- Leülhetek? - kérdezi meg Minho újra, mire végre erőt véve magamon erőszakolom ki magamból azt az egy szerencsétlen szót.

- Igen.

- Oké - mondja, majd helyet foglal velem szembe és könyökét az asztalon támasztva, állát tenyerébe helyezve tanulmányozni kezd engem, mire én csak megköszörülöm a torkomat zavaromban, s lehajtom fejemet. - Chan azt akarta, hogy beszélj velem, nem?

- Mi? - kapom rá tekintetem, mikor néhány perc elteltével meghallom kérdését. - Honnan veszed ezt?

- Itt ült, engem nézett, aztán magyarázott neked, majd újra rám nézett és elmentek. Nem nehéz kitalálni - magyarázza egyik szemöldökét felhúzva kissé, büszke mosollyal arcán.

- Jó megfigyelő vagy - jegyzem meg, mire csak felnevet, majd a könyvet elvéve előlem nézi meg a borítóját.

- Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában - olvassa fel a címet hangosan, mire csak hümmögve válaszolok. - Kötelező?

- Majd jövőre lesz elvileg az, de érdekelt - mosolyodok el halványan, mire neki értetlenség ül ki arcára.

- Nekem ez kötelező idén? - kérdezi meglepetten, mire muszáj felkuncognom.

- Könnyen meglehet, Minho - helyeslem neki, mire csak sóhajtva dől hátra. - Én már lassan a végére érek és csináltam hozzá jegyzetet, ha gondolod kölcsönadhatom.

- Komolyan? - csillannak fel szemei, majd mikor bólintok csak tapsol párat. Aranyos.

- Persze - mosolyodok el kedvesen, mire csak fejét előre hajtva köszöni meg, majd feláll helyéről, s egy pillanatra azt hiszem, hogy itt hagy, de mikor dolgait nem veszi magához és a pulthoz sétál, a megnyugvás helyett mégis idegesség lesz úrra rajtam. Úgy látom ismét rendel magának egy kávét, mire én szinte már azon gondolkozok, hogy szó nélkül kifutok az épületből és hazáig meg sem állok. Most ő komolyan velem akar időt tölteni?

- Van még órád? - kérdezi kíváncsian, mikor visszaül velem szembe a kért italával, amit ha jól megfigyelek, akkor egy jeges kávé.

- Még lesz egy előadásom körülbelül egy óra múlva - válaszolom neki hatalmas zavarom közepette, mire csak hümmögni kezd, mintha gondolkozna valamin. - Miért? Neked?

- Én már végeztem mára. Channal volt az utolsó előadásom - feleli, mire én csak bólintok párat, majd a könyvet visszakérve rakom el táskámba és iszogatom tovább az italomat csendben, Minho társaságában. - Ha megvárlak, van kedved eljönni valahova? Vagy akár ideadhatod a jegyzeteidet is - szólal meg az idősebb, mire én szó szerint félrenyelem a kávémat és csak köhögve, kiporosodott arccal pislogok rá.

- Miért? - szökik ki ajkaimon ez az egy szó, mielőtt átgondolhatnám és ő pár pillanatig értetlenül pislog, majd csak sóhajtva egyet megforgatja szemeit és fel is áll helyéről.

- Tudod, csak meg akartalak kicsit közelebbről ismerni, ha már együtt aludtunk és igazából valószínűleg mindenki más utál körülöttem, de ezek szerint félreérthettem néhány dolgot - magyarázza dühösen, bár inkább csalódottan, viszont mikor már el is indulna feleszmélek és karja után kapva állítom meg, majd óvatosan visszahúzom a székhez.

- Ne haragudj! Eddig nem beszéltünk, nem próbáltál velem barátkozni, csak ezért kérdeztem. Persze, hogy meg akarlak ismerni én is! - mondom neki utolsó mondatomat lelkesen, hatalmas vigyorral arcomon, mire elmosolyodik halványan. - Egyébként biztosíthatlak, hogy senki nem utál.

- Erősen kétlem - forgatja meg szemeit, miközben újra elkényelmesedik. - Nem hiszem, hogy valaha újra beszélek majd a srácokkal.

