- Végre túl vagyunk ezen is - sóhajt fel boldogan Chan, amikor összetalálkozunk mindannyian az egyetem parkolójában.

- Ki számított arra, hogy külön meg kell tanulni a paragrafusokat is? - puffog Hyunjin magában még mindig. Rajta kívül mindenki értesült arról, hogy az év végi vizsgákon nem elég maga a törvény számát tudni, hanem már az alájáró fejezeteket is kell tudni. Egyértelmű, hogy barátai értesítették őt erről, de annyira hihetetlennek tartotta, hogy esze ágában sem volt megtanulni több ezer különböző alcímet. Nyilván ez most kárára lett, mivel ahogy hallom, elég sok ehhez kapcsolódó kérdés fordult elő a dolgozatukban, bár elmondása szerint minden mást hibátlanul tudott, így félelemre nincsen ok, át fog menni, csak nem éppen ötössel.

- Mennünk kell - szólal meg Minho, mikor egy pillanatra csend lett. Mindenki csak értetlenül, kíváncsian pislog rá, miközben ő már derekam köré fonva karját kezd el lassan terelni autója felé. Elköszönünk gyorsan a többiektől, majd már Minho autójában ülve kényelmesedek el pár perc múlva.

- Még most se mondod el, hogy hova megyünk? - fordulok felé lebiggyesztett ajkakkal, mire csak halkan felkuncogva hajol közelebb. Arcomra simít kezével, miközben apró csókot nyom számra, majd elhelyezkedve indítja be a kocsit.

- Nem mondom el, de három óra út nagyjából - mondja, s én azonnal elkezdem gondolkozni, hogy mégis mi lehet Szöultól három órányi távolságra, azonban hirtelen az összes várost elfelejtem, ami Koreában van. - Szeretnél még hazamenni előtte?

- Nem feltétlen - rázom meg fejemet. - Anyáéktól reggel elköszöntem, a cuccaimat már beraktam ide, szóval felőlem indulhatunk is. Legalább hamarabb odaérünk - csillanak fel szemeim, boldogan elmosolyodva, mire ő csak bólint, majd kezét combomra helyezve gurul ki a parkolóból.

Mielőtt felmennénk az autópályára, egy kisebb benzinkútnál megáll Minho tankolni, ahonnan kijőve sikerül meglepnie a kedvenc édességemmel, amit utána boldogan eszegetek. Az út során nagyon sokat beszélgettünk, leginkább a nemrég végzett vizsgáinkról. A dolgozatok ideje alatt valóban nem beszéltünk és egyáltalán nem is találkoztunk sokat, ezért volt mit bepótolni. Bár utána mindig megvártuk egymást, majd hazavitt, sok időt sajnos nem töltöttünk együtt, hiszen muszáj volt most azokra koncentrálni. Minho elmondta, hogy iszonyat sokat tanult rá és sokkal nehezebb volt mint a tavalyi, ezzel rendesen megijesztve, bár elmondása szerint nekem könnyen sikerülni fog.

Hamarosan kitisztul előttem a kép, s rájövök, hogy mi éppen Busan felé tartunk. Amint ezen gondolatomat megosztom az idősebbel csak szélesen elmosolyodik, bólintva párat, ezzel jelezve, hogy eltaláltam. Izgatottan kezdek el fészkelődni, tapsolni, hiszen imádom ezt a várost. Régebben sokat jártam ide a szüleimmel nyáron, azonban az elmúlt években már valahogy mindig kimaradt ez és igazán hiányzott. Őszintén örülök, hogy Minhoval az oldalamon térhetek ide vissza ennyi kihagyott idő után. Az idősebb csak halkan kuncog nyugtalanságomat látva, s ennek hatására a mosolyt már végképp nem lehet letörölni arcomról. Amint beérünk a városba, mint egy kisgyerek tapadok az ablakra, hogy minél jobban láthassam a várost.

- Itt vagyunk - szólal meg a városba érkezés után pár perccel Minho, lágyan megpaskolva combomat. Ránézek, majd szinte kipattanok az autóból, s ekkor egy hatalmas épület előtt találom magam. Felpillantva pillantom meg a Ramada Encore feliratot, ami Busan egyik legjobb szállodájának neve. Meglepetten pislogok Minhora, meg sem merem kérdezni, hogy honnan volt erre pénze, így csak közelebb sétálva hozzá ölelem szorosan magamhoz, nem foglalkozva senki mással. Szinte a sírás környékére kerülök, hiába semmi nagy, jelentős dolog nem történt egyelőre, mégis annyira csodálatos már most ez az egész. Az idősebb úgyszintén szorosan ölel magához, karjait derekam köré fonva, ujjaival lágyan cirógatva. Elemelve fejemet válláról nyomok csókot ajkaira, azonban nem távolodok el tőle, hagyom, hogy elmélyítse, hiába az utca közepén állunk jelenleg.

- Az ott a tengerpart? - nyílnak nagyra szemeim, amint elválunk egymástól és tekintetemet körbe vezetve szúrom ki azonnal a tengert.

- Igen - mosolyodik el barátom. - Jelentkezzünk be, oké? - kérdezi, mire csak bólogatni tudok a csodálattól. Ujjainkat összekulcsolva húz maga után, szabad kezében az utazótáskát fogva, melyben a szükséges dolgok vannak az elkövetkezendő napokra. Nem igazán szentelek sok figyelmet miközben intézi a papírokat a recepciós hölggyel, továbbá is csak tátott szájjal vezetem körbe tekintetem a szállodán. Amilyen gyönyörű kívül, olyan csodálatos belül is. Minho megszorítja kezem, majd fejével intve jelez, hogy végzett. Farzsebébe csúsztatja a kártyát, mellyel majd később szobánk ajtaját nyithatjuk, s továbbá is szorosan tartva maga mellett indul el a lift felé, hogy felérjünk a nyolcadik emeletre.