- Úristen! Ezt meg kell mutatnunk a többieknek is majd, Minho! Nagyon jó film volt! - magyarázom lelkesen, mikor már csak a szereplők listája pörög végig a képernyőn. Az idősebb továbbá is csak meglepetten pislog maga elé, hiszen a végén történt fordulatra egyikünk sem igazán számított, hiába mondtam már az elején, hogy nekem az a pasas gyanús!

- Ha sikerül rendezni a dolgokat, akkor mindenképp megnézzük velük is mégegyszer - mosolyodik el percek elteltével, mikor végre magához tér a film okozta sokkból. Karját elvéve derekamról nyújtózik egy nagyot, miközben egy ásítás is elhagyja ajkait és esküszöm jelenleg úgy néz ki, mint egy édes kismacska. Kedvem támad szeretgetni, csak babusgatni és simogatni, mígnem addig bújik hozzám, hogy már egy papírlap se férne be közénk, azonban ezek egyelőre álmok maradnak. Felállva a kanapéról ismétlem meg az ő előző mozdulatait, majd miután minden csontomat képes vagyok újra érezni, visszaülök mellé. Telefonját elővéve kezdi el nézegetni az értesítéseit, majd hirtelen mintha eszébe jutna valami csillannak fel szemei. - Megígértem az egyik barátomnak, hogy megmutatlak neki, szóval csinálhatnánk egy képet, ha nem bánod.

- Nekem okés - mosolyodok el szélesen, majd mikor kissé arrébb csúszik, akkor mögé ülve helyezem államat vállára és várom, hogy megcsinálja azt a bizonyos képet, amit később valószínűleg én fogok megkapni. - Jó lett?

- Gyönyörű vagy, Jisung - mondja halkan, miközben a képet tanulmányozza. - Igen, tökéletes lett.

- Akkor jó - ülök vissza eredeti helyemre, azonban most teljes testemmel felé fordulva, lábaimat törökülésbe húzva. - Köszönöm egyébként, te is jól nézel ki nagyon - erőszakolom ki magamból nagynehezen a szavakat, hiába a teljes igazságot tükrözi. Minho erre csak felkapja fejét, majd fogait megvillantva vigyorodik el, miközben telefonját az előttünk levő dohányzóasztalra helyezi vissza.

- Aranyos vagy - támaszkodik meg könyökével a kanapé támláján, szintén teljesen felém fordulva. Szavai hatására csak zavaromat legyőzve, szinte észrevétlenül mosolyodok el, és hajtom le fejemet, viszont ő ezt azonnal meggátolja, ahogyan másik kezével állam alá nyúlva emeli meg fejemet, hogy újra egy szintben lehessen arcunk. - Miért akarsz ennyire segíteni nekem, Jisung?

- Tessék? - kérdezek vissza hirtelen, hiszen az előző kijelentését még mindig nem sikerült igazán feldolgoznom, ezért fogalmam sincsen, hogy pontosan mire gondol jelenleg.

- Csak azért, mert Chan megkért rá vagy magadtól is eszedbe jutott volna?

- Chan nem arra kért engem konkrétan, hogy segítsek nektek kibékülni. Ő azt akarta, hogy legyen melletted valaki, mert hiába gondolod azt, hogy neked most a magány a legjobb, elmondása szerint nem így van. Egyébként már régebben is terveztem úgymond barátkozni veled, csak nem tudom... - nevetek fel halkan egy pillanatra - nem igazán mertem közeledni és nem is tudtam, hogyan kellene. Teljesen abban a hitben voltam, hogy utálsz.

- A srácokkal nagyon előítéletesek voltunk voltunk veletek szemben - sóhajt fel, száját félrehúzva, miközben eddig állam alatt pihenő ujjait lassan végvezeti nyakamon és tarkómon megállva kezdi simogatni hajamat. - Nagyon sok olyan csaj, bár leginkább srác, érkezett most, akik azt hiszik magukról, hogy a világ urai. Egy cseppnyi tisztelet nem szorult beléjük, de nemhogy az idősebb diáktársaik felé, a tanárokhoz sem. Sosem bírtam elviselni, ha valaki nem megfelelő tisztelettel beszél egy tanárral, oktatóval. Ez nagyban azért van, mert anyukám tanár - magyarázza, én pedig érzem, ahogy egyrészt cirógatása miatt, másrészt pedig a tudat miatt, hogy kezd nekem megnyílni és beszél a magánéletéről, egyre jobban kedvelem őt meg. - Volt néhány alkalom, amikor anyának is beszólt egy-két tanítványa és annyira rosszul érezte magát, hogy sírt. Olyankor mindig iszonyat rosszul éreztem magam, pláne amikor még kisebb voltam és tehetetlen ezügyben. Akárhányszor valaki nem éppen a legszebb hangnemben szól egy tanárhoz, úgy, hogy ő igazából semmit nem is tett az illető ellen, mindig eszembe jut anya csalódott tekintete és elképzelem, hogy az az adott tanár is ennyire rosszul érezheti magát és lehet, az ő gyerekeinek is végig kell néznie, ahogy az édesanyjuk sír egy diákja hozzászólása miatt - fejezi be halkan, mire én nem tudok mást tenni, csak közelebb csúszva hozzá fonom karjaimat nyaka köré és ölelem meg.

- Soha nem hallottam még így vélekedni erről senkit, Minho. Csodálatos vagy, komolyan mondom! - mondom izgatottan, mégis hangomat kissé visszafogva, hiszen ajkaim szinte füle mellett pihennek és eszembe sincsen megsüketíteni. Pár másodperc elteltével érzem, ahogy karjai derekam köré fonódnak, s olyan szorosan húz egyre közelebb, mintha magához akarna láncolni. Van egy bizonyos érzésem, hogy ez nem éppen az előbb mesélt történet miatt van, hanem más is lapul még ott, de úgy döntök, hogy nem kérdezek rá, nem firtatom. Ha akar, akkor mesél ő magától. Ezért csak én is a lehető legközelebb húzódva hozzá ölelem magamhoz szorosan még nagyon sok ideig, a kanapén, teljes csendbe burkolózva.

vélemények?🥺🥺