- Ne mondj ilyet, Minho! - szólok rá, mire érdeklődve néz rám. - Nem tudom mi ez az egész, én annyit tudok, hogy Chan mit mondott neked. Hidd el, hogy nekünk semmit nem mondtak el, ezért elég tanácstalan vagyok, viszont azt biztosra mondhatom, hogy nem utálnak és igenis hiányzol nekik!

- Jézusom, szinte pontosan ugyanolyan vagy, mint az egyik internetes barátom! - nevet fel, mire nekem mosolyom arcomra vagy, azonban próbálva leplezni idegességemet, én is felkacagok halkan.

- Legalább jó értelemben?

- Igen - halkul el nevetése, de mosolya ott marad arcán. - Nagyon bírom őt, szóval mindenképpen jó értelemben.

- Visszatérve, tényleg nagyon hiányzol nekik és Chan nagyon rosszul érzi magát - hárítok, amilyen gyorsan csak lehet, hiszen semmiképp sem akarok az állítólagos internetes barátjáról beszélni, aki történetesen én vagyok.

- Én is rosszul érzem magam. Ez érdekel valakit? - kérdez vissza kissé gúnyosan, mire muszáj felsóhajtanom. Tudom, pontosan tudom, hogy milyen rosszul érzi magát, mennyire maga alatt van, hiszen napok óta nekem meséli el! Mégis, muszáj eljátszanom a tudatlant.

- Igen, Minho, érdekel. Mindenkit érdekel. Hyunjinékat érdekli a legfőképp, de ugyanúgy aggódnak érted Felixék is és... én is - halkulok el mondandóm végére, de sikerül elérnem, hogy elmosolyodjon, mégha szomorúan is teszi ezt meg.

- Tudod Jisung, ez bonyolult - sóhajt fel hangosan, ahogy hajába túr mindkét kezével, s ha nem egy ilyen komoly témáról, problémáról lenne szó, biztos elolvadnék a látványtól. - Vannak dolgok, amiket te és a barátaid nem tudtok rólam, ezért nem érthetitek teljesen és csak annyit láttok, hogy nem beszélek a srácokkal. Sajnos ez sokkal komplikáltabb. Többször is volt már ilyen kisebb összetűzésünk, amikor csináltam valami baromságot. Olyankor mindig elvonulok, pár napig gondolkozok, aztán bocsánatot kérek tőlük és minden folytatódik ugyanúgy. Most valamiért másképp hatott ez rám, talán az alkohol téma miatt vagy mert túl stresszes vagyok mostanában alapból, nem tudom. A lényeg, hogy jelenleg nem tudnék eléjük állni, pláne nem Chan elé.

- Gondoltam, hogy többről van szó, de ezt tényleg meg kellene beszélni. Már négy nap telt el és furcsa, hogy nem lógtok folyamatosan egymáson - kuncogok fel halkan, mire végre Minho arcára is őszinte mosoly kerül.

- Ne hidd, hogy nekem nem hiányoznak.

- Egy percig sem gondoltam azt - rázom meg fejemet. - Ha más nem, ott van a buli jövőhéten, tökéletes alkalom megbeszélni.

- Nem tudom, hogy elmenjek-e - húzza félre száját.

- Mindenképp el kellene menned szerintem!

- Rendben, Jisung. Addig még van egy hét, meglátjuk, mi fog történni addig. Ha semmi rossz, akkor elmegyek, de van egy feltételem! - emeli fel mutatóujját, ahogy szinte ördögi mosollyal vigyorog rám. - Neked is jönnöd kell, és ott leszel mellettem - mondja ki egyszerűen, s talán kérése első részével nem is lenne nagy probléma, azonban a második felét nem igazán értem. Egyszerre jövök zavarba és járok örömtáncot, miközben szívem hevesen kezd el verni mellkasom mélyén, s egyszerűen képtelen vagyok szavakkal válaszolni, ezért csak szégyenlős mosolyt varázsolva arcomra bólogatok. - Remek!

továbbá is úgy érzem, hogy gyorsan halad a sztori, attól függetlenül, hogy ez már 20. rész és még csak most kezdenek "barátkozni", az egyik könyvem pedig összesen 20 rész🤡
légyszi hagyjatok valami kommentet, mit gondoltok?🥺