- Szórakozol velem, ugye Jisung? - kérdezi Minho dühösen, miközben hátrébb lép. Felemelve fejemet pillantok szemeibe, azonban amint meglátom csalódott tekintetét újra elkap a sírhatnék. Teszek egy lépést felé, viszont ő azzal a lendülettel hátrál újra, s emiatt megtorpanok.

- Sajnálom - szólalok meg halkan, bocsánatkérésem pedig nem vált ki belőle semmi mást, csak egy gúnyos kacagást.

- Sajnálod? - kérdez vissza hitetlenül, szinte kiabálva. - Ez mégis mire volt jó? Átvertél! Ismeretlenül írogattál nekem, miközben egyébként élőben is jóban voltunk. Felfogod te ennek a súlyát amúgy? Hogy jutott ilyen hülyeség eszedbe egyáltalán?

- Nem tudom - súgom halkan, mire csak felhorkant, majd motyogva valamit indulna el mellettem, de sikerül időben megragadnom karját, hogy megállítsam. Kíváncsian, mégis teljes megvetéssel vizslat engem, miközben karját kirántja kezem szorításából. - Hallgass meg, kérlek.

- Oh, még én tegyek szívességet neked? - forgatja meg szemeit, karjait keresztbe fonva mellkasa előtt.

- Könyörgöm, Minho - nézek fel újra szemeibe, minek hatására csak hangosan sóhajtva bólint. Próbálom összeszedni gondolataimat, hogy elmondhassam neki az igazságot, megmagyarázhassam a történteket, azonban tekintete csupán hatalmas csalódottságot sugall és ez darabokra töri a szívem. - Eszméletlenül sajnálom, hogy ezt csináltam - kezdek bele óvatosan, ujjaimmal játszadozva, próbálva meggátolni azokat a remegésben. - Amikor először írtam neked, még közel sem voltunk ilyen viszonyban. Az a kis összejövetel után volt. Mi legelőször egy héttel ezelőtt beszélgettünk normálisan, akkor kezdtünk el közelebb kerülni egymáshoz és hidd el nekem, hogy azóta tervezem neked elmondani, de valamiért sosem sikerült...

- Minden egyes nap órákat töltöttünk el együtt! Ott is aludtam nálad! Miért nem tudtad akkor elmondani? - kiabál rám ismét mérgesen az idősebb, mire egy pillanatra összerezzenek. - Jobb volt véghallgatni, ahogy rólad áradozok, ugye? Ahogy kifejtem, mennyire aranyos és ártatlan vagy, hogy mennyire imádok minden veled eltöltött percet és mennyire boldoggá teszel. Jól esett nevetni ezeken? Jól esett olvasgatni, megosztani másokkal az érzéseimet, esetleg legnagyobb titkaimat?

- Minho, nem! - emelem most én fel hangomat, hiszen borzalmasan rosszul esik, amiért ilyeneket feltételez rólam. - Mégis mit gondolsz rólam? Soha, senkinek nem mondtam el semmit! Erről az egészről egyébként is csak Felix tud, de ő is csak annyit, hogy én írtam neked. Azt, amiről mi beszélgettünk, azt soha nem mondtam el senkinek. Ennyire rossz embernek gondolsz?

- Ezek után nem tudom, mit kellene gondolnom, Ji - ejti ki becenevemet gúnyosan ajkain, de nem az hat meg igazán, hanem az előtte mondott szavai. - Olyan dolgokat osztottam meg veled, mint például a családom története, beleértve az én borzalmas múltamat is! Kihasználtad a tudatlanságomat, kiszedtél belőlem minden apró információt az életemmel kapcsolatban. Jó érzés volt hátba szúrni? - mosolyodik el szomorúan a végére, s mostmár tisztán kiveszem hangjából a fájdalmat. Csak könnyes szemekkel vagyok képes pislogni rá, miközben válaszra vár a költői kérdésére. Ismét hangosan sóhajtva néz körbe, majd csak fújtatva egyet indulna el ismét, most viszont nem a karját ragadom meg, hanem egyszerűen fonom szorosan saját karjaimat dereka köré. - Engedj el! - szól rám erőteljesen, azonban ennek hatására csak még erősebben szorítom magamhoz, egy percig sem gondolkozva azon, hogy elengedjem magamtól.

- Kérlek, Minho! - dünnyögöm mellkasába, ahogy próbálok levegőhöz jutni, miközben halkan szipogok. - Tudom, hogy borzalmas dolgot csináltam, de nem akarlak elveszíteni.

- Kegyetlen dolgot csináltál, Jisung - jelenti ki monotonon, minek hatására csak méginkább elkap a sírás, s ekkor már eljutok arra a pontra, hogy nem tartom vissza. Nem érdekel, mennyire utál és kivan most a pokol legmélyére, akkor sem fogom elengedni. Szükségem van rá, kedvelem őt! - Jisung, kérlek engedj el! - nyel egy hatalmasat, miközben vállaimra helyezve kezeit próbál eltolni magától. Nem engedek, egy pillanatra sem hagyom gyengülni karjaimat dereka körül. Kétségbeesetten kapaszkodom kabátjának hátuljába, ahogy próbálom magamhoz láncolni Minhot.

Percek telnek el, mióta így állunk, mikor sóhajtva emeli karjait és karol át velük ő is. Szemeim hatalmasra tágulnak, mikor ölelése szorosabbá válik, egyik kezével pedig hajamat kezdi el piszkálgatni.

- Nagyon haragszol rám, Minho? - teszem fel kérdésemet óvatosan, miközben arcomat felemelve most nyakához bújok.

- Borzasztóan haragszom rád, Jisung - válaszol, s ekkor szomorú mosoly kerül arcomra. Ekkor az idősebb végre sikeresen elhúzódik tőlem, karjait maga mellé engedve, továbbá is csalódottan fürkészve tekintetem. - Ezt elfelejteni soha nem fogom, de le fog bennem ülepedni egyszer - mondja, kezével megsimítva arcom.

- Mikor? - kérdezek rá azonnal, mire csak búsan felkuncog.

- Nem tudom, Sung - válaszol, majd miután gyorsan nyomott a homlokomra egy csókot, ellépve tőlem pattan be autójába és már el is hajtott.

Szavai folyamatosan újrajátszódnak, egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből, amiket mondott. Kihasználva, elárulva érzi magát és én ezt valahogy teljesen meg tudom érteni. Minden egyes szavában volt igazság, egyáltalán nem lepődtem meg a reakcióján. Talán egy kis részem reménykedett, hogy Felixnek igaza lesz és nevet rajta egy jót, aztán úgy teszünk mintha semmi sem történt volna, de sajnos tudtam, hogy ez lehetetlen. Beleképzelve magam az ő helyzetébe, nem reagáltam volna másképp. Utolsó gesztusára, amit felém tett, összeszorul a szívem. Ujjaimmal finoman simítom meg homlokomon azt a helyet, amit nemrégen Minho ajkai érintettek, majd a kerítés mellett lecsúszva hajtom fejemet térdeimre.

*sigh*
puszi