𝐦𝐢𝐧𝐡𝐨

- Hova ilyen sietősen? - szól utánam Chan, mikor már a parkolóban dobom be minden cuccomat a hátsóülésre.

- El kell mennem a kórházba Minaért - felelem neki, s már nyitom is a kocsim ajtaját, hogy el tudjak indulni, azonban barátom becsapva előttem fordít maga felé idegesen. Értetlenül nézek rá, miközben újra megpróbálom kinyitni az ajtót, viszont ő tenyerét ráfektetve esélyt sem ad erre. - Mi bajod?

- Mi bajom? - kérdez vissza szarkasztikusan, mire csak bólintok. Felhorkant, majd pár másodperc elteltével az ajtó felé bök ujjával. Pont akkor lép ki az épületből Jisung, barátaival együtt. Felém pillant egy pillanatra talán, de Felix azonnal karon ragadva húzza el őt. - Nem ő a párod? - kérdezi érdeklődve, ironizálva.

- Hát jelenleg nem éppen úgy viselkedik - forgatom meg szemeimet, mire Chan akkorát üt kezével autómra, hogy megrezdülve kapom oda fejem, nehogy baja legyen.

- Ő nem viselkedik úgy? - kiált rám dühösen, miközben én nagyra tágult szemekkel figyelem őt. - Az elmúlt egy hónapban csak Mina így, Mina úgy. Mikor vitted Jisungot, a párodat, a szerelmedet utoljára haza? Mikor voltál nála utoljára? - teszi fel kérdéseit, viszont tudom, hogy választ nem vár rá. Rosszabbul járnék, ha felelnék neki. - Elmondanám neked, hogy amikor nem tudom hanyadjára ráztad le, ő úgy sétált haza, hogy a lábát nem érezte. Hazudott neked, hogy az apja érte jön, miközben nem is tartózkodtak a városban a szülei, amit egyébként, tudomásom szerint említett neked! Mindezt azért, hogy neked ne legyen bűntudatod - magyarázza nekem mérhetetlen gúnnyal és dühvel hangjában. - Nem tudom, hogy hány estét töltött el egyedül, miközben gyűlöl egyedül lenni!

- Ti miért nem mentetek át hozzá, ha olyan jó barátok vagytok? - csattanok fel hirtelen, szavába vágva.

- Azért, mert ő azt mondta nekünk, hogy te vele leszel. Neked pedig azt mondta, hogy mi leszünk vele. Azért hazudott neked, hogy ne érezd magad rosszul. Nekünk pedig azért hazudott, hogy ne haragudjunk rád a hülyeségeid miatt! - válaszol azonnal, mire eltátva számat sóhajtok fel, ujjaimmal tincseim közé tépve. - Hol a gyűrűd? - kérdezi hirtelen, talán cseppnyi meglepettséggel hangjában, mikor feltűnik neki az ékszer hiánya ujjamon. Elszégyellve magam hajtom le fejemet, mire pólóm szegélyét megragadva nyom az autó oldalának. - Hol a gyűrűd? - kérdezi újra, szavanként tagolva. Lerázom magamról kezeit, kissé hátrébb is lökve.

- Levettem - válaszolom neki egyszerűen, mégis hangomban érezhető a megbánás.

- Levetted? - kérdez vissza hitetlenül, s az a mérhetetlen szégyen, ami egyre inkább növekszik bennem, egyedül azt éri el, hogy szemeim bekönnyesedjenek. - Megcsaltad? - szólal fel újra Chan, immáron érzelemmentes hangon, keresve tekintetem. Azonnal felkapom fejem, amint meghallom és fel is fogom kérdését, egyenesen szemeibe nézve, azonban megszólalni nem vagyok képes. Az ausztrál az előzőhöz hasonlóan, ismét megismétli kérdését, kevésbé nyugodtan.

- Soha nem csalnám meg - rázom meg fejemet, s ő felsóhajt.

- De az ígéretedet megszegted - vágja oda hozzám még, szomorú mosolyra húzva ajkait. - És egy ilyen fiúnál, ez talán még súlyosabb bűnnek számít - mondja, majd választ nem várva lép el mellettem és indul el saját autója irányába.

Szinte feltépve járművem ajtaját ülök be a kormány mögé, rögtön lenyitva a kesztyűtartót. Kivéve az előbb szóban forgó ékszert helyezem vissza ujjamra, hosszasan nézegetve. Fogalmam sincsen, hogy mi ütött belém az elmúlt időben. Egy tettemet sem tudnám megmagyarázni. Hogy tehettem ezt egy olyan ártatlan lélekkel, mint Jisung? A kormányba kapaszkodva hajtom rá fejemet, miközben behunyva szemeimet pörgetem végig magamban az elmúlt hetek történéseit. Azt, hogy hányszor utasítottam vissza a találkozást, hányszor mondtam le egy randevút, hányszor volt nem fogadott hívásom tőle az olyan éjszakákon, mikor elvileg a barátai nála aludtak, helyettem. Mindent megtett azért, még ezek után is, hogy ne legyen feszültség a társaságban és nehogy rám haragudjanak. Chan szavai a lelkemig hatoltak, miközben csak azon tudtam gondolkozni, hogy mégis hogyan voltam képes ennyire elrontani ezt a gyönyörűen induló kapcsolatot.

Telefonom csörgése hoz vissza a való életbe, minek hatására egy pillanatra megörülök, hogy Jisung az, viszont ki kell ábrándulnom, mikor megpillantom Mina nevét. A zöld kis ikonra nyomva fogadom hívását, amiben konkrétan számon kér, hogy hol vagyok már. Csak sóhajtva közlöm vele, hogy dolgom volt, de már indulok.

Útközben azonban muszáj elgondolkoznom azon, hogy Mina sosem engedte, hogy én is vele tartva meglátogassam a beteg nagymamáját, sőt még be sem kísérhettem az épületbe.