- Minho? - szólal meg halkan Jisung, fejét lehajtva tartva, mikor én is beszállok az autóba. - Ha veszekedni akarsz vagy bántani, akkor kérlek inkább hadd menjek el - mondja halkan, nagyot nyelve, mire én meglepetten nézek rá. Kezemmel elvéve tőle táskáját dobom a hátsó ülésre, majd megemelve fejét érem el, hogy rám nézzen. Szemei továbbá is könnyben vannak, mire szívem szerint elfordulnék, de csak arcára simítom tenyeremet.

- Hogy tudnálak bántani, Sung? - kérdezem tőle halkan, mire összeszorítja szemeit, s ennek következtében sikerül legördülnie egy-egy könnycseppnek, azonban rögtön le is törlöm azokat. - Ne sírj, nincsen semmi baj - mosolyodok el halványan. - Menjünk el hozzám, megbeszéljük a dolgokat.

Nem válaszol már Jisung, csak maga elé mered. Nem tudok jelenleg kiolvasni tekintetéből semmit, ezért csak elindulok hazafelé. Valóban szörnyen van, igaza volt a többieknek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megviseli, hiszen elmondtam neki is, hogy csak adjon egy kis időt! Bár lehet, hogy ez sokkal később történik meg, ha a srácok nem jönnek át hozzám tegnap és teszik helyre a dolgokat. Sokkal makacsabb vagyok ennél, valószínűleg megvártam volna, míg szinte könyörögve kér majd bocsánatot, de ezt nem tehetem. Kedvelem őt, őszintén megkedveltem és nem hagyom, hogy az egész elmenjen egy ilyen kis butaság miatt. Bár kihasználva érzem magam továbbá is, de legfőképp átverve, néhány hét vagy hónap múlva már remélhetőleg emlékezni sem fogok a történtekre.

Amint megérkezünk a házhoz, mosolyogva veszem tudomásul, hogy anya még nem tartózkodik itthon. Megvárom, míg utánam Jisung is kiszáll, majd az ajtót kinyitva engedem előre a fiatalabbat. Mivel nem járt meg nálunk, ezért gyorsan eligazítva vezetem a szobámba. Az ágyamon foglalok helyet, viszont ő továbbá is csak bizonytalanul álldogál, ezért megpaskolva mellettem a helyet invitálom oda. Talán több perc is eltelik, mire végre leül mellém és ekkor én azonnal el is fekszem az ágyon, magammal húzva őt is. Tisztán érzem, hogy minden izma be van feszülve, nem tudja, mit tehetne. Közelebb húzva magamhoz nyomom fejét mellkasomra, majd mikor végre karjával átöleli derekamat, haját kezdem el simogatni.

- Továbbá is haragszom rád, Jisung - kezdek beszélni, s szavaim hatására megmarkolja kezével pulcsimat. - Azonban tegnap itt voltak a srácok és volt egy hosszú beszélgetésünk erről az egészről - folytatom, miközben továbbá is cirógatom tincseit. - Elég hülyén reagáltam le igazából az egészet, nem akartalak ennyire megbántani. Viszont nagyon dühös voltam akkor, miután hazaértem rájöttem, hogy valamilyen szinten örülhetnék is, hiszen jobb, hogy veled osztottam meg ilyen dolgokat és nem egy teljesen ismeretlen emberrel. Rosszul esett ez az egész, jobb lett volna, ha elmondod az elején már vagy legalább mikor elkezdtünk jóban lenni - sóhajtok fel, s bár lenne még mit mondanom, a fiatalabb közbe vág.

- Annyira sajnálom, Minho - mondja és azt is meghallom, hogy szipogni kezd, mire mindkét karommal átölelve húzom magamhoz még közelebb. - Nem érdemlem ezt most meg, miért vagy ilyen kedves?

- Megkedveltelek, Jisung - jelentem ki egyszerűen. - És nem hagyhatom, hogy ez a kis butaság, amit tettél, elrontsa az egészet, mivel erősen gyanítom, hogy te is kedvelsz engem.

- Jól sejtetted - mondja olyan halkan, hogy alig hallom meg, azonban szerencsére tisztán értve mindkét szavát mosolyodok el boldogan. - Akkor ez azt jelenti, hogy kapok még egy esélyt? - kérdi félve, miközben megemelkedve rólam támasztja meg állát mellkasomon.

- Nincs több titok, se hazugság, se ismeretlenül írogatás - simítom meg arcát, utolsó feltételemnél megforgatva mellé szemeit, mosollyal arcomon.

- Semmi ilyesmi, soha többet! - ért egyet azonnal, hevesen bólogatva, mire csak halkan felnevetve ölelem magamhoz a fiatalabb fiút. Ő is szorosan körém fonja karjait, arcát nyakamhoz fúrva, szinte teljesen rám feküdve. - Köszönöm, Minho! Ígérem, hogy soha többet nem csinálok semmi ilyesmit és hidd el kérlek, hogy azokat a dolgokat senkinek sem mondtam el és nem is áll szándékomban.

- Elhiszem, Sung - mosolyodok el, majd amint kicsit lejjebb csúszik, felülök az ágyon. - Mi lenne, ha ma itt aludnál? Néznénk valami filmet, rendelhetünk kaját vagy anya csinál majd valamit, ha kell, holnap pedig megyünk innen az egyetemre - ajánlom fel neki.

- Anyukád itthon lesz? - kérdi nagyra nyílt szemekkel, s ha jól látom, el is pirul, mire én csak halkan felkuncogok.

- Igen, de nem fog megenni, ne aggódj - mondom neki viccelődve, mire csak kinyújtja rám nyelvét.

- Húzd vissza, mert leharapom - jelentem ki egyszerűen, mire szinte lángba borul arca, majd óvatosan összezárva ajkait rúg bele lábamba. - Ezt érdemlem? - kérdezem meglepődve, drámaian szívemhez kapva, mire csak felnevet.

- Köszönöm mégegyszer és nagyon sajnálom - mondja hirtelen, mire én csak megingatva fejemet kúszok hozzá közelebb.

- Nincs mit köszönni - puszilom meg homlokát, majd elhúzódva helyezem magam kényelembe, elfeküdve az ágyamon. - És ne hozd fel mindig, mert akkor sose fogjuk elfelejteni - mondom neki, mire csak bólintva ért egyet, majd telefonját elővéve értesíti szüleit, hogy ma nem tölti otthon az éjszakát. A hívás után újra kitárva karjaimat várom, hogy összebújhassunk, s mikor végre közelebb mászik hozzám, fejét mellkasomra hajtva, karjával és lábával teljesen magához láncolva kényelmesedik el, elkezdünk keresni egy filmet.