenhez folyamodnom. Nem a világ legnagyobb hibáját követtem el, mégis úgy érzem, hiszen tudom, hogy milyen nehezen bízik meg Minho bárkiben is és én ezt teljesen kijátszottam. Azt hittem, hogy örökre elveszítem.

Tegnap azonban olyan dolog történt, amire ezekben a napokban álmomban sem mertem gondolni. Már azt is furcsálltam, mikor a délelőtt folyamán találkoztunk és rám mosolygott, azonban a délután még nagyobb meglepetés volt számomra. Amikor beszálltam az autójába nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy most leszid, megaláz és készül darabokra törni a szívem. Hiába tudtam, hogy ilyenekre sose lenne képes, mégis a pesszimizmus teljesen átvette fölöttem az irányítást az elmúlt napokban és nem engedte gondolataimat a jó irányba fordulni.

Ennek ellenére mégis a lehető legjobb dolog történt. Sikerült mindent megbeszélni, elfogadta bocsánatkérésemet és a későbbiekben, az este folyamán még viccelődött is a témával. Persze továbbá is éreztem a hangjában egy kis gúnyt, közeledése is néha erőltetettnek tűnt, de félve, hogy ezt már csak bebeszélem magamnak, nem mertem szóvá tenni. Reggel, immáron harmadjára volt alkalmam Minho karjai közt ébredni és ettől nem is lehettem volna boldogabb. Szívem szerint a mai előadásokat kihagyva maradtam volna ágyban vele, hogy egész nap csak ölelgessem és folytathassam bocsánatkéréseim sorozatát. Sajnos ez most nem volt lehetséges, már csak azért sem, mert hamarosan megkezdődnek a vizsgák és ilyenkor egyáltalán nem tanácsos hiányozni még egy percet sem.

- Oh, Jisungie boldog - ül le mellém Jeongin már az ebédszünetben, mire mosolyom csak még szélesebb lesz. - Mi ez a nagy öröm végre?

- Tegnap sikerült mindent megbeszélnem Minhoval és nála is aludtam - mondom, s érzem, ahogy arcom kissé pirosabbá válik zavaromban. Fura erről beszélni, nagyon fura.

- Nagyon örülök ennek, Sungie - mondja Seungmin, mire In is helyeselve bólogat.

- Én is nagyon - mosolyodok el szélesen. - El sem bírom képzelni, hogy miért volt képes ilyen egyszerűen megbocsátani. Mármint, érzem rajta, hogy még kissé távolságtartó, hiába aludtunk együtt és beszélgettünk nagyon sokat.

- Miből gondolod akkor, hogy távolságtartó? - kérdezi Jeongin kíváncsian.

- Néha olyan erőltetettnek tűnt a közeledése és azokat a témákat, amiről mesélt üzenetben nem hozta fel.

- Lehet, hogy arra még amúgy sem állna készen így szemtől szemben beszélni - mondja azonnal a logikus magyarázatot Felix. - Ne gondolj mindent túl, Sungie - borzolja össze a hajamat, majd tovább folytatjuk a beszélgetést immáron a vizsgákról, ami miatt mindannyian stresszesek vagyunk, mikor egyszer csak nagy nevetések közepette szinte kivágódik a bejárati ajtó és a másodéves fiúk lépnek be rajta. Amint észrevesznek minket, rögtön felénk veszik az irányt, Changbin egy puszival köszönti párját, míg Chan megöleli Jeongint és Minho is hasonlóan cselekszik velem. Hyunjin eközben megrendeli barátai kedvenc italait, de pár perc elteltével már ő is helyet foglal asztalunknál.

- Mi lenne, ha pénteken tartanánk egy kisebb bulit? - kérdezi Hyunjin, mikor egy pillanatra mindenki csendbe marad. Értetlenül pislogunk rá, hiszen jövőhét után hivatalosan is megkezdődik a vizsgaidőszak és nem most kellene bulizni már. - Ne nézzetek már így! - fújja fel arcát, karjait is összefonva. - Mind tudjuk, hogy az évzáró buli nem volt tökéletes senki számára és bepótolhatnánk, de csak így nyolcan - magyarázza meg, mire mindenki helyesel, azonban én csak lehajtva fejem dőlök hátra székemben. Hirtelen borzalmasan kezdem el érezni magam, hiszen úgy érzem, az én hibám, hogy senkinek sem telt felhőtlenül az év utolsó egyetemi partija. Hiába tudom, hogy Hyunjin egy percig sem szánta ezt sértésnek és semmi rosszindulat nem volt hangjában sem, sőt talán jót is akart ezzel, mégis nem tehetek róla, sikerült magamra venni. A többiek már lelkesen kezdenek el szervezkedni, azon gondolkozva, hogy kinél lenne a legalkalmasabb megtartani, de én továbbá is csak csendben ülök. A mellettem ülő idősebbnek ez feltűnhetett, hiszen egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy az asztalon pihenő kezemet megfogja és összekulcsolva ujjainkat helyezi combjára. Minho felé fordulva méregetem őt meglepetten, s mivel a többiek egyáltalán nem figyelnek most ránk, hangerejét kissé lejjebb véve kezd el beszélni hozzám.

- Nem rád értette, Sung - kezdi el cirógatni hüvelykujjával kézfejemet. - Nem a te hibád, hogy az a buli nem sült el jól, okés?

- Oké - válaszolom egy kis gondolkozás után, mire széles mosollyal húzza közelebb székét és karol át engem. Erre persze már a többiek is felfigyelnek, s jelenleg hat kíváncsi szempár pislog ránk, minek hatására muszáj zavaromban lehajtani fejemet.

- Csináljatok képet, ha ennyire nézelődni akartok, tovább tart - mosolyodik el Minho kissé gúnyosan, szemeit is megforgatva, mire a többiek felnevetnek.