Árnyékos és nyirkos helyen ébredtem. A ruhám ázott a víztől és a sártól, a bőröm izzadt volt, a hajam pedig kellemetlenül tapadt a tarkómhoz és a homlokomhoz. Felültem, majd meglepetten néztem körbe. Ismeretlen helyen voltam; bozótos és sűrű erdőben. Megpróbáltam felállni, de nem jártam sok sikerrel. Az eget kezdtem kémlelni, ahol mindenféle méretű és formájú felhő vándorolt, engedelmeskedve a szél fúvásának. Nem tudtam volna megmondani miért, de egyikük felettébb ismerős volt, két egymáshoz tartozó szárnyat ábrázolt... Kicsit még merengtem rajta, aztán idegesen csaptam a homlokomra.
"Eren, komolyan ilyen hülye vagy!? De várjunk... Hogy lehetek még mindig ezen a helyen? Nem csak álom volt... ? 

-Fujiri szemszöge-

- Miért nem ébred? - kérdezte kétségbeesetten Armin, miközben az alvó Erent keltegette. 

- Nem tudom... - válaszoltam értetlenül. Olyan volt, mintha meghalt volna, de a szívverése és a légzése rácáfolt erre az elméletre. Ackermann-san egy könnyed mozdulattal a hátára kapta.
- Ackermann-san? - kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- A fallal ráér később is foglalkoznunk, ha jól tudom mindenki kimenekült. Most viszont orvoshoz kéne vinnünk őt. 
- Önnel tartok - tisztelgett határozottan a hadnagynak Armin. - Elvégre a legjobb barátom, nem hagyhatom csak úgy egyedül egy ilyen helyzetben. 
- Rendben - bólintott, majd elindult, Armin pedig szomorkás arccal követte.
- Én miben tudok segíteni? - álltam fel kétségbeesetten. Mindkét kezem a mellkasomhoz szorítottam, mert nem tudtam mit kezdeni velük. A hadnagy rezzenéstelen arccal fordult vissza, majd lekezelő hangon válaszolt a kérdésemre.
- Találd fel magad - mondta, majd visszafordult. - De ha ennyire nincs mit csinálnod, akár velünk is jöhetsz.

Az arcomba némiképp visszatért a szín és halvány mosollyal az arcomon bólintottam a válaszára.

-Eren szemszöge-

"Mit kellene tennem?" 
Teljesen elveszettnek éreztem magam... Ki nem állhatom így érezni magam, azóta mióta megfogadtam, hogy végzek minden titánnal... Akaratlanul is eszembe jutott a gyerekkorom... Azok a napok, mikor még élt a családom... Azok az ártatlan és "békés" napok... Valahogy nagyon hiányoztak... 
Meredten álltam, mint egy oszlop és üresen néztem magam elé. A hegyet, amit előzőleg célba vettem, már sehol sem láttam. De hogyan keveredhettem ilyen messze mindenkitől... ? Amire legutoljára emlékszem az... Mi is volt az?

Sasha nyál csorgatva jött oda hozzánk. Benyúlt a kabátja alá, majd büszkén mutogatta szerzeményét. Egy kisebb adag marhahúst tartott a kezében, amit mosolyogva kínálgatott.
"Tipikus Sasha... " mosolyodtam el a szituációra, miközben a tekintetem a falon kívüli területre vándorolt. Egyetlen egy titán sem volt látóhatárom belül, amit nyugodt szívvel állapítottam meg. Olyan békés volt minden: a szél lágyan vitte a levegő porát, a Nap kellemes meleget árasztott magából, az előttem elterülő táj, pedig egy csendéletre emlékeztetett. A levegőbe szagolva tölgyfa és fenyő illatot éreztem. Minden annyira tökéletes, hogy már-már gyanús volt... A következő pillanatból, már csak a Kolosszális titán bőr-nélküli arcára és a Trosti falon ékeskedő hatalmas lyukra emlékszem. Az utána való képek homályosak és érthetetlenek... Mi is lehetett... ? Az biztos, hogy elindultam és minden kadét jött utánam, aztán... Aztán már csak Armin kiáltását hallottam és... Huh, hogy volt? Elkaptam a kezét és kirántottam, de aztán engem... VÁRJUNK!! Ha engem megettek, akkor... Nem az lehetetlen! 

Szemeimből kibuggyantak a könnyek és szomorkásan folytak végig holtsápadt arcomon. Az nem lehet... NEM HALHATTAM MEG! Annyi minden volt, amit meg akartam tenni! Csatlakozni a Felderítő Egységhez, végezni a Kolosszálissal, megvédeni az emberiséget a titánoktól és... és... 

Itt már gondolkodni sem volt erőm... A könnyeimben fuldokoltam... Egyszerűen nem akartam hinni ennek az ésszerű magyarázatnak... Lehetetlen! 
Térdre rogytam, majd tenyérbe temetett arccal sírtam.

-Fujiri szemszöge-

Eszméletlen gyorsasággal értünk a Felderítő Egység Rózsa falon belüli főhadiszállására. Megvizsgálva Eren-t arra jutottak, hogy kómához hasonló állapotban lehet és nem tudni mikor ébred fel. Armin magát hibáztatva borult a fiú ágyának szélére, a lepedő pedig ázott "lelkének vérétől". 

