Ahogy vége az előadásnak, kivételesen azt kívánom, bárcsak tovább tartana. Péntek délután mindig a másodperceket számlálom, hogy mikor lesz már vége és lesz alkalmam elindulni haza, azonban most egyáltalán nem így vagyok ezzel. Szívem szerint képes lennék még órák hosszat eltölteni a padban, csakhogy megkíméljem magam a találkozótól. Nem arról van szó, hogy ne lennék izgatott és nem akarnám. Talán az a baj, hogy már éppen túlságosan is régóta várom ezt az alkalmat és most olyan hirtelen érkezett el, hogy ötletem sincsen, hogyan kellene ehhez viszonyulnom. Legjobb ötletem szerint blokkolnám a számát telefonomon, hogy megszakítsam a kapcsolatot vele a képernyőn keresztül, viszont ha valami rosszul sül el az elő világban, akkor ott még mindig van esélyem közelebb kerülni hozzá.

Már egyedül vagyok a teremben és csak ekkor kapok észhez, hiszen Minhonak biztosan feltűnt, hogy már mindenki elhagyta az épületet. Nem akarom kérdések között hagyni, így is sikerült már ma egy elég kellemetlen kérdést feltennem neki, mire felkapta a vizet és eszembe sincsen megismételni a helyzetet. Gyorsan elrakom a tollam és a jegyzetfüzetemet is, majd táskámat a hátamra kapva indulok el. Ahogy kilépek a bejáraton azonnal feltűnik Minho, amint a padon ülve telefonozik és valószínűleg rám vár. Erőt véve magamon, nagy adag levegő kifújása után elindulok felé, majd mikor odaérek, csak várom, hogy észrevegyen.

- Már azt hittem kiszöktél a hátsó kijáraton - jegyzi meg nevetve, mikor felpillant rám. - Már percek óta mindenki kijött.

- Csak éppen hívott anya és elintéztem még bent - találom ki gyorsan a leghülyébb kifogást, mire ő csak bólint, majd feláll eddigi helyéről és várakozva pillant rám. - Merre szeretnél menni?

- Még az étteremben említetted, hogy kölcsönadod a jegyzeteid, szóval akkor mehetnénk hozzátok, ha nem zavarok - magyarázza, s nekem azonnal vörös színben pompázik az arcom, de mikor eszembe jut, hogy a szüleim otthon sincsenek, és édes kettesben leszünk az egész házban, kínomban még majdnem fel is nyöszörgök.

- Mehetünk, nem zavarsz senkit, mert egyedül vagyok - mondom pár pillanat elteltével, mikor sikerült legyőznöm zavaromat.

- Egyedül laksz? - kérdezi, miközben már elindulunk a házunk felé. Szerencsére nem lakom túl messze, talán egy tizenöt perc séta összesen és bár busszal is megtehetnénk ezt a távolságot, nincs rossz idő és nem sürget minket semmi sehova, ezért egy kis séta nem fog megártani.

- Dehogy. Anyuékkal lakom még mindig, bár van már egy kisebb lakásom egy társasházban, de kényelmesebb még velük egyelőre - válaszolom neki, mire csak hümmög, majd mintha gondolkozni kezdene húzza félre száját.

- Én anyával lakom - mondja, mire hirtelen majdnem rávágom, hogy tudom, de szerencsére időben eszembe jut, hogy ezt az információt nem velem osztotta meg tudomása szerint. - Apám néhány évvel ezelőtt ment el.

- Sajnálom - préselem ki halkan ajkaim közül ezt az egy szót, mivel fogalmam sincsen mennyire érinti rosszul ez a téma.

- Ne sajnáld, őszintén megmondva, azóta sokkal jobb az életem nekem is és anyának is. Szóval nincs mit sajnálni, csak az eleje volt nehéz - magyarázza kissé lassan, s valamiért van egy érzésem, hogy nehezen nyílik meg ezzel kapcsolatban, ezért azonnal széles mosoly akar kerülni arcomra, amiért nekem beszélni kezdett erről, azonban sikerül időben megakadályoznom, hiszen ez nem épp egy olyan téma, ami nagyon vidám lehet. - Neked jó kapcsolatod van a szüleiddel gondolom.

- Igen, jól megvagyok velük. Apa üzletember, ezért sokat dolgozik, de mindig is szakított időt a családra. Anyának tavaly sajnos volt egy kis problémája a munkahelyén, ezért eljött onnan, viszont azóta apának segít be a dolgaival és most ő is vele utazott Japánba pár napra - mesélek neki a családomról, persze az aggodalom ott marad bennem, hogy mennyire is érintheti őt rosszul a téma. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni. - Megjöttünk - mondom neki, mikor végre megérkezünk a házunk elé, majd a kapukódot beütve engedem fel őt az udvarra és néhány másodperc elteltével már a bejárati ajtót nyitom ki előtte, s engedem be magam előtt.