- Hányszor kell még elmondanom, hogy hagyd abba a bocsánatkérést? - förmed rám Minho csütörtök délután, mikor az ágyamon ülve próbálunk tanulni, azonban valamiért nagyon rossz érzésem van vele kapcsolatban és úgy gondoltam, velem lehet a baja. Többször is kérdeztem mi a problémája a mai napon, hiszen tegnap délután mikor elköszönt tőlem még minden rendben volt és mivel az este folyamán nem beszéltünk, el sem tudom képzelni, hogy mi történhetett. Reggel alapból késve érkezett a házam elé, ami meglepő volt, de nem tettem szóvá. Azonban sem egy szia, sem egy ölelés nem volt és mikor megérkeztünk az egyetemhez, megvárta míg kiszálltam és el is sietett. Azután akárhányszor próbáltam keresni, beszélni hozzá az ebédidő alatt, nem válaszolt, sőt úgy tett, mintha ott sem lennék. Nyilván nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy valami miatt most újra előtörtek benne a rossz érzések velem kapcsolatban és muszáj vagyok kifejezni sajnálatomat. - Elmondtam már, hogy nem veled van a bajom. Nem tudod megérteni? - kérdezi gúnyosan és egyben idegesen, amin nagyon meglepődök, hiszen utoljára péntek este szólt így hozzám, amikor kiderült az igazság. Nem válaszolok neki semmit, csak elfordítva fejemet szentelem figyelmemet újra az előttem pihenő könyvnek. Az idősebb sóhajt egyet, majd kissé helyezkedik, s érzem ahogy mögém ül, azonnal át is karolva karjaival és lábaival egyaránt. Testem megfeszül, bár ő ezt próbálva leküzdeni húz közelebb magához és fektet el szinte magán, hátamat teljesen mellkasához szorítva. Nem szólal meg percekig, de vállamon támasztott álla miatt érzem, ahogy mélyeket lélegzik, ezért kezeimet övéire helyezve simogatom meg finoman.

- Mi a baj, Minho? - szólalok meg halkan, kissé félve feltéve kérdésemet, mire ismét csak nagyot sóhajt.

- Tényleg nem veled van bajom, Jisung és sajnálom, hogy egész nap így viselkedtem veled - kezd bele óvatosan és teljesen érezhető hangjában a megbánás. - Emlékszel, amit üzenetben meséltem neked a családomról? - kérdezi normális, szinte már érzelemmentes hangnemben. Először rávágnám, hogy miről beszél, hiszen mi nem is beszéltünk üzenetben soha, de aztán eszembe jut rögtön, hogy dehogynem. Egy pillanat alatt önt el a szégyenérzet, de nem hagyom, hogy átvegye az uralmat, így csak bólintok. - Tegnap este az apámnak csúfolt ember megjelent a kapunk előtt, mondván hogy újra fel akarja velem venni a kapcsolatot és hiányzok neki.

- Komolyan? - kérdezem hitetlenül és azonnal meg is fordulok karjai között, minek következtében szinte az ölében foglalok helyet, de jelenleg ez érdekel a legkevésbé.

- Igen - bólint, miközben kezeit derekamra helyezi, lágyan simogatva a pólómon keresztül bőrömet. - Anya ki se jött a házból, nem volt hajlandó látni őt. Én se akartam, de azt mondta, hogy addig nem megy el, míg nem beszélek vele és képes napokig ott állni akár - forgatja meg szemeit hirtelen az idősebb, mire én csak tincsei közé vezetve ujjaimat kezdem cirógatni. - Hiába pofáztam neki egy órán keresztül, hogy nem akarok vele találkozni, de még beszélni sem, nem értette meg azzal a maradék agyával. Elkezdett azzal fenyegetőzni, hogy akkor nem fog pénzt küldeni. Nevetséges volt, kötelező küldenie, hiszen ha nem teszi meg, akkor bűnt követ el. Pont engem akar a joggal kijátszani, aki ezt tanulja - kacag fel egy pillanatra és én is elmosolyodom. - Lényeg az, hogy végül sikerült elküldenem onnan, de azért nem volt túl jó élmény.

- Elhiszem - mondom szomorúan. - De mégis miért jelent meg most? Mióta is nem találkoztál vele?

- Igazából 16 voltam mikor én megszakítottam vele minden kapcsolatot, viszont a gimis ballagásomra eljött. Akkor találkoztam vele utoljára, szóval nagyjából két éve - válaszol és nekem szemeim kitágulnak. Ekkor jut eszembe szinte minden, amit elmesélt üzeneteken keresztül. Egészen attól, hogy az apja az anyukája unokatestvérével állt össze odáig, hogy mit kellett átélnie Minhonak olyan fiatalon, amikor én a legjobb tinédzser éveimet töltöttem. Ennek hatására ezúttal rendesen ölébe ülve, lábamat átlendítve ölén foglalok helyet, nyakát szorosan átkarolva, teljesen hozzá simulva. - Miért érzem úgy, hogy most tudatosult benned, hogy mi is történt akkor? - kuncog fel szomorúan, azonban én nem tudok így tenni. Továbbá is csak a lehető legszorosabban ölelem magamhoz, s esküszöm, hogy a sírás kerülget, hiába nem én vagyok az, akit vigasztalni kellene.

- Borzalmas dolgokon mentél keresztül - suttogom, mire ő csak felsóhajt és végre ő is normálisan derekam köre fonja karjait.

- Igen, van néhány rossz élményem - horkant fel, majd percekig maradva ugyanebben a pozícióban próbálom tudatosítani benne, hogy mostmár nincs egyedül, eddig sem volt igaz, de mostmár én is itt vagyok neki. Ismét bocsánatot kértem, mire már csak gyengén megütötte hátamat és megígértem neki, hogy mindig mellette leszek és bármikor beszélhet velem bármiről. Talán már tíz perc is eltelt, amikor kissé elhúzódtam tőle, viszont nem túl messze. Karjai szorításából nem engedett, én is tovább folytattam hajának cirógatását, s orrunk hegye szinte összeért. - Megcsókolhatlak, Sung?