Egyszerűen nem tudtam, mit tegyek, hogy jobb kedvre derítsem a szőke fiút. Az ajtó félfának támaszkodva néztem a jelenetet, miközben én is egyre szomorúbbnak éreztem magam. 
Halvány mosollyal az arcomon léptem Arminhoz, majd leültem mellé, és együtt érzően tettem vállára a kezem. Meglepetten fordult felém, aztán sietve megtörölte a szemét.
Jobban megnézve, nem volt valami magas, sőt elég alacsony. A válla jó pár centivel az enyém alá ért és nem volt olyan széles, mint otthon egy ennyi idős srácé. Bár belegondolva, nekem mindig is azt mondták, hogy koromhoz és nememhez képest hatalmas vagyok. Apámnak, körülbelül a homloka tetejéig érek és ő magasnak számít. Lehet, hogy ezért láttam őt kicsinek. 

- Armin-san... Ilyen régóta ismered Eren-sant? - tettem fel a kérdést, mire ő a szemembe nézett és szóra nyitotta a száját.
- Igen, gyerekkorunk óta. Eredetileg hárman voltunk, de... - itt megcsuklott a hangja és lesütötte a szemét. - ... de őt felfalták, még mikor áttörték a Mária falat... Eléggé anyáskodó volt Eren felett és miközben védeni próbálta... - újabb könnyek eredtek meg a szeméből.
- Ne haragudj, hogy felhoztam. Biztos nagyon fájdalmas lehet... - mondtam bocsánatkérőn. Újra letörölte a cseppeket, majd megint rám nézett.

- Semmi baj, az igazat megvallva, már feldolgoztam.

-Eren szemszöge-

Mélyen a gondolataimba merülve meredtem magam elé... Még mindig nem tudtam elfogadni, hogy meghaltam... Nem is tudtam, mit kezdjek magammal... Mi történt Arminékkal? Mi lesz az emberiséggel? Látni szerettem volna, ahogy az emberek szabadok lesznek... Hát, végül én is Mikasa sorsára jutottam. Elég ironikus... Ő, engem mentve feláldozzta az életét, én pedig Armint védve haltam meg...
Keserűen felnevettem. 

-Fujiri szemszöge-

Armin kiment a szobából, hogy beszéljen valakivel. Az egyik kadét társa volt, az, akivel korábban is találkoztam. A nevét nem tudtam, de a hosszúkás fejéről egyből megismertem.
- Izé... Armin. Hogy van? - mondta zavartan. Mintha kínosnak érezte volna az aggodalmát Eren iránt.
- Hát, nincs életveszélyben, de... Egyszerűen nem akar felébredni.
A barna srác benézett a szobába. Engem látott meg, miközben az alvó fiú ágya mellett ültem. Kérdőn Armin felé fordult.
- Mit keres ő itt? Hogy is hívták... ?
- Öhm-
- Erwin Smith-sanra várok. Beszélnem kell vele. És illendő bemutatkozni, mielőtt megkérdezzük valaki nevét, nem? - nagyon ellenszenvesnek találtam.
A kérdésem hatására elvörösödött és zavartan bólintott.
- De igen... Jean Kirstein vagyok.
- Hattori Fujiri - mondtam kicsit idegesen. Alapjáraton semmi bajom nem volt vele, merthát valljuk be; kék haj, furcsa ruhák, idegen fegyverek... de azért még nem kell úgy beszélni rólam, mintha valami állat lennék.
- Ja, és ha Erwin parancsokot keresed, őt az előbb láttam. A folyosón sétált, nem tudom hova mehetett.
- Oh... Köszönöm - illendőségből meghajoltam, majd kisiettem a helyiségből. Értetlenül néztek egy darabig, utána viszont nem tudom mit csinálhattak. Kiszaladtam az udvarra, ahonnan egyből kiszúrtam Smith-sant!
- Smith-san! - futottam oda hozzá integetve. - Nagyon rég találkoztunk.
- Fujiri! Micsoda kellemes meglepetés! Ilyen hamar a Rózsa falon belülre értél?
Mosolyogva bólintottam.
- Amint megtudtam, hogy Trost titán kézre került, siettem ahogy tudtam. Szerencsére nem volt annyi áldozat, mint 5 éve.
- És, hogy-hogy egyedül vagy? Apukád nem küldött veled egy csapatot?
- De igen, de... - FENÉBE!! MIT MONDJAK MOST?? - Rajtunk ütöttek és csak... én éltem túl... - mondtam szomorú hangnemben.
- Értem... Ez sajnálatos... Pedig köztetek annyi remek harcos van.
- Smith-san, szeretném, ha kiosztanál nekem valamilyen feladatot! Annyira rossz érzés tehetetlennek lenni...
- Egyenlőre nincs kiemelkedőbb feladatom a számodra, jelenleg azt szeretném kérni, hogy csatlakozz a Felderítő Egységhez. Nagyon sok tehetséges katona van közöttük, rengeteget tudsz tőlük tanulni.
- Rendben! Köszönöm!
- A hivatalos csatlakozásod akkor lesz, mikor a kadétoké is. Szóval ez idő alatt próbálj meg velük megbarátkozni.

Minnaaa-san! Nagyon hosszú fejezetet hoztam ma nektek! Ha tetszett, szavazzatok! És kérlek, írjátok meg kommentben (akár pozivív, akár negatív) a véleményeteket az eddigi történetről, mert szeretném tudni, hol csiszolgassak rajta és mit kéne átjavítani. Kösziiii~! ❤❤❤❤